Orosz regényíró, elbeszélő Dosztojevszkij 1821. november 11-én született Moszkvában egy szegényházi orvos gyermekeként. Hadmérnöknek tanul, amikor elérkezik hozzá apjának halálhíre, akit vidéki birtokán kegyetlenkedései miatt jobbágyai agyonvertek. Nem sokkal e lelki megrázkódtatás után epilepsziás tünetek jelentkeznek rajta, s e betegség élete végéig elkíséri majd. Tanulmányait félbehagyva az irodalom felé fordul. A Pétervárott írt A szegény emberek című levélregényben Dosztojevszkij a Puskin és Gogol indította témához tér vissza: a két író műveit olvastatja hőseivel. A szerelem fényében még kivehető kisemberi méltóságtudat, mely a gogoli groteszk ellen tiltakozik, s ellágyul a puskini történeten, jelzi a kisember önértékelése és társadalmi sorsa közötti kettősséget: azt, amilyen, s amilyennek magát látni és mutatni szeretné, de megvalósításához már hiányzik belőle az erő. A hasonmással pedig Dosztojevszkij a kettéhasadt lelkű hőseinek sorát nyitja meg. Az 1849-es esztendő azonban derékba töri irodalmi pályáját: mint az utópikus szocializmus eszméit hirdető Petrasevszkij kör tagját letartóztatják, halálra ítélik, ám a kivégzés előtt közvetlenül, szibériai száműzetésre változtatják át az ítéletet. Ez a kegyetlen ceremónia és a kényszermunka testi-lelki megpróbáltatásai súlyosbítják idegbetegségét. A kényszermunka (1850-54) és a katonai szolgálat (1854-59) után az „Istent kereső pokoljáró” visszatér Pétervárra. A szenvedés megtisztító erejét megtapasztaló író elutasítja a nyugati polgári fejlődést csakúgy, mint az orosz parasztforradalom gondolatát, s az 1861-es jobbágyreformban a gondok vér nélküli, krisztusi szeretetelvre épülő megoldását véli látni. A hatvanas években kétszer is megfordul Nyugat-Európában. Anyagi gondjai rulettszenvedélye miatt is fokozódnak, s idegi zaklatottsága felerősödik. Kölcsönökre szorítkozik, s a kiadókat ostromolja előlegért. De magánélete sem szerencsés: első felesége valósággal gyűlöli, míg a rendkívül értelmes, de egzaltált nagy szerelme, Polina Szuszlova elhagyja. Második felesége egykori gépírónője lesz, aki viszonylag elfogadható feltételeket teremt számára az alkotómunkához. A 70-es évek közepén már több nagy mű áll mögötte. A kényszermunka időszakának megrendítő tapasztalataiból építkezik a Feljegyzések a holtak házából, míg a Feljegyzések az egérlyukból a tudathasadásos hős belső monológjait rögzíti. De mögötte van már a Bűn és bűnhődés és A félkegyelmű is. A játékosban a sorsot kihívó lélek kínja és nyomorúsága köszön vissza a beteges játékszenvedélytől és szerelmi érzülettől túlfűtött mű lapjairól, míg az Ördögök a forradalmat az anarchista terrorizmussal mint az Isten ellen lázadó, hatalommániákus ész következményével mossa össze. A póklelkűségnek, a mit sem sejtő áldozatait hálójában tartó eszmének a hőse lép elénk A kamaszban. A 70-es évek végétől, akárcsak előtte Gogolt, Dosztojevszkijt is egyre inkább messianisztikus küldetéstudat keríti hatalmába: a Krisztust megtagadó nyugati civilizációval szemben Oroszország elhivatottságát hangoztatja az egyetemes kereszténység terjesztésében. Mindezt publicisztikája, a híres Puskin-beszéd, s a fivérével közösen kiadott folyóirat is tanúsítja. Ez a fajta tételes gondolkodás azonban idegen regényeitől, így az utolsó nagy műtől, a Karamazov testvérektől is. A múlt században, amikor „a nyugati regény a társadalomtól elidegenedett, a magány súlya alatt összeroppanó egyén ábrázolásába torkollik, az orosz kezdettől azon démonok elleni harcot ábrázolja, amelyek az egyént a világtól és a közösségtől elkülönítik. Ez a lényegbeli vonás nemcsak olyan figurák problematikáját magyarázza meg, mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovja és Ivan Karamazovja vagy Tolsztoj Pierre Bezuhovja és Levinje, nemcsak ezeknek az íróknak a szeretet-hitvallását és hitét, hanem az egész orosz irodalom messianizmusát is.” (Hauser A.) Az alapvető sorskérdést, az egyén elidegenedését, a modern ember elmagányosodását az oroszok a szabadság problémájaként fogalmazzák meg; tartanak az anarchiától, a bűnözéstől, az erkölcsi relativizmus veszélyétől. („Beteg társadalmunkban felbomlik a jóról és a rosszról alkotott fogalom. Ki tudja ma, mi a 'jó' és mi a 'rossz'? Mindenki maga szerint tanítja.” Dosztojevszkij) „Sehol sem élik át ezt a kérdést mélyebben, intenzívebben, és senki sem érzi a megoldásával együtt járó felelősséget kínzóbban, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij. Hőseik mind ezzel a problémával viaskodnak: el találja nyelni őket a szabadság, az önkény, az egoizmus szakadéka.” A túlzott individualizmus és a (napóleoni) hatalomeszme megszüntetésére irányuló két nagyregény egyidőben jelent meg a Russzkij Vesztnyik hasábjain: 1865-66-ban Tolsztoj Háború és békéjének első fejezeteit közölték folytatásokban, 1866-ban pedig a teljes Bűn és bűnhődést, „a szabadságkeresés katasztrófájának regényét, amely, az író szerint, bűnbe és magányba sodorja az embert. A magány feloldásának posztulátuma, az elképzelhető valódi boldogság forrása viszont: a szenvedés vállalása, részvétel a közös emberi sorsban.” (Török E.) Dosztojevszkij két tervezetének cselekményét egyesítette művében. Aktuális tárcaregényét, a 'Részegeskedőket' pétervári nyomorleírásnak szánta (hőse valószínűleg Marmeladov lett volna), aztán egészen más elképzeléséről tájékoztatja kiadóját: a készülő új mű „lélektani beszámoló lesz egy bűncselekményről.” „A cselekmény napjainkban játszódik, pontosan ebben az évben. Egy fiatalember, akit kizártak az egyetemről - nem nemesi származású és nagy nyomorban él -, könnyelműségből, kiforratlan, lebegő, furcsa 'éretlen' nézetek hatására elhatározza, hogy egycsapásra javít nyomorúságos helyzetén. Úgy dönt, hogy megöli egy címzetes tanácsos özvegyét, aki különben pénzt szokott kölcsönözni kamatra. Az öregasszony ostoba, süket, beteg, de mértéktelen uzsorakamatot szed, gonosz és nem kíméli mások életét; kínozza a nála szolgálóként élő húgát. 'Életének semmi értelme', 'Miért is él?', 'Hoz-e ő hasznot valakinek is a világon?' és így tovább. Ezek a kérdések kisiklatják a vágányról a fiatalembert. Úgy dönt, hogy megöli az öregasszonyt, kifosztja, s így boldoggá teszi vidéken élő anyját, megszabadítja húgát, aki társalkodónő egy földesúri családban, ahol kéjvágyával üldözi és már-már vesztébe kergeti a családfő. Ő maga pedig befejezi tanulmányait, külföldre megy, és egész további életében becsületes lesz, erős és megdönthetetlen 'az emberiség iránti humánus kötelezettségeinek' teljesítésében, azaz természetesen 'jóvá teszi bűnét', ha egyáltalán bűnnek lehet nevezni azt, amit elkövetett, hiszen ez a süket, ostoba, gonosz és beteg öregasszony maga sem tudta, miért él a világon, s lehet, hogy egy hónap múlva úgyis meghalt volna. ... egy véletlen körülmény folytán sikerült gyorsan és eredményesen végrehajtani elhatározását. ... Semmi gyanút nem támasztanak és nem is támaszthatnak ellene. De itt bontakozik ki a bűncselekmény lélektani folyamata. A gyilkos megoldhatatlan problémák elé kerül, nem is sejtett, váratlan érzések kínozzák a szívét. Az isteni igazság, a földi törvény követeli a maga jogát, és ő a végén belső kényszer sugallatára feljelenti magát. Még a rabság vagy akár a halál árán is kész visszatérni az emberek közé, mert végleg kimeríti az emberiségtől való elszakadás, elidegenedés érzése, amely mindjárt a bűncselekmény elkövetése után született meg benne. Az igazság és az emberi természet törvényei kerekednek fölül. ... a bűncselekmény elkövetése miatt kirótt jogerős büntetés sokkal kevésbé félemlíti meg a bűnöst, mint azt a törvényhozók gondolják, részben azért, mert ő maga is követeli azt erkölcsileg. ... lebilincselő olvasmány lesz ... tűzzel a lelkemben írtam.” (Levél Katkovnak, 1865. szept.) Az író ezt a változatot még két további tervezetben pontosítja; sokáig habozik, hogy hőse kövessen-e el öngyilkosságot. Háttérbe szorul a társadalombírálat; az eredeti elképzelés válságleírása a romlott nagyváros nyomorító hatásáról („ahol csak apja, anyja nincs az embernek”, II.6.), a kocsmák, öngyilkosok, prostituáltak, „félőrültek” világáról csak keretül szolgál; az „eszmehordozóvá” vált főhős hatalomeszméje kerül előtérbe - így a pszichológiai-filozófiai szólam sűríti a szociálisat is. (Az író analitikus eljárása: „az emberben az emberrel együtt a világot is elemeire bontó módszer”, Török E.) És csak hosszú kísérletezés után mond le az eredetileg kiválasztott nézőpontról: az első személyű vallomásformáról. („Elbeszélés harmadik személyben, a szerző nevében, aki mint láthatatlan, de mindentudó lény van jelen, és ettől nem kell elállni egy percre sem”.) Dosztojevszkij műveiben, saját megállapítása szerint is, „egyszerre több elbeszélés és kisregény zsúfolódik egybe”; sokféle különnemű elemből - műfajok keveredéséből is - új, bonyolult, nehezen meghatározható regényformát hozott létre. Nevezték többek közt regénytragédiának, társadalmi-filozófiai, ill. intellektuális-lélektani regénynek, eszmélésregénynek; a két legelterjedtebb meghatározás: művei ideologikus regények (Engelgardt) és polifonikus regények (Bahtyin). B. Engelgardt magyarázata: „Dosztojevszkij azt ábrázolta, hogyan él az eszme az egyéni és társadalmi tudatban, mivel szerinte az értelmiségi társadalom meghatározó tényezője az eszme. Ezt azonban nem szabad úgy értelmeznünk, hogy Dosztojevszkij ... irányzatos elbeszéléseket írt és tendenciózus művész volt ... ahogy más regényírók számára a centrális tárgy szerepét a kaland, az anekdota, a pszichológiai típus, a mindennapi vagy történelmi tabló töltötte be, az ő számára efféle objektumként az 'eszme' szolgált.” Az író művei zenei felépítésűek: önálló szólamok, szubjektív részigazságok hangzanak egyidejűleg, álom és valóság keverésével, ellenpontozásokkal, hangnem- és ritmusváltásokkal - a „discordia consors” (összhangzó különbözőség) hatásával. Bahtyin szerint az író eleve különféle nézőpontokban, tudatokban gondolkodott; különböző megismerő, ítélkező 'én'-ek egymás közti kölcsönviszonyának problémáját helyezte világa középpontjába. („Regényeinek legalapvetőbb vonása az önálló, egymástól elváló szólamok és tudatok sokasága, a teljes értékű szólamok igazi, gazdag polifóniája. Műveiben nem jellemek és sorsok sokasága bomlik ki egy egységes, objektív világban, valamely egységes szerzői tudat fényében, hanem éppen egyenrangú tudatok és világlátások sokasága kapcsolódik itt össze valamilyen esemény egységében.”) A szerző által mindig meg is határozott alapeszme kivételesen fontos elem, de - az Engelgardttal vitázó - Bahtyin szerint nem maga az eszme a főhős, hanem az eszme embere, akiből az eszme hozza felszínre a benne lakozó rejtett tartalmakat. A Bűn és bűnhődés középpontjában a napóleoni hatalomeszme és hatásának bemutatása áll, dialogikus viszonyban más eszmékkel, bűntettben realizáltan, sokféle következménnyel, cselekménymozzanatként. („A nem közönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja” (Raszkolnyikov), de „ki nem tarthatja magát ma Napóleonnak nálunk, Oroszhonban?” (Porfirij, III.5.) Az alapkérdést - pusztán gondolatjátékként - feltette már Bianchon is egy másik szegény joghallgatónak, Rastignacnak - megölné-e a mandarint?, l. Goriot apó -; Raszkolnyikov viszont a gyakorlatban is kipróbálja... A mű - egész problematikáját meghatározó és feszültségét fenntartó - alapkérdései: átléphetők-e a társadalmi-erkölcsi normák? Melyek egy torz eszme hatására cselekvő ember sorslehetőségei? Mit tehet az egyén a nyomor, a kiszolgáltatottság, a rossz társadalmi berendezkedés ellen?; Le tud-e számolni Raszkolnyikov az erkölcsi szabályokkal, el meri-e követni tettét, miért is gyilkol, leküzdhető-e bűntudata, vállalja-e a szenvedést? A regény a megírás jelenének Pétervárján játszódik, egészen szűk terekben - áthallható, átjáró bérszobákban, rendőrségi irodákban. Raszkolnyikov odúját - változatos szinonímasora: lyuk, ketrec, szekrény, zug, hajófülke stb. - édesanyja is koporsóhoz hasonlítja; szerinte „legalább felerészben ez a szoba az oka, hogy ilyen búskomor” lett a fia (III.3.), aki szintén lát összefüggést: „abban a lyukban, abban a gyűlöletes koporsóban érlelődött mindez” (I.5.); „Behúzódtam, mint a pók, a zugomba. És tudod-e, hogy az alacsony és szűk szoba szűkíti az agyat és a lelket? Ó, hogy gyűlöltem azt az odút!” (V.4.). Ha fuldoklik, utcákon, a Néva és a Katalin-csatorna partján bolyong, kocsmákban keresi az emberek társaságát. („Minden embernek levegő kell”, Szvidrigajlov, VI.1.; Porfirij is megállapítja, hogy Raszkolnyikovnak „itt most nincs elég levegője”, VI.2. - aztán elküldi a szibériai sztyeppékre.) Dosztojevszkij ironizál a korabeli pozitivizmus, (vulgár)materializmus statisztizáló, az egyént rubrikákba soroló „tárgyilagos” beállítottságán - a 'matematika', 'logika' gúnyos értelmű; az uzsorásnő oroszul 'procentscsina'; ironikus a Kristálypalotának (az 1861-es angliai világkiállítás szenzációjának) kocsmanévkénti felhasználása -; „ma már a tudomány egyenesen tiltja a részvétet. Angliában eszerint is járnak el, ott virul a politikai gazdaságtan” (I.2.), „évente ennyi meg ennyi százalék csak menjen a pokolba, vagy akárhová, így van jól. Ezzel könnyítenek a többin. 'Százalék' - igazán remekül kitalálták ezeket a szócskákat: milyen megnyugtatóak, milyen tudományosak” (I.4.). Az epilógusban Raszkolnyikov már kilenc hónapja raboskodik a fegyházban - „a gyilkosság napja óta csaknem másfél év telt el”, mert „önkéntes vallomása után öt hónappal kimondták felette az ítéletet” -, a cselekményidő viszont mindössze kb. két hét: a harmadik napon gyilkol, tettét az elkövetéstől számítva kb. a tizenegyediken vallja be; semmittevése, nappali alvása, lázálmai, ill. a „különös napok sűrű ködje” miatt nem követhető pontosan az objektív idő; egy-egy soktalálkozós nap aprólékosan részletezett (pl. III. 2.-tól IV. 4.-ig). A pergő tempó, a dinamikus cselekménymenet is fokozza a végig szinte hipnotikus feszültséget (bár, Hajnády Zoltán észrevétele szerint, a fordítók lassították a ritmust: a hirtelen(ében), váratlan(ul) feleannyiszor szerepel, mint az eredetiben 560-szor előforduló, és mindig fontos fordulatot bevezető 'vdrug'). A mű egész felépítése drámai: a cselekmény kezdetére már kialakult eszme próbájaként elkövetett tett fordulatot hoz az alapszituációba, aztán konfrontálódik; a tényleges cselekmény pedig csak addig tart, míg a konkrét helyzet lehetőségei tisztázódnak. Ugyanígy drámai dominánsan dialogikus (belső monologikus), szereplői tudati közlésformája. A cselekményidő előtti provokatív tanulmány 'A bűnről', a személyiség szabadságáról, a történelmi szerepek összefüggéséről - amit Porfirij véletlenül olvasott... -, monologikus leírásban nem, csak a róla szóló vitában szerepel (amikorra már szerzője véleménye is módosul); a közvetlen családi előzményeket édesanyja levele ismerteti, de Rogya azzal is „négyszemközt” akar maradni, hogy hosszú belső monológban reagáljon rá. (A többi levél tartalma - Luzsin és Szvidrigajlov Dunyának szóló írása - csak reagáló mozzanatokból válik ismertté.) Így Raszkolnyikov korábbi, pusztán intellektuális (eszmekialakító) korszaka, majd etikai (új lehetőséget teremtő) életszakasza is kívül marad a cselekményen - az epilógus a (konvencionális) szerzői monológforma miatt is elkülönül -, mert az egész mű a közbülső, cselekvő és vívódó stádiumra irányul; nincs epikus életrajz és szükségtelen előtörténet-ismertetés, viszont állandóak a replikák, az egész cselekményt „elvitázzák” úgy, hogy „minden szereplő saját nyelvén és saját fogalmaival beszél” (Dosztojevszkij). Az első fejezet a gyilkosság közvetlen előkészítésének és elkövetésének, a további öt és az epilógus a következményeknek a bemutatása - a szerkezeti arányok is azt tükrözik, hogy az analízis a vélemények szembesítésére és a bűnhődésre irányul; a cím a tárgyat határozza meg: a 'bűn' ('presztuplenyije') az eredetiben a törvény áthágásával áll kapcsolatban (a 'törvény' szó, származékaival, „több, mint negyvenszer fordul elő”, Hajnády Z.) A fejezetek az író világára jellemző feszült jelenetekkel, titokzatos, tragikus mozzanatokkal zárulnak: a kettős gyilkosság (I.7.) után ilyen Marmeladov elgázolása (II.7.), a „föld alóli” ember és Szvidrigajlov feltűnése (III.6.), K. Ivanovna őrjöngése és tüdővérzése (V.5.); végül Szvidrigajlov öngyilkossága (VI.6.), amit Raszkolnyikov vallomástétele követ. (Az egyetlen, cselekménymozzanatilag eltérő zárójelenet (IV.6.), az ismeretlen vádló bocsánatkérése is félelmetessé válik az így ismét egérutat nyerő Raszkolnyikov öngúnyos mosolyától.) Az epilógusban már „semmi sem történik, amit a cselekmény további építésének nevezhetnénk. ... Raszkolnyikov távol tartja magát a bűnözőktől - beteg lesz - közeledik a kátorgabeliekhez; először durva Szonyához - majd az ápolja őt - végül elkéri a Bibliát; semmit meg nem bán - álmot lát - ettől kezdve elindul egy új fejlődési szakasz, itt azonban az elbeszélő szerint egy új regény kezdődhetne. ... bizonyítja a 'sorssal' zárulást, és megindokolja egy új regény perspektíváját”. (Király Gyula) A cselekménymozzanatok között is fennállnak párhuzamok, párhuzamos ellentétek (Szvidrigajlov és Raszkolnyikov gyilkosságai; Rogya majdnem a kerekek alá kerül - Marmeladov aztán ott végzi; a maga is öngyilkosságra gondoló főhős előbb egy nő vízbeugrását nézi végig, majd értesül arról, hogy Szvidrigajlov főbe lőtte magát stb.); és a szereplők is párokat alkotnak, a motívumrendszer jellegzetessége a „hasonmás-jelenség” - mintha a belső ellentmondásokat dramatizálná az író az alteregókkal, karikatúrákkal, pozitív és negatív transzformációkkal (Szonya és Dunya közeledik egymáshoz; húga hasonlít rá Razumihin és anyja szerint is stb.). Minden szereplő - egoista és altruista paradoxonos cselekvő - viszonyul Raszkolnyikov eszméjéhez és tettéhez, szóval vagy tettel; mindenki maga is választási kényszerbe, döntéshelyzetbe kerül. A hős tudatával az író szembesíti a többiekét, minden egyenrangúan dialogizáló szereplő főhős, és minden szólam új oldalról mutatja be az eszmét. (Világossá válik, hogy a társadalmi rossz ellen hiábavaló, értelmetlen nemcsak a voluntarista lázadás, de az altruista szeretet is, és anyagi eszközökkel sem lehet megoldást találni.) Saját torzított eszméit képviselik negatív hasonmásai, a veszélyes morális-szellemi degradáltak (Marmeladov, Lebezjatnyikov; az öntörvényűség relativizmusát tragikusan képviselő Szvidrigajlov és komikusan megjelenítő Luzsin); segítői viszont „ápolják”: Razumihin a testét, Porfirij az eszét, Szonya a lelkét gondozza. A hősök szerepét, domináns jellemvonását már beszélő neveik meghatározzák: Raszkolnyikové (l. óhitű szakadárok, raszkolnyikok) az emberektől való elszakadására utal, Porfirijé (gör. 'porphüreosz') a bíborszínre, a hatalom jelképére; Szofja görögül bölcsességet jelent. (Razumihin: ész, értelem; Marmeladov lekvár, Luzsin tócsa, Lebezjatnyikov csúszómászó.) Marmeladov, a lányát feláldozó alkoholista szánalmas, gyenge, autonómiáját vesztett, deklasszálódott személyiség; szereplési kényszerében családi nyomorával szinte kérkedő mazochista. A polgári származású törtető, Luzsin (az orosz karrierista hős) ostoba, számító - jövendőbelijét megalázó házassági koncepciója alapján akarja megvásárolni -, önmagát felmentő, kártékony, hasznosságelvű egoista: „ma viszont a tudomány azt hirdeti: szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek az alapja a magánérdek” (II.5.) Gyámfia, a kishivatalnok Lebezjatnyikov hozzá méltó, értelem nélküli hasznosságelvű szörnyszülött. („Minden nemes, ami az emberiségnek hasznos”, V.I.) Az önkényeskedő amorális földesúr, Szvidrigajlov, a főhős parodisztikus hasonmása; minden erkölcsi parancs megtagadója, a pozitív eszmék gúnyolója ('semmi emberi nem idegen tőle'). Egész lényét ösztönlétének rendelte alá: kiszámíthatatlanul szeszélyes, gátlástalanul kiéli vágyait (egy 14 éves süketnéma lányt, megerőszakolása után, az öngyilkosságba kerget; halálra kínozza inasát, megmérgezi feleségét - végül Dunyán megkönyörül). Raszkolnyikovra irányuló erkölcsi befolyásoló szándékával ellenkező hatást vált ki (megzavarja ugyan, de feldühíti a tőle undorodó fiút, aki irtózva utasítja el ajánlatait is). Pedig racionálisan próbálja megközelíteni, talál közös pontokat („maga is elég nagy cinikus”, „hasonszőrűek vagyunk” stb.) - Rogya mélyen megdöbben, hogy mennyire átértelmezhetők az elvek. („Az eszmék, a személyiséget egybefogó hit, meggyőződés és evidenciák nélkül álló, ugyanakkor tudatosan gondolkodó, s ezért a hagyomány, a rend, a törvény tradicionális, konvencionális, azaz tudattalan tiszteletét elfogadni már nem képes intellektuel erkölcsi-szellemi űrbe kerül, és az emberi degradálódás, a társadalmi deklasszálódás útjára sodródik. Ez a veszély fenyegeti Raszkolnyikovot, és ennek esik áldozatul Szvidrigajlov is”, Fejér Ádám.) Razumihin derűs világképű, közlékeny, „életrevaló”, könnyen kapcsolatokat teremtő, elvi vitákba nem bocsátkozó, kissé felszínes figura (azt nem veszi észre, hogy mi játszódik le barátjában, de „testi” gondjaiban - étellel, ruhával - segíti.) Az eszme nélküli, szkeptikus Porfirij, az intuícióira támaszkodó, tapasztalt vizsgálóbíró a józan ész képviselője. (Nála a pszichológia - „kétvégű bot” - tölti be azt a szerepet, amit a főhősnél a logika.) Óvatos, csapdaállító, provokatív taktikus, aki megzavarja ellenfelét - hunyorog, célozgat, mellébeszélve elterel, ironizál, élesen lecsap -, de emberséges: Raszkolnyikov önmagára találása, felismerése, meggyőzése a fontos számára. Háromszori összecsapásuk (III.5., IV.5.,VI.2.) nem szokványos nyomozati kihallgatás, hanem polifon dialógus, az alapeszme éles ütköztetése. A hajdani szebb napjait idézgetve a közönségességig züllött, hisztérikus K. Ivanovna neveltlányát a bárca kiváltására kényszeríti, de még a másik anya, Raszkolnyikové is feláldozná lányát a fiáért - és Dunya kész is férjhez menni Luzsinhoz, saját erkölcsi meggyőződése ellenére. A szeretetelvű festőinas, Mikolka - aki „nem raszkolnyik, csak amolyan szektás”, VI. 2. - meg fegyházbüntetést vállalna ártatlanul magára más helyett. A „tiszta prostituált”, Szonya is önmagát áldozza fel - keresztény hitével szemben, ill. éppen ezért -, minden ésszerűséget meghaladva (l. apja, nevelőanyja) másokért; ő is „törvényszegő”. A sorscsapásokat alázattal viseli, minden szenvedővel, megbánó bűnössel azonosulásra kész, és hisz az újjászületés lehetőségében. A szeretettanítás megvalósítójaként felkelti a lelkiismeretet; egyedül vele folytat - szerepjátszás helyett - őszinte dialógust a főhős; a „töméntelen emberi szenvedés” megjelenítőjeként Raszkolnyikovot szimbolikus gesztusokra készteti (leborulás, földcsókolás) és önfeladásra kényszeríti. („Micsoda irtózatos gyötrelem ennek a lánynak már régen gyalázatban, becstelenségben élni”; „Hát nem ugyanazt tetted te is: Te is áthágtad... át merted hágni... magadra emeltél kezet, életet oltottál ki... a magad életét”; „Átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!”, IV.4.) Raszkolnyikov „már az egérlyukból kitörni akaró, erős, értelmével lázadó egyéniség” (Török E.), a választás szabadságában élő autentikus ember; cselekvő polgári értelmiségiként - tanulmányait megszakító 23 éves joghallgató - új típusú orosz hős; adott életszakasza fordított karriertörténet. Ő a középponti tudat monologikusan is, dialogikusan is; ő a művet mozgató eszme képviselője. Elgyötört állapotának következtében rendszeresen álmodik; a cselekmény két kiemelt pontján életfordulatait egy-egy „borzalmas” látomás előzi meg: a szerencsétlen ló agyonveréséről szóló rémálma az egység megbomlását, test-szellem-lélek küzdelmét vetíti előre közvetlenül a gyilkosság előtt; az epilógusban leírt álom pedig az önzés egész világot fertőző ragályos kórjának víziója. (Egyik rémálmában újra elköveti a gyilkosságot, és az öregasszony gúnyosan kineveti.) Ébrenléte gyakran a valóságtól el sem határolódó álmok folytatása. („Beteges lelkiállapotban álmaink sokszor hihetetlenül plasztikusak, élesek és rendkívül hasonlatosak a valósághoz”, I.5.; Dosztojevszkijnél az álom a művészi sűrítés eszköze is, sokszor szaknyelvi fogalmazásban.) Raszkolnyikov intellektuális és erkölcsi dilemmákon töprengő, önmarcangoló, ellentmondásos, következetlen racionalista egoista. („Olyan, mintha két egészen ellentétes karakter váltogatná egymást benne”, Razumihin, III.2.) Felsőbbrendűség-tudatú alakjában „kifejezésre jut a végtelen önhittség és a gőg, és ennek a társadalomnak a megvetése. Célja: hatalmába keríteni a társadalmat. Jellemvonása a despotizmus. Uralkodni akar, és nincs rá lehetősége. Minél hamarabb hatalomra tenni szert, meggazdagodni.” (az író kézirata). Türelmetlen, képtelen a fáradságos napi munkára (óraadás, fordítás). Ambivalens viselkedésű, belső egyensúlyát vesztett személyiség („Ha elérsz egy határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél”, III.3.) Abszurd koncepciója, hipotézise alapján kétféle mércével méri az embereket - rögtön fölmerül persze, „hogy lehet megkülönböztetni azokat a bizonyos nem közönségeseket a közönségesektől” (Porfirij), mert mi van, ha más önjelölt világmegváltó, nemes célja érdekében, őt nézi tetűnek? -; elmélete „kétélű fegyver”. Így pusztán eszmei indíttatásból akarja önmagát próbára tenni: fel kell mérnie, mire képes („csak merni akartam”); át tudja-e lépni az erkölcsi normákat. Nincs abszolút indítéka, de egyhavi vívódás után - „Hát lehet az...”, „Hogy is férkőzhetett a fejembe ilyen ocsmányság?! Mennyi mocskot rejt mégis a szívem!”, „Micsoda aljasság ez” stb. - elméleti föltevéséhez (a fojtogató környezeten és körülményeken kívül is) gyors motiváció-sorozatban kapja az indítékokat. Saját nyomora és Marmeladovék sorsa felkelti szociális igazságérzetét; anyja levele, Dunya választási kényszere hatására társadalmi indítékokat talál, felháborodik; a szándék kivitelezését számonkérő, véletlenül kihallgatott kocsmai beszélgetés - „A véletleneknek ezt a találkozását később is mindig nagyon különösnek érezte”, I.6. - fokozza dilemmáját, tudatosul elkövetési szándéka - „csak” 730 lépés, 13 lépcsőfok, és minden megoldódik. Tanulmányozza a terepet (l. családi ezüstóra), előkészül (hurok, balta, álzálogtárgy), de már az elkövetés előtt összeomlik lelkileg, rémálom, forróláz gyötri. (Akkor tör ki rajta a tett-kényszer, amikor ismét véletlenül - meghallja, hogy Lizaveta nem lesz otthon; hirtelen szinte belehajszolja magát a gyilkosságba, ami így „egy csapásra eldőlt”.) Erőszakelkövetése gépies, és hibák csúsznak az elméletbe: helyzetkényszerben meg kell ölnie a szemtanút is (Lizaveta a gyilkosának azonnal megbocsátó, védekezésre is képtelen ártatlan áldozat - rá később nem is gondol, mert teljes gyűlölete a minden tragédia okának szimbólumává vált uzsorásnőre irányult.) Nem teheti ki sokáig magát a bűnélménynek, számára elviselhetetlen a szerepjátszás; folyton ingert érez a feladásra, vágyat a közlésre; állandósul önkívületi, ájulásos, labilis állapota („talán igazán őrült vagyok”, IV.2.) - nem bírja a „bizonytalanságot”. („Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett. Ez még ráadás a kényszermunka tetejébe.”, III.5.) Csak az üggyel kapcsolatos hírek foglalkoztatják, nem tud kikapcsolni, de tudatosan provokálja is a gyanút. (Kihívóan lép fel Zamjotovval, kockázatosak összetűzései a vizsgálóbíróval, visszamegy a tett színhelyére, felhívja magára a figyelmet - siettető és késleltető mozzanatok fokozzák a feszültséget, mélyítik belső drámáját -; harmadik találkozásukon Porfirij megállapítja: „Ön már nem hisz az elméletében”.) Bűnhődési életszakasza önmegismerési és a világra eszmélési folyamat. Legnagyobb büntetése elszigetelődése, magánya, a „tátongó szakadék”, ami elválasztja az emberektől („soha semmiről nem beszélhet többé senkivel a világon”, III.3.); szakít családjával („Ha én nem mondom meg nekik, akkor én nem megyek vissza hozzájuk, ha pedig mindent bevallok nekik, akkor ők nem fogadnak be engem”, kézirat). Felismeri, hogy „mélységes hazugság rejlik benne és gondolkodásában”; úgy tette tönkre önmagát, hogy bűne újabb bűnöket szült (segíteni akart családján, s közben katasztrófáját ösztönösen megsejtő anyja félőrülten meghal). Erkölcsi érzéke - erőszakos tettén kívüli esetekben - még működik (felháborodva utasítja el húga kerítőit, az utcán megmenti az ittas úrilányt), támogatja Marmeledovékat, mintha megválthatná magát („véres lettem... csupa vér vagyok!”, II.7.). Önbecsülését nem veszti el teljesen, erős benne az élnivágyás, képtelen az öngyilkosságra („Csak élni... élni... Akárhogyan is, de élni! ... Hitvány az ember... és hitvány, aki emiatt hitványnak mondja”, II.6.). Az „újdivatú hitetlenség” nem érte el: keresi Istent, hisz a csodákban - az ismétlődő „betániai Lázár”-történet a test feltámadásának parabolája is -; hisz az „Új Jeruzsálem” eljövetelében, az általános igazságszolgáltatásban (III.5.). Intellektuálisan nem látja be bűnét („nem embert öltem, egy elvet öltem meg” - „magamat öltem meg, nem az anyókát” - „csak egy férget öltem meg” - „az ördög ölte meg” - „ha azért öltem volna, mert éhes vagyok, akkor most... boldog volnék”); úgy véli, csak magát okolhatja ügyetlenségéért; a tett nevetségessége, hibái bosszantják. Végül Szvidrigajlov zsarolásától is tartva, reménytelen helyzetét felismerve enged Szonya könyörgésének („vállalni kell a szenvedést, és ezzel megváltani magad”), megfogadja Porfirij tanácsát („ne vesse meg az életet ... szenvedni nem utolsó dolog. Szenvedjen”) - egyébként is motivált a szenvedésvállalásra, l. hajdani menyasszonya -, és megteszi vallomását. Az epilógusig nem bánja meg tettét - pedig a feloldáshoz bűnbánat kell -; de az értelménél is erősebb erők legyőzik logikáját; „a lélek mégis vétót kiált, s a regény határozott feleletet ad a problémára az evangéliumi szellemben: 'Ne ítélj!' és 'ne ölj!'” (Babits). Megkezdődik lelki átalakulási folyamata, társkeresése; felismeri a kivezető utat (tartozni kell valakihez; nem csak magukért vagy csak másokért, hanem együtt kell élni) - így marad nyitva a kibontakozás lehetősége. Mert Dosztojevszkij szerint „nincs boldogság a kényelemben, a szenvedés a boldogság ára. Ez a mi földgolyónk törvénye: az élet folyamatának közvetlen érzékelése olyan hatalmas öröm, amely megéri, hogy évekig tartó szenvedéssel fizessünk meg érte. Az ember nem születik, hanem rászolgál a boldogságra, s mindig szenvedéssel.” A félkegyelmű (1868) hőse, Miskin herceg tiszta ember, akiben a gyermeki naivitás Don Quiote-féle magatartássá nő, s aki szentnek és nevetségesnek is tetszik az emberi létezés megosztott világában. Ellenpontja Rogozsin, az érzékek megszállottja. Közöttük kell választania Nasztaszja Filippovnának, aki végül Rogozsin birtoklásvágyának esik áldozatul. Halálos ágya mellett virraszt eszménye, Miskin, s a bűnös, evilágisághoz kötött realitás, Rogozsin, aki között meghasonlott lelke hányódott. A Karamazov testvérek (1880) című regényének hősei az emberi világlátásnak és életszemléletnek négy „stádiumát” szimbolizálják. Szmergyakov, az öreg Karamazov törvénytelen gyermeke az állati-biológiai szintet, Dmitrij az esztétikai-érzéki stádiumot képviseli, aki azonban az élet kínálta örömök teljes kiélvezésének vágyától, a pillanatnyiság csillapíthatatlan örömforrásától a magára rótt szenvedés felé tesz lépést, mintegy az etikai stádium emberévé válva. Ennek a stádiumnak a képviselője Iván, az etikai kétségbeesés embere, aki Istennek a világát, de nem Istent, az emberiség szeretetének jegyében, az ártatlanok megmagyarázhatatlan szenvedését látva, utasítja el. A vallási stádiumot Aljosa, a hit embere képviseli, aki tudja, hogy igazi kétségbeesés nélkül nincs igazi kívánkozás Isten felé, mivel keveset ér az a hit, melyben Istent még nem is keresték, de már rátaláltak. A regényben az önző és érzéki feudális kényúr, az öreg Karamazov, fiával, Dmitrijjel verseng Grusenykának, a kurtizánnak a birtoklásáért. A féltékenység és az undor az, ami még az apagyilkosság gondolatát is felvillantja Dmitrijben. Ám a tettet Szmergyakov hajtja majd végre, valóságba fordítván át Iván elméletét, mely Isten világának etikai gyökerű elutasításával a halhatatlanságra sem tart igényt. Ám a lélek halhatatlansága nélkül az erény funkcióját veszti, és minden megengedetté válik. Lázálmában Iván önnön teóriáját pillantja meg mintegy „belső” képben, az ördög alakjában, míg Szmergyakov külsődlegesen valós kivetülése lesz az elméletnek. S amikor Szmergyakov Iván elméletére céloz a gyilkosság után, nem érti, hogy az nem képes észrevenni az elméletet a ténnyel összefűző szálakat. Elméletét Raszkolnyikov saját kezűleg mérte meg a valóságon. Ez Ivánt elborzasztaná, ám valaki más (Szmergyakov) leméri helyette, mennyit is ér valójában ez az elmélet. Aljosa a cselekvő szeretet elvét vallva áll testvérei mellett. Ezért magyarázza Ivánnak, hogy ha nem szereti az életet, akkor soha fel nem foghatja az értelmét. Drámai beszélgetésükben két világértelmezés kerül szembe egymással: a tagadásé (ész) és az igenlésé (hit), melyek mögött az áll, hogy az ember vagy teremtményi voltát vagy teremtő tulajdonságát helyezi előtérbe. Az önmagára hagyatkozó ész bukása mutatkozik meg a teremtő elvet vallóknak, az erőseknek (Raszkolnyikov, Iván) a sorsában, akik az élet tagadásával önmaguk alapját semmisítik meg, míg a teremtményi elvet valló gyöngék (Aljosa, Miskin, Szonya) megőrzik magukat. A dosztojevszkiji hősök szólama mögött mindig sorsvállalás áll, ezért beszélnek úgy hősei, mintha éppen az adott szituáción fordulna meg a világ sorsa. A hősök társadalmi meghatározottsága eltűnik, hogy a párbeszéd köztük és csak általuk folyjék. Inkább önmagukkal vitáznak Dosztojevszkij hősei, s azt a belső vitát mozdítja el valamilyen irányba egy másik hős szólama. A formateremtő, a meghasonlott embert felfedező Dosztojevszkij radikális fordulatot hoz a regénytörténetbe. A 20. század szinte valamennyi alkotója - pl. Kafka, Mauriac, Malraux, Hesse, Huxley, Miller, Faulkner stb. - és irányzata valamilyen vonatkozásban elődjének tartja, „beépül a nyugati kultúrába”. Szellemi előfutáruknak mondják az egzisztencialisták (főként Camus), Gide az „action gratuite”-elmélet felállításában belőle indul ki; rokonának vallja Nietzsche: „nem ismerek értékesebb pszichológiai adatokat azoknál, amiket tőle kaptam”.
