Márai Sándor, eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik[1] (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró. Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott. Amikor azonban 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből, és haláláig a nevét is alig ejtették ki. Ezt nemcsak emigráns létének és bolsevizmus-ellenességének köszönhette, hanem annak is, hogy ő volt a magyar polgárság irodalmi képviselője, s erről az osztályról sokáig semmi jót sem lehetett állítani. Márai azonban a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek az eszményeknek hangot adjon műveiben. Az 1980-as években már lehetővé válhatott volna munkáinak hazai kiadása, de ő megfogadta, hogy amíg Magyarországon megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választás, addig semminek a kiadásához és előadásához nem járul hozzá. Életműsorozatának újrakiadása halála után, 1990-ben indult el. Ugyanebben az évben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták. Márai Sándor 1900. április 11-én látta meg a napvilágot Kassán. Felmenői szászok voltak, családneve eredetileg Grosschmid volt. Édesapja dr. Grosschmid Géza, királyi közjegyző, a kassi ügyvédi kamara elnöke, a csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt szenátora volt, édesanyja Ratkovszky Margit. Tekintve hogy a Grosschmid család nemzedékeken keresztül őrzője volt az elit polgári értékrendnek, természetes volt, hogy gyermekeiket is e szellemben neveljék. Erről így írt az Egy polgár vallomásaiban: …„a család a szász választófejedelem szolgálatában állott s az állami pénzverdében dolgoztak. […] Apai dédanyám Országh-lány volt, s a család évszázadokon át magyar családokkal házasodott. Mind hivatalnokok voltak, jogászok, köztisztviselők, katonatisztek.” Két nagybátyja és apja jogtudós volt, és később ő is beiratkozott a jogi karra. Ennek a háttérnek köszönhetően már fiatalon magába szívta a magyar nagypolgárság értékeit és kultúráját. Családjával Kassán élt; számára Kassa maradt az az “örök város”, ami után mindig is vágyódott, különösen emigrációjában. A Márai család egykori otthona Kassán Márai Sándornak három testvére volt: Kató (férj. dr. Jetts Gyuláné), Géza és Gábor. Géza Radványi néven vált világhírű rendezővé. Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyerek megkapja a megfelelő polgári neveltetést: hat- és kilencéves kora között házitanítóhoz járt, harmadiktól pedig a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumába. Az intézményt a jezsuita rend alapította, az oktatás magyar nyelven folyt. A gimnáziumot az 1913-14-es tanévben el kellett hagynia; ennek az lehetett az oka, hogy tizennégy évesen egyszer elszökött hazulról. Ezután a családja úgy döntött, hogy intézetbe adják Pestre a Budapesti II. Kerületi Érseki Katolikus Főgimnáziumba. Az új iskolára úgy emlékezett vissza mint egy katonai neveldére; a szigorú szabályokat nem tűrte jól, így egy évvel később már újra Kassán tanult. A VII. osztályt két helyen végezte: a Kassai Gimnáziumban és az Eperjesi Katholikus Főgimnáziumban. Utóbbiban érettségizett 1917-ben. Az iskolaváltásoknak két oka lehetett: egyrészt a premontreiek nem tűrték kihívó, bohém stílusú öltözködését, másrészt ellenezték, hogy a növendékek önállóan publikáljanak. Ennek ellenére már fiatalon pályázatokat küldött be álnéven különböző napilapokba. A családi szájhagyomány szerint azért volt szükség álnévre, hogy a művészi pályaválasztással ne hozzanak szégyent a családi névre. A fiatal fiú írói ambícióit nem nagyon támogatta családja. Ezzel ő is tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy tehetséges. Egy barátjához 1917-ben írt levelében így vallott erről: „Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös. […] A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. […] Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen. […] Az életemet eddig is én csináltam, ezután is én fogom csinálni.” [2] 1918 őszén Budapestre költözött. Tanulmányait a jogi karon kezdte, majd átjelentkezett a bölcsészkarra. Ebben az évben jelent meg elsőként Emlékkönyv című nagy sikerű verseskötete. A könyv Kosztolányi Dezsőnek is tetszett, véleményét a Pesti Naplóban írta meg. Pesten Márai bohém, költekező életet élt, rendszeresen járt mulatókba és kabarékba. Mesterével, Krúdy Gyulával is többször találkozott. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején újságíróként tevékenykedett: riportokat készített, könyvekről írt kritikákat, és publikálta műveit. A Tanácsköztársaság bukása után családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Márai Lipcsében folytatta tanulmányait. Októbertől az Institut für Zeitungskunde hallgatója lett. Lipcséből Frankfurt am Mainba, majd Berlinbe ment 1920-ban. Itt még tanult egy ideig, de a tizedik félév után teljesen feladta tanulmányait, és több lap állandó munkatársa lett. Írt többek között a Drache, a Simplicissimus és a Frankfurter Zeitung című lapokba. Ekkor már ismerte későbbi feleségét, Matzner Ilonát (Lolát), aki hat évtizeden át végig hű társa maradt. (Az asszony Kassa egyik legtehetősebb zsidó kereskedő családjából származott.) Ezekben az években Máraiból igazi világpolgár lett: sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekből merítette írásainak témáit. Tehetségét külföldön is hamar felismerték, így nem csak Németországban, hanem Prágában, valamint itthon a Kassai Naplóban, (a rivális) Kassai Újságban és Az Újságban is jelentek meg írásai. Sokszínűségének, széles körű ismereteinek köszönhetően őt kérték meg, hogy fordítsa le Franz Kafka egyik elbeszélését 1921-ben, melyet több másik követett. Németországban 1923-ig élt. Annak ellenére, hogy külföldi tartózkodása alatt sikeres újságíróvá vált, ezekre az évekre keserű szájízzel tekintett vissza. Úgy érezte, hogy Berlinben nagyon sokan kihasználták. Lolával (Matzner Sámuel és Moskovits Irén lánya) 1923. április 17-én kötöttek házasságot Budapesten.[3] Polgári esküvő volt, mivel Márai római katolikus, Lola pedig zsidó vallású volt. (Férje, hogy meg tudja védeni feleségét, megkérte, hogy térjen át a római katolikus hitre, és csak annak megtörténte után, 1936-ban tartottak egyházi esküvőt. Az asszony a keresztségben a Mária Julianna Cecilia utónevet kapta.[4]) Márai ekkor egyetemi hallgató volt és az Egyetem u. 7 szám alatt lakott. 1923-ban Párizsba utaztak. Ottlétüket eredetileg három hétre tervezték, de végül hat év lett belőle. Párizst nagyon megszerették, de ennek ellenére mindvégig idegennek érezték magukat. Két évvel később a Közel-Keletre utazott három hónapra. Élményeit Istenek nyomában című írásában összegezte 1927-ben, mely a kelet kultúráját és gondolkodásmódját mutatta be. 1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a budai Mikó utcába. Ez a városrész (Krisztinaváros) akkoriban komoly irodalmi negyednek számított. (Szomszédjai közé tartozott Kosztolányi Dezső is.) Ebben az évben adták ki Bébi vagy az első szerelem című regényét. Márai legtermékenyebb írói korszaka 1930 és 1942 közé tehető. 1930-ban Dormándi Lászlóval közösen szerkesztette az 1914-1930 című képeskönyvet, mely több országban is megjelent. Szintén ebben az évben adta ki Zendülők című művét, amely a kor kamaszainak világát és a háború utáni lelkiállapotot és világszemléletet mutatta be. 1931-ben megjelent az Idegen emberek, amelyben német- és franciaországi élményeit dolgozta fel. A könyvben így írt az idegenség érzetéről: „Évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen…” Még ebben az évben látott napvilágot Műsoron kívül címen megjelent tárcáinak gyűjteményes kötete, melyet a Csutora követett 1932-ben, melyből a rendes kiadáson kívül 100 kézzel számozott példány készült merített papiroson, a szerző, Márai Sándor és az illusztrátor, Székely-Kovács Olga aláírásával.[5] Idővel Márai Sándor korának egyik legnépszerűbb és legelismertebb írójává vált – nevével ekkortájt egyre többet lehetett találkozni a közéletben is. Többedmagával ő is aláírta a genfi Világbéke Kongresszusra szánt levelet, tagja volt a Magyar PEN Clubnak, felolvasásokat tartott a rádióban, és rendszeresen írt a Nyugat című folyóiratba. 1934-ben írta meg egyik legmaradandóbb művét, az Egy polgár vallomásait, amely főleg önéletrajzi elemekből állt. A mű második kötete 1935-ben készült el. „Új könyvemben az irodalom mostohagyermekének alakját kívántam ugyanilyen lelkiismeretes objektivitással megrögzíteni, a polgárét, amelyet a modern irodalom jóformán még annyira sem tud komolyan venni, mint mondjuk a francia bohózatok írói a felszarvazott férjet…” – nyilatkozta az első kötet megjelenésekor.[6] E műve tulajdonképpen a polgárság kritikája és újraálmodása volt. Amikor 1935 januárjában a világhírű író, Thomas Mann ellátogatott Budapestre, Márai volt az egyik, aki az írót a budai Várban kalauzolta, ezen kívül vezércikkben üdvözölte kollégáját. Ez év augusztusában és szeptemberében Lolával Londonban tartózkodtak. Londoni élményeit később a Napnyugati őrjáratban foglalta össze. 1936-ban Kabala címmel cikkgyűjteményt jelentetett meg; a műbe elsősorban filozofikus cikkeket válogatott, csakúgy, mint később a Napnyugati őrjáratban. A könyv többek között az írók szerepét firtatta. (Ez a téma egyébként Márait élete végéig elkísérte.) „Egyszer mégis az írók csinálnak majd harminc országból Európát, az írók, a lélek aggályos kalandorai, az összes fináncok ellenére. Nehéz lesz!” – írta. Hogy íróként eleget tegyen az „Európa-egyesítésnek”, tagja lett a La Fontaine Társaságnak, melynek elsődleges célja a különböző nemzetek szellemi együttműködésének elősegítése volt. Otthagyta az Újság című lapot, és a kor legrangosabb napilapjának, a Pesti Hírlapnak lett a munkatársa. A lapban a Vasárnapi Krónikát és a Tegnap és Ma rovatokat szerkesztette 1944-ig. 1937-ben A Féltékenyek című kétkötetes művével folytatta termékeny írói pályáját. A könyvben továbbfűzte a Zendülőkben szereplő Garrenek családtörténetét. Februárban megválasztották a Kisfaludy Társaság tagjává. Ez év őszén nagy öröm érte, amikor a Felvidék egy részét (Kassával együtt) a első bécsi döntés értelmében visszacsatolták Magyarországhoz. A magyar csapatokkal visszatért a Felvidékre lapja tudósítójaként. Az óriási örömöt egy óriási tragédia követte: 1939. február 28-án fia született, Kristóf Géza Gábor, néhány héttel születése után azonban a gyerek meghalt vérzékenységben. Halála Márait mélyen megviselte, állítólag hónapokig meg sem szólalt a tragédia után. Később az Egy kisgyermek halálára című versében próbált gyászával szembenézni. A második világháború kitörését elkeseredetten fogadta. Így írt Búcsú című, a Pesti Hírlapban megjelent cikkében: „Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa: behunyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú. Nem akarom elhinni, mert láttam, nem is olyan régen, tegnap vagy tegnapelőtt, amint éppen ocsúdott a háború aléltságából, székesegyházain még javították avatott kezek a roncsolt díszeket és remekműveket, a kórházakban még gyógyították a rokkantakat és sebesülteket; nem akarom elhinni, mert hallom még az államférfiak, politikusok, írók, papok, népszónokok fogadkozásait, amint hitet tesznek a tömegsírok fölött, hogy soha többé.” Majd a cikket így fejezi be: „…s amíg élek és szólalni tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma.” [7] 1940-ben adta ki az úgynevezett Krúdy-regényt Szindbád hazamegy címmel. Ez a könyv igazi stílusbravúr volt, olyan, mintha maga Krúdy írta volna. Ezzel a művel mesterének állított örök emléket. A könyvben egy vágyott világ, a régi Magyarország elevenedik meg, ami már csak az emlékekben él. Márai tehetségére az akkori színházak is felfigyeltek. 1940 októberében mutatták be Kaland című színdarabját, amelynek alapját a Rendelés előtt című novellája adta. Színpadra viteléhez saját maga dolgozta át a művet, néhány hét alatt. Eleinte tartott a bukástól, ám a darab páratlan sikert aratott; összesen 351 alkalommal játszották a Kamaraszínházban. Ezt a színművét a Magyar Tudományos Akadémia Vojnits-díjjal jutalmazta.[8] Következő műve a Kassai őrjárat 1941-ben jelent meg. „A háborús felelősség kérdését akarom benne megfejteni, mélyebb alapokhoz nyúlva a szokásosnál. Ez a munka mintegy folytatása lesz a Napnyugati őrjárat című könyvemnek” – mondta. „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek […] Az igazság annyi, hogy az írók nem mondták ki a válságos pillanatban megfelelő erővel a varázsszavakat […] Az író a mérték.” [9] Ezt követte Mágia című novelláskötete, melyben ars poeticáját adta közre: „…Felfedeztem, hogy az írás mágia. […] Nem hibbantam meg. […] Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogy az életnek szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van.” 1942 Márai egyik legtermékenyebb éve volt: megjelent az Ég és Föld epigramma-gyűjteménye, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című esszéje, amely akkoriban nagy port kavart, és ami miatt rengeteg támadás érte. Sokak szerint az írás a tömegek manipulálhatóságáról szól, de a háború utáni nevelési feladatokat is megpróbálta felvázolni: „Európa legjobb szellemeinek meggyőződése, hogy a bolsevizmus nem lehet az occidentális tömegek életformája” – írta. „A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyzetét a népek között, meg kell mérni erejét.” Az esszé megjelenése után politikai és pedagógiai szinten egyaránt támadták. Kodolányi János is erősen bírálta az írást. Visszavágásként Márai azt bizonygatta, hogy Kodolányi – népi íróként – híján volt az „eredendő esztétikai tudásnak” és így nem tudta megítélni hitelesen a művet. Még ebben az évben írta meg talán legismertebb regényét A gyertyák csonkig égnek címmel; ugyanekkor A kassai polgárokból készült drámát is színpadra vitték. Ez év májusában a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Novemberben részt vett egy írókonferencián Lillafüreden, aminek célja az volt, hogy megvitassák az írók feladatát a háború alatt. Márai élete végéig vallotta, hogy az íróknak kulturális missziójuk van a Földön. E korszak regényei és színművei rendkívül népszerűvé, és elismertté tették Márai Sándort, itthon és külföldön egyaránt. Erre a sikersorozatra 1943-ban egy súlyos ideggyulladás vetett árnyékot, amely több hónapra ágyba kényszerítette. Ennek ellenére folytatta írói munkáját. December 6-án a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává is megválasztották. Megírta Füves könyvét is, majd közreadta a Pesti Hírlapban Vasárnapi Krónika címen megjelent írásainak gyűjteményes kötetét, valamint a Sirály című művét is. A német csapatok 1944 márciusában szállták meg az országot és a fővárost. Feleségével március 23-án elhagyták Pestet és Leányfalura költöztek. Naplójában a következőket írta: „Mintha március tizenkilencedikén eltört volna bennem valami. Nem hallom a hangom; mint amikor egy hangszer megsiketül; azt mondják, fából készült hangszerekkel megesik ilyesmi.” [10] Leányfalura magukkal vitték Lola húgát, Jacquline-t, és annak két gyermekét, Ivánt és Ágit. Itt találkozott először Babócsay Jánoskával, később örökbe fogadott fiával is. A kisfiú ekkor kb. hároméves volt. Így emlékezett vissza a találkozásra: „Látom a hároméves, szőke gyereket, amint a leányfalusi kertben elém áll és bemutatkozik. L. rendezte a bemutatkozást.”[10] Néhány hét után Losoncra mentek, valószínűleg azért, hogy megpróbálják Lola apját kiszabadítani a kassai gettóból. A terv sajnos nem sikerült: „X-et deportálták Lengyelországba.” – írta.[10] Többen felajánlották Márainak, hogy kijuttatják az országból, azonban ezeket az ajánlatokat rendre visszautasította. A nehézségek ellenére folytatta az írói munkát: 1943-ban megkezdte első naplóját, a Verses könyv első darabjait, majd harmadik színművét, a Varázst is. A bombázások alatt lakása gyakorlatilag teljesen elpusztult, ezért családjával a II. kerületbe költöztek, itt éltek egészen 1948 augusztusáig. Az elszenvedett csapások idején Márai számára a líra volt a menekülés, az önkifejezés legjobb eszköze: Egy kisgyermek halálára című versében fia elvesztését siratta meg, a Halotti beszédet az emigrációs létről, a Mennyből az angyalt pedig 1956-ról írta. Márai Sándor emléktáblája utolsó magyarországi lakhelyén, a Rómer Flóris utca 28. szám alatt Az ország helyzetét nem látta tragikusnak a világháború után, azonban érezte, „új rend” fog kialakulni az országban. Első naplójában a függetlenség elvesztésének gondolata fogalmazódik meg benne: „Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy Budapest, a városok pusztulnak, s az ország nemzeti léte kérdéses, ha az oroszok nem megegyezéses alapon érkeznek, hanem a fegyver jogán, mint győztesek egy hadszíntérre…” [11] Ugyanebben a műben írja le, hogy nem hisz az új világban, az új rendben, mert valami megszűnt és ebben már nem tud élni: „…elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.” Ezek a gondolatok valószínűleg a zsidósággal történt tragédia, a nemzet erkölcsi válsága, valamint a szovjet ideológia és kultúra hatására születtek. Úgy gondolhatta, hogy a szovjet nyomás alatt nem létezhet igazi magyar irodalom: „A magyar irodalom nagy volt, nagyobb volt, mint a nemzet.” [11] Még az ország elhagyása előtt megfogalmazta az otthontalanság gondolatát 1945-57-es Naplójában: „Minden háború után vannak témák, melyek élnek, sarjadzanak a levegőben […] Most ilyesféle személyfölötti, általános téma lesz az európai irodalomban az otthontalanság.” 1948-ban döntő lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot. A Keleti pályaudvarra senki sem kísérte ki őket. Választásán több évet töprengett. Útjuk előtt Jánoskát örökbe fogadták. Először Svájcba mentek, egy értelmiségi találkozó miatt, de 7 hét után Olaszországban, Posillipóban telepedtek le. Naplójában megemlíti, hogy a hely teljesen olyan, mint a Rózsadomb. Minden fontos budapesti helyszínnek (pl.: a Margitszigetnek és a Lukács fürdőnek) megpróbálták megkeresni az ottani megfelelőjét. Az írást továbbra sem hagyta abba; 1949-ben befejezte az Egy polgár vallomásai harmadik részét, ami később a Föld! Föld! címen jelent meg. Sorsukat több, nyugaton megjelent újság figyelemmel kísérte, a Nyugati Hírnök és a Hungária naprakészen tudósított, mi történik a Márai családdal. Novemberben megjelent az íróval egy interjú a Szabadság című clevelandi lapban. Az interjúban arról kérdezték, hogy szerinte mi a magyar emigráció feladata a magyarsággal kapcsolatban. Az emigráció két legfontosabb feladatának a magyarok előítéletek nélküli megismertetését és a magyar nyelv megmentését jelöli meg. „Megvannak az imáink, megvan a nyelvünk, él a nemzet – mondták és igazuk volt (a zsidóknak, amikor a rómaiak után a romok alól kikaparták megmaradt tekercseiket). Így kell nekünk is átmentenünk a nyelvünket, és ez, csakis ez dönti el majd népünk sorsát. [12] Utóbbi gondolata a száműzetésben eltöltött 41 év ars poeticája lett; ez visszhangzik a Halotti beszédben is: „Nevedről lehull az ékezet.” Olaszországban barátjuk, Paulay Erzsi és férje, a diplomata Vittorio Cerruti segítette őket – többek között elintézték, hogy ne kelljen az emigránsoknak fenntartott táborban lakniuk. Azonban Olaszországgal kapcsolatban kétségei támadtak, mivel meggyőződése volt, hogy kitör a harmadik világháború, és akkor ő az oroszok kezére fog kerülni. Itáliában ezidőtájt azzal vigasztalta magát, hogy ő ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Azonban arra is rá kellett jönnie, hogy külhonban nem lett kinek írnia. Nem volt se közönsége, se olyan emberek, akiket gyűlölhetett volna. Márait kezdte körülvenni az elveszettség érzése, hiszen hivatását – az írást –, ami az életet jelentette számára, kezdte elveszíteni. Az emigrációba kényszerült keserű és kilátástalan életérzése egyre erősödött. Ennek eredményeként 1951-ben megszületett első emigrációval kapcsolatos írása, a Halotti beszéd című verse, amely a magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása. A cím a legelsőként megmaradt magyar nyelvű műre és Kosztolányi költeményére is utal. A vers az emigráns magyarok körében rendkívül népszerűvé vált. „ Látjátok, feleim, szem’tekkel mik vagyunk Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? … Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt ” Három évvel később a kommunista rezsim Tamási Áronnal íratott kritikát a versről a Művelt Nép című lapban. Márai így reagált erre: „Otthon versekben, rádióüzenetekben, cikkekben válaszolnak most a Halotti beszéd című versre. Nyilván elrendelték otthon a kommunisták ezt a koncertet: így bizonyítják, hogy aki elmegy hazulról, elsorvad a honvágytól. Ez részben igaz is; de annak, hogy elmentem hazulról, a kommunisták voltak az okozói. Ha ők nincsenek, ma nincs honvágyam.” [13] Ez az elveszettség-érzés egészen 1951 októberéig tartott, amikor is csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz; itt minden héten a Vasárnapi Krónikából olvasott fel, és így egyfajta szellemi légihidat teremtett meg elhagyott hazájával. Mint a magyarok lelki társa öntötte honfitársai szívébe a bátorságot és a kitartást az éteren át, éveken keresztül. 1951 karácsonyán a SZER A kassai polgárok rádióváltozatát közvetítette. Kezdő sora emlékeztetőül szolgált az egész magyar emigráció számára: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.” Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött. A kontinensváltás végső okait állandó levelezőpartnerének, Paulay Erzsinek írja meg 1951. február 26-án kelt levelében: „Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.” [14] Első emigrációban írt regénye a Béke Ithakában ebben az évben jelent meg. Az anyanyelvtől és a hazától való elszakadás az írót nagyon megviselte, nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek, a környezet, amiben élt. A következőket jegyezte fel naplójába: „Tizedik éve élek itt és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok – én, aki minden élethelyzetben tudtam dolgozni eddig, az ostrom idejében is! Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség. [15] „Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet” – fűzte hozzá. Ennek ellenére megpróbálta elfogadni, hogy már nincs visszaút, hozzá kell szokni az új környezethez. „Idegen országban az immigráns vagy emigráns érzelmi menetrend szerint rendezkedik be. Az első év: a lázadás. Kelepcébe estem stb. második év: menekülési tervek. (Chilében jobb stb.) harmadik év: összecsuklás, rezignáció. (Megnéztem az itteni temetőt, itt fekszem majd stb.) De aztán elkövetkezik a negyedik év, amikor az emigráns felébred az idegen országban, nyújtózik, ásít, szemét dörzsöli, és közömbösen ezt gondolja: Csakugyan olyan rossz itt?…” [15] 1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, a nemzet sorsa már eldőlt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő kezet a bajban. Később a ’60-as és ’70-es években ezért nem költözött vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába. A forradalom leverése után pár hétre Olaszországban maradt. Később New Yorkból a Szabad Európa Rádión keresztül a Mennyből az angyal című versével üzent a magyaroknak. „ Mennyből az angyal menj sietve Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. ” 1957-ben ötévi tartózkodás után, megkapta amerikai állampolgárságát. A következő évben jelent meg a Napló 1945-57 az Occidental Press (USA) kiadásában. Ezzel a kötettel az író elmondta, miért hagyta el szülőföldjét, és bemutatta az emigráció kezdeti időszakainak keserveit. A ’60-as években kevés könyve jelent meg; írás helyett inkább kirándulásokat tett Franciaországba és Olaszországba. 1965-ben újra megjelentette a San Gennaro vére című regényét, amely 1000 számozott példányban jelent meg New Yorkban. (Ez a mennyiség az amerikai magyarok körében kevésnek bizonyult.) New Yorkban továbbra sem élt szívesen, nem találta önmagát. Szőnyi Zsuzsának – másik állandó levelezőpartnerének – így vall erről: „A valóság, hogy nem köt ide semmi – ugyanakkor nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nagyon húz máshová valami.” [16] 1967-ben végrendeletet készített, amit magnóra vett fel családjának azt illetően, hogy mi történjen a kézirataival halála után. Ebben arra kérte Lolát, ha az oroszok végre elhagyták az országot és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat, addig amíg – mint örökös –, nem kíván velük rendelkezni. Ironikus módon Márai túlélte feleségét és fiát egyaránt. Ugyanebben az évben visszamentek Olaszországba, és Salernóban telepedtek le. Májusban befejezte együttműködését a SZER-rel, de ennek pontos okaira nem derült fény. Feltételezések szerint a szakításra részben anyagiak miatt került sor: a Márai által kért összegeket nem adták meg neki, másrészt a magyarországi politikai helyzet konszolidálódott. Miután a SZER tűrt kategóriába került, számára elmúlt a kezdeti izgalom és lendület. A következő években több, történelmi környezetbe ültetett művet jelentetett meg; ezek jórészt az önvizsgálat regényei: az Ítélet Canudosban a lázadásé, a Rómában történt valami a megalkuvásé, az Erősítő a megtérésé, a Harminc ezüstpénz az árulásé. A művekben felvetődik a kérdés: megfelelt-e a főhős az elvárásoknak, a hatalom, az üldözés és az árulás légkörében? 1972 szeptemberétől negyedévenként felolvasásokat küld a kölni Deutsche Welle nevű rádióba. A tematika tulajdonképpen ugyanaz volt, mint a SZER-nél: jegyzeteket, kritikákat küldött, valamint napi eseményeket kommentált. 1975-ben ellátogatott az Egyesült Államokba. Egy évvel később megjelent következő naplója: a Napló 1968-75. A delfin visszanézett c. verseskötetét 1978-ban adták ki. Közben itthon a Gyulai Várszínház színre akarta vinni A kassai polgárokat, de ez a bemutató előtt pár héttel meghiúsult, mivel Márai nem engedte meg, hogy bármelyik művét is bemutassák hazájában. 1980-ban feleségével visszaköltöztek az Egyesült Államokba, San Diegóban telepedtek le. Egy évvel később már Magyarországon is tárgyalni kezdték Márai műveinek kiadását. 1984-ben fejezte be újabb naplóját, a Napló 1976-83-at. 1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak ápolással teltek. Lola 1986. január 4-én halt meg. Az asszonyt elhamvasztották, és az óceánba szórták hamvait. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata: „Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Az év november 26-án elveszítette Géza öccsét is, a híres filmrendezőt. Halálát így összegezte: „Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.” [17] 1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt. Látogatókat már alig fogadott. Szőnyi Zsuzsának ezt írta: „Magányosan élek. János és családja egy autós óra távolságban vannak tőlem, segítőkészek, gyakran látom őket. Máskülönben mintha barlangban élnék, ahová csak denevérek tévednek. Ez nem is lehet másképp. Öreg korban dönteni kell, mit kezdjünk a magányossággal. Talán helyesebb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban. De az öregség így is probléma.” [18] A testi megpróbáltatásokat erős lelki fájdalom is követte, amikor nevelt fia, János, meghalt. Fia halálát igazi támadásnak fogta fel. „Nem tudok most számot adni erről a sorscsapásról. […] Lola úgy képzelte, ha egyikünk elmegy, János majd vigyáz az itt-maradottra. Nem így történt.” – írta egy levelében egyik barátjának.[18] 1988-ban többen (MTA, Magyar Írók Szövetsége) is megkeresték műveinek újra kiadása ügyében, azonban ő ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást. 1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel pontot tett életére. Hamvait a Csendes-óceánba szórták. Márai után három lányunoka maradt: Lisa, Sarah és Jennifer Márai, akik az Egyesült Államokban élnek. Mivel unokáit nem tanították meg magyarul, soha nem tudták megérteni nagyapjuk életművét A kommunista kultúrpolitika 1948-tól igyekezett Márai Sándort elfeledtetni. Az 1980-as években megpróbálták visszacsalogatni, ám ő nem állt kötélnek, és könyveinek kiadását sem engedélyezte. Halála után kezdték el munkáit (regények, novellák, napló) újra megjelentetni Magyarországon. 1990-ben, egy évvel halála után, posztumusz Kossuth-díjat kapott. Külföldön először Franciaországban fedezték fel újra az 1990-es évek elején. Rövid időn belül négy regénye jelent meg Párizsban. Ezt megelőzően, noha regényeit Nyugaton gyakran kiadták – a Vendégjáték Bolzanóban kivételével (mely német nyelvterületen nagy sikert aratott és sok kiadást megért) – igazából nem figyeltek fel rá. Műveit francia fordításban felfedező olasz kiadója határozta el, hogy A gyertyák csonkig égnek című regénnyel indítja Márai-sorozatát. Le braci rövid időn belül felkerült az olasz bestsellerlistára. Ezután német, spanyol, portugál és angol nyelvterületen, valamint számos kelet-európai nyelven hatalmas sikerrel jelentek meg elsősorban a franciák által publikált regények, de újabban más művei is. A sors különös fintora, hogy több regény esetében a külföldi kiadók a franciák által adott címeket részesítik előnyben az eredeti magyar címek helyett. Márai írói stílusát leginkább Thomas Mann, Robert Musil, az osztrák Joseph Roth és Arthur Schnitzler stílusához hasonlítják. Márai Sándort ma már az őt megillető helyen, a XX. századi európai irodalom egyik kiemelkedő alakjaként tartják számon külföldön és hazájában egyaránt. Magyarországi elismertségének kialakításában meghatározó szerepet játszott műveinek nyugat-európai, különösen olasz és francia fogadtatása. Márai Sándor napjainkban reneszánszát éli; sorra filmesítik meg műveit, színházi darabjait újra műsorra tűzték.
