Olasz költő 1265 májusának végén született Firenzében. A városi kisnemességhez tartozó, meglehetősen jómódú családja a pápa híveinek, a guelfeknek az oldalán áll. Szüleit korán elveszti, s még gyermek, amikor megpillantja Beatricét, Portinari lányát, akinek hatása a Dante-életműre fölbecsülhetetlen. Ifjúkori tanulmányairól nincsenek megbízható adatok. Annál több arról, hogy katonáskodik: részt vesz a ghibellinek (a német-római császár hívei) ellen folytatott campaldinói csatában és a pisai Caprona várának bevételében. 1289 táján kerül kapcsolatba a toszkán és firenzei kulturális élet rangos képviselőivel. Giottóval, Brunetto Latinivel, akit részben mesterének tekint, s Guidó Cavalcantival, aki hosszú éveken át barátja, de költőtársa is a „ dolce stil nuovo” (az édes új stílus) művelésében. Beatrice korai halálát követően (1290) Dante filozófiai és teológiai tanulmányokat folytat a ferenceseknél és a dominikánusoknál is. 1293-ban feleségül veszi Gemmát, a tekintélyes Donati család lányát, aki több gyermekkel ajándékozza meg. 1295-ben bekapcsolódik a firenzei politikai életbe. Minthogy tagja az értelmiségieket és művészeket tömörítő testületnek, az „orvosok céhének”, közhivatalt vállalhat. 1300-ban Firenze priorja. Az ekkor guelfpárti Firenze már jó ideje két táborra, a fehérekre (mérsékeltek) és a feketékre (radikálisok) szakadt. A Comune (városállam) relatív függetlenségét védve, Dante a mérsékeltek mellé áll. Amikor 1301-ben VIII. Bonifác pápához indul követségbe, Firenzében a hatalmat a fekete guelfek kaparintják meg, s Dantét hamis vádakkal halálra ítélik. Ekkor veszik kezdetüket a száműzetés fájdalmas esztendei. Dante több városban is felbukkan. Reményeket táplál VII. Henrik német-római császár itáliai hadjárata iránt, ám a császár váratlan halála tovaűzi a hazatérés álmát. Életének utolsó esztendeit Toszkánában, Veronában, Cangrade della Scala támogatását élvezve tölti, majd Ravennában köt ki. Az ekkor már óriási hírnevű költőt, 1321 szeptemberében, egy velencei megbízatásból visszatérőben éri a halál. A ravennai Ferences-templomban helyezték örök nyugalomra. Dante ifjúkori művének, az Új életnek 1292-93 a címe a szerelem következményeként lelkiségben megújult életre utal. Az emlékekből épülő visszatekintésben a költő szellemi-lelki útja a gyermekkortól az ifjúkorig ível, s az érzékektől a lelkiséghez, az emberitől az istenihez emelkedik. Ezen az úton a szerelem versei, melyek Dante és Beatrice első találkozásától a kedves haláláig sorjáznak, állomások, míg az utat magát az önmegfigyelés eszközéül is szolgáló kommentárok jelzik. A kommentárok a versek keletkezésének megokolásán túl, egyúttal az érzelmek és gondolatok újraértékelései is. Így a szerelem története életrajzi folyamattá áll össze, melyben a műfajgazdagságról tanúskodó költemények (canzone, szonett, balláta) mellett Dante költői formálódásának útja is kirajzolódik. Beatrice - Dante örök szerelme - a dolce stil nuovo szellemiségében mint az ég csodás teremtménye nyeri el formáját, s szemlélőjében az üdvösség érzetét kelti. A szent hármas számhoz visszacsatolható kilences kilencszer tér vissza a műben, s a költő sorsának eleve elrendeltségét Beatrice szimbolikussá nőtt alakjával társítja, akit Dante egy ízben „kilencesének” is nevez (Kilenc éves, amikor meglátja a kislányt, aki csak újabb kilenc év múlva fogadja majd köszönését). Hogy szenvedélyének „tárgyát” elrejtse, a költő azt színleli, hogy a versek más nemes hölgyekhez is szólnak. Ez, és a szenvedély hevessége elfordítja tőle Beatricét. Egy fájdalmas látomás nyomán (Beatrice halála) a költő a kedves szépségének, tisztaságának érdek nélküli dicsőítéséhez - mely csak a nemes szívnek sajátja - érkezik el. Beatrice halála után vigaszt ugyan kereső, de nem lelő költő a fájdalomban magában tudatosítja a szerelem hatalmát. Az Új élet érzelmi-költői valósággá formálja át a dolce stil nuovo szerelemfelfogását, de jelzi is már meghaladásának lehetőségeit. A Színjáték lesz a Beatrice nevéhez méltó mű, melyben a kedves állandó vonatkozási pont, s amelyben kiteljesedik a már itt is meglévő elbeszélő perspektíva s az életrajzi jelleg, de különösképpen az, hogy az egyes emberi élet csak az isteni törvények uralta világegészbe illeszkedve nyerheti el egyedüli és lehetséges értelmét. Az Isteni színjátékban 1307-1320 Dante önmagát, a keresztény embert választja szent poémájának, látomásának hőséül, akinek mint a bűn erdejében eltévelyedett embernek Isten kegyelme kiutat kínál az emberi életút közepén, a számvetés időszakában. A lírai én utazásának kezdete az 1300-as esztendő, a pápai általános bűnbocsánat éve. Március nyolcadikán, nagypénteken kezdi meg hét napos utazását a hős. Dante tehát Jézus kereszthalálára, feltámadására, a megváltástörténetre vetíti rá a lelki halál közelébe jutott ember kiindulási pontját, fölocsúdását, megtisztulásának történetét és újjászületését. Az utazás mint bibliai allegória révén a Színjáték a bűntől menekvés fényét árasztja, s véle az embert Istenhez kívánja visszavezetni. Eszköze az a végérvényes értékrendszer - Isten hatalmának, igazságosságának és szeretetének bizonyítéka -, amelyben a lelkek bűneiknek súlya és erényeiknek fokozata szerint lelnek „otthonra”, s amelyben az emberiség evilági, történelmi utazásának következményei világíttatnak be. Ez a világ nem csupán gazdag, mint a földi, de tökéletes is, minthogy rendszerében a legfelső igazság nyerte el formáját. Túlvilági utazásán Dantét három vezető kalauzolja. A Pokolban és a Purgatóriumban az Édenig Vergilius, a költő nagy példaképe kíséri az észnek a nevében és „próféciáinak” köszönhetően, amelyekkel megjövendölte egy csodagyermek eljövetelét, akiben a keresztény gondolkodók Jézust vélték látni. Ezután Beatrice irányítja lépteit, aki a teológia és a hit nevében a Paradicsomban az Empireumig tart vele, s végül Szent Bernátnak, a miszticizmus követének adja át, aki Dantét Isten színelátásához juttatja. Túlvilági utazása során a hős eltérő és különböző korokból származó lelkekkel találkozik, akik a maguk egyénített vonásai mellett egy bizonyos morális vétek vagy erény tipikus képviselői is. Túl azon, hogy a lelkek rendkívüli gazdagsága a totalitás élményét kínálja, állandó pszichológiai feszültség keletkezik a múlt és a jelen az emberének, a tapasztalatokat megélő szereplő Danténak és a szerző Danténak, a megvilágosult embernek a látásmódja között. Amíg a szerző ítéletét a három birodalom struktúrája végérvényesen rögzíti, addig a szereplő ahhoz csak úton van, egyre közeledve. Francesca és Paolo sorsán a mélységes szánalom a szereplőt, s nem a szerzőt fogja el, mivel az első még nem látja tisztán a vétek súlyát, míg a második az elhelyezésükkel már állást foglalt (Pokol, V. Ének). Ahogy a szereplő Dante a szerző Danténak, a tévelygő ember a megigazult embernek előképe, úgy előképe a földi élet a maga homályos áttekinthetetlenségével a túlviláginak, mely éppen a struktúra által és benne nyeri el kiteljesedett formáját és jelentését. A Színjáték három rendszert szintetizál. Egy kozmológiait, azaz a Földet a mélyébe hatoló Pokollal s a túlnan kiemelkedő Purgatóriummal, valamint a kilenc koncentrikus kör s az Empireum alkotta Paradicsommal. Egy morális rendszert, melyben a kárhozottak, a tisztuló lelkek s az üdvözültek a nekik rendelt helyre jutnak Isten ítéleteképpen. S egy politikai rendszert, mely hangsúlyozza a Császárság isteni eredetét, s amely egyúttal megerősíti az Egyház isteni lényegiségét és gyökereit is. Dante a három túlvilági birodalmat racionálisan és teológiailag megalapozott morális struktúrára építi. A Pokol alapvetően - a tornácnak, az első és hatodik körnek a kivételével - a bűnök arisztotelészi osztályozásán nyugszik. A Purgatórium struktúrája a hét főbűn szerint szerveződik, míg a Paradicsomé a három teológiai és a négy kardinális erény fényében épül ki. A Pokol tölcsér alakú mélysége Jeruzsálem városa alatt nyílik meg, s oldalán egyre szűkülő körökkel halad a Föld középpontjáig, Lucifer székhelyéig. A tornácon a pokolra se méltó rest közömbösek, míg az első körben, büntetés híján ugyan, a pogányok, a megkereszteletlen gyermekek vannak. A Pokol bűnösei három osztályt képeznek. Az elsőbe az állhatatlanságnak, a másodikba az erőszaknak, a harmadikba a csalásnak és az árulásnak a bűnösei tartoznak. Az állhatatlanságban bűnösök a mértéket vétik el: a második-ötödik körben az érzékiségnek, a mohóságnak, a fösvénységnek és pazarlásnak, a haragnak és a szenvtelenségnek a bűnéért szenvednek. A hatodik kör az eretnekeké, akik lelkükkel nem törődtek, míg a hetedik kört három szinten népesítik be az erőszak bűnösei, a rablók, gyilkosok, az öngyilkosok s a mindenüket elherdálók, az istenkáromlók, szodomiták és uzsorások. A nyolcadik kör tíz tömlőjében a kerítők, a hízelgők, a vallási üzérkedők, a jósok, a vesztegetők, a képmutatók, tolvajok és hamis tanácsadók, viszályt szítók és hamisítók kínlódnak. A kilencedik kör négy alosztályában a saját véreiket, hazájukat, vendégeiket, barátaikat és jótevőiket elárulók találhatók, s e kör alatt, a jég fogságában Lucifer, az árulás őstípusa. A Purgatórium kúp alakú hegye is három fő zónára tagolódik. Az Előpurgatóriumban hosszan várakoznak bebocsátásra a helyes tettek halogatói. A Purgatórium a hét főbűnnek megfelelően a kevélyek, irigyek és haragosok, a jóra restek, a fösvények és pazarlók, a falánkok és az érzékiség rabjainak lakhelye. Az Édenben az erény után már töretlenül vágyakozókat láthatjuk. A Paradicsom struktúrája is hierarchikus rend szerint épül ki: a hét bolygó, majd az Állócsillagok és a Kristályos ég fölött az Empireum, a legfelső Menny található. Az első hét „lakott” ég a három teológiai erényt (Hold-hit, Merkúr-remény, Vénusz-szeretet) s a négy sarkalatos erényt szimbolizálja (Nap-okosság, Mars-lelkierő, Jupiter-igazságosság, Szaturnusz-mértékletesség). A hierarchia nem az üdvözülés mértékét jelzi, hanem azt a jellemző magatartást, amellyel az emberek méltóvá tették magukat rá. Amíg a Purgatórium hegyén fölfelé haladó Dante homlokáról egymás után törlik le a hét bűn jelét (a hét „p”=peccato=bűn), addig a Paradicsomban az Állócsillagok egében kell számot adnia a tanultakról, hogy az Empireumban majd, az üdvözültek formálta misztikus rózsa közepében megpillanthassa a három egyforma, de különböző színű kört, s a másodikban egy emberalakot, a megtestesült Igét, a Szentháromság misztériumát. A Purgatórium a Pokol ellenpontja, amennyiben a hegy annak mélységes szakadékával, s Dante fölfelé kapaszkodása a lefelé haladásával ellentétes. Míg a Pokol időtlen, történelemtől mentes örök világ, a Purgatórium időleges: az utolsó ítélettel elveszíti létjogosultságát. A Paradicsom időn kívüli, örök és harmonikus világ. A Pokol birodalma a sötétségé, melyben az utazás ideje és helye nehezen rekonstruálható. A Purgatóriumé, a földi világhoz hasonlatosan a napszakok változásából épül ki, s a táj is földi tájat idéz, míg a Paradicsomé a fény birodalma, mely fény azonban nem elvakítja, hanem tisztává teszi a látást. Dante a legkülönfélébb stílusokat, nyelveket, műnemeket és műfajokat szintetizálja egyetlen művé úgy, hogy általuk új irodalmi retorikát, új művészi nyelvet teremt, melynek alapelve, Isten írásmódjának imitációjaként a sok az egyben, a sokféleség az egységben. Ez az írásmód „két könyvben” mutatkozott meg az emberiség számára: a teremtett világnak a könyvében és a Bibliában. Ezzel függ össze a műfaji megnevezés kérdése, és a mű enciklopédikus jellege is. Dante úgy szakítja el magát a konvencionális műfaji kötöttségektől, ahogy azt a Biblia teszi. Ezt a sokszínű rendet Dante a forma szintjén is rögzíti. A Színjáték alapja a hármas szám: a három rész 33 Énekből áll külön-külön, s a bevezető énekkel együtt százat, azaz a tökéletes számot teszik ki. A birodalmak szintén háromszor három részből állnak: 9 körből, 9 gyűrűből, 9 égből. A terzinák, amellett, hogy őket összekötő rímképlettel (aba-bcb stb.) magát az utazást, a fokozatos előrehaladást is imitálni tudják, mint strófák, külön-külön az egységben lévő hármasságot is szüntelenül megerősíteni látszanak. Dante alakformálásának egyik jellegzetessége az a fogás, ahogy a vétkest bűnéhez köti. A nemegyszer iróniába mártott humora mögül mintha Isten játékossága is előbukkanna. Például Dante Francescát és Paolót az analógia módszerével kapcsolja vétkükhöz: a Pokolban szélvész röpíti szünet nélkül a két szerelmest, hasonlóan ahhoz, ahogy a szerelem röpítette őket a bűnbe. A tornác rest közömböseinek büntetését azonban Dante bűnükkel ellenpontozza: böglyök marják őket szüntelenül, s ömlik a vérük, és ontják könnyeiket, mert életükben soha senkiért vért nem ontottak, és soha senkiért sem könnyeztek. A jósok feje pedig hátracsavarva néz már csakis visszafelé, a múltba, mivel mindig csak a jövőre voltak kíváncsiak. A Színjáték keletkezésének időszakában és azt megelőzően Dante egyéb művein is dolgozott, amelyeknek hatása nem múlt el nyomtalanul főműve fölött. Köztük van a Vendégség 1304-7. Danténak ez a verses és prózai tudományos-filozófiai értekezése a tudomány és az erény világa felé terelné az embereket. E töredékes műben, mely a szerző rendkívüli ismeretanyagáról tanúskodik az ún. vulgáris (újlatin) nyelv soha nem látott szintre került. A nép nyelvén való ékesszólásról 1303-5 című művében pedig Dante latinul fordul a műveltek rétegéhez, s az olasz irodalomban először tárgyalja az irodalmi nyelv kérdését. Az értekezés foglalkozik a versmérték, a stilisztika, a retorika és a szónoklattan kérdéseivel. Dante politikai gondolkodását leghívebben Az egyeduralom 1310-13 című, három könyvből álló értekezése mutatja be, melyben a költő a monarchia általánossá terjesztése mellett áll ki, s hangsúlyozza, hogy a császári hatalom gyakorlása történelmi jog szerint csak a római császár kezében lehet. Hogy az Egyház és a Császárság isteni eredetű, egymástól függetlenek. Míg az első feladata az, hogy a lelkeket méltóvá tegye a túlvilági boldogságra, a másodiké, hogy alattvalóinak a földi élet boldogságát kínálja
