Írók

Móric Zsigmond (1879 – 1942) a nyugat első nemzedékének kiemelkedő prózaírója. A Szatmár megyei Tiszacsécsén született, egy 300 lelket számláló kis falu talán legkisebb házában. Szegénységben életek, a kilenc gyermek nevelése hatalmas anyagi terhet rótt a családra. Az apa vállalkozásai sorra balul ütöttek ki, ezért a család teljesen tönkrement. Az ekkor hat éves Móriczcal és testvéreivel együtt Prügyre költöztek. 1890-ben Móricz a nagyhírű debreceni református kollégiumban kezdte meg gimnáziumi tanulmányait. Itt eminens tanuló volt. A gimnázium negyedik osztályát Sárospatakon kezdte (szülei oda költöztek). Nagy hatással volt rá a költészet (Edmondo de Amicis, Csokonai), tanulmányait elhanyagolta. Ezért anyai nagybátyja magával vitte saját iskolájába (Kisújszállás), és itt fejezte be jó minősítéssel. Ezután csupa nyugtalanság, hánykódás az élete. Joghallgató, óraadó tanár, bekerül Az Újság szerkesztőségébe a gyermekrovathoz. Népdalt és népmesét is gyűjt a Kisfaludy Társaság megbízásából. Egyetemi tanulmányait nem fejezi be. Házassága börtön volt számára, de egyben ihlető, fegyelmező erő is: az állandó belső feszültség sarkallta az írásra. Felesége képtelen volt a megalkuvásra, örökké féltékeny volt, emiatt kétszer követett el öngyilkosságot, másodjára sikerült is neki. Az első sikert hozó novellája a Hét krajcár, ami a Nyugatban jelent meg (1908). Írói pályáját a Nyugatban kezdte. Előbb naturalista, majd a kritikai realista irányzat kiemelkedő képviselője volt. Elbeszéléseiben és regényeiben, majd drámaírói munkásságában a magyar élet minél teljesebb bemutatására törekedett. Jellegzetes műfajai a novella és a hosszabb elbeszélés, a regény, a társadalmi dráma, a vígjáték (Sári bíró). A tanulmány és az esszé műfaja is megjelent életművében. Jelenetős irodalomszervező és szerkesztői tevékenysége is, rövid ideig Babitscsal együtt a Nyugat szerkesztője, majd Kelet Népe néven folyóiratot alapított, ezzel vált a népi írók csoportjának szervezőjévé és vezéralakjává. Jellegzetes témái: a parasztság élete, a kisvárosi értelmiség (tanítók, református papok) sorsa, a dzsentri élete és pusztulása a XX. században. Kezdettől fogva nagy érdeklődéssel fordult a magyar történelem felé is (Erdély trilógia, Rózsa Sándor). Pályakép: a század elején újságíróként kezdte, sikertelen próbálkozások után 1908-ban vált ismert íróvá, ekkor jelent meg a Nyugatban pályadíjat nyert novellája, a Hét krajcár. Innen számítjuk első írói pályaszakaszát. 1908 – 19: ebben az időszakban főleg elbeszéléseket írt, de néhány nagysikerű regénye is megjelent: A fáklya, Sárarany, Isten háta mögött. Ezekben a regényekben, Adyhoz hasonlóan, a magyar ugar világát mutatja be. Hősei tehetséges, jobb sorsra érdemes emberek, akiket a környezetük húz vissza, megakadályozva kibontakozásukat (Ady programja is ilyen). Az I. vh. idején haditudósító, riportokat írt, s a háború elleni tiltakozás legszebb darabja a Szegény emberek című elbeszélése. Pályájának második szakasza a ’20-as évekre esett, előtérbe került a regény műfaja, ekkor válik kritikai realista íróvá. Önéletrajzi fogantatású regénye a Légy jó mindhalálig, kritikai realista elemei mellett a gyermeklélek ábrázolásával is kitűnik (lélektani regényként is értelmezhető). A magyar múlt vizsgálatával a jelen problémáira keres választ, ekkor fog hozzá az Erdély trilógiához (Bethlen Gábor a főhős, a XX. századi Magyarország és a XVII. századi Erdély sorsa hasonlít). Pályájának harmadik szakasza a ’30-as évekre esett, kritikai realizmusának kiteljesedése figyelhető meg, ekkor születtek dzsentri témájú regényei, a dzsentrit, mint történelmi osztályt, értékes múlttal rendelkező rétegként mutatja be, de jövőjét reménytelennek látja. Sajnálattal ábrázolja az értékek pusztulását (Úri muri), de eljut a dzsentri hibáinak könyörtelen bírálatáig (Rokonok). A ’30-as években újra előtérbe került a paraszttéma, a magyar falu reménytelen sorsát mutatja be elbeszéléseiben, a korszak kiemelkedő novellája a Barbárok. A regény műfaj megújítását jelenti a Boldog ember című szociografikus elemeket tartalmazó regénye és az Árvácska. Móricz korai elbeszélései (’10-es évek) azért keltettek nagy feltűnést, mert a magyar falu életének újszerű, valósághű ábrázolását adják. Szakított a parasztság idillikus, romantikus ábrázolásával, feltárta a falun belül megfigyelhető ellentéteket, a falusi szegénység és a gazdag parasztok szembenállását, s bemutatta a földesúr és a vele szembenálló, földért harcoló parasztság világát is korai elbeszéléseiben. Zola naturalista szemléletmódjának és stílusának a hatását fedezhetjük fel. A naturalista író az ember ösztönéletének majd a nyomornak részletező bemutatását adja. Stílusára jellemző az élő beszéd fordulatainak alkalmazása, Móricz írásában a tájszavak és a tájnyelvi ejtést utánzó helyesírás a naturalista stílus legjellemzőbb jegyei. Elbeszéléseire a drámaiság jellemző. Kevés az elbeszélő és leíró elem. Az elbeszélések főleg párbeszédekre épülnek. A drámaiság másik forrása a kiélezett konfliktushelyzet, ami minden elbeszélésének meghatározó eleme. A korai elbeszélései közül a Hét krajcár még kötődik bizonyos fokig Mikszáth elbeszélő stílusához. A szegény asszonynak és kisfiának története, a falu reménytelen szegénységét mutatja be, s a szegény ember hősies helytállását. Megjelenik a szegények közötti szolidalítás is, pl. a koldus és a szegény asszony ábrázolása. A szöveg végül is tragédiával végződik, mert mire meglesz a hét krajcár, addigra besötétedik, és olajra nincs pénzük. Tragédia (korai elbeszélés): ebben az elbeszélésben a szegény ember és a gazdag paraszt kibékíthetetlen ellentétét jeleníti meg. A napszámos, aki egész életében éhezett, gyűlölettel tekint a gazdára, aki éhbérért dolgoztatja, hallatlan bosszú munkál benne, de mivel csak egyetlen dolog érdekli – az evés –, a bosszút is csak egyféleképpen tudja elképzelni, ki akarja enni a vagyonából Saradit, a gazdag parasztot. A gazda lánya lakodalmára meghívja a napszámosokat, Kiss János egy napon és egy éjszakán át készül a bosszúra, elérkezik a lakodalom napja, és Kiss János már a második fogás után rögtön jóllakott. Kétségbeesett gyűlölettel tömi magába az ételt, küzdelme az étellel halállal végződik. Úgy halt meg, ahogy élt, senki nem veszi észre. Groteszk befejezés ez, Kiss János egyszerre nevetséges és tragikus alak, harcot vív, a szegény ember harcát a gazdag ellen, de a harcnak egy kicsinyes és nevetséges módját tudja csak választani, az evést. Életét egyetlen ösztön irányította, az éhség, nincsenek érzései, gondolatai, egész élete csak az éhezés körül forog. Kiss János alakjában a nyomor jellemtorzító hatását ábrázolta Móricz. A novellát a drámai szerkesztésmód jellemzi, az eseményeket másfél napba sűrítette az író, a főszereplő életének sorsdöntő fordulatát mutatja be, de tömör utalások segítségével megismerteti az olvasóval előéletét, családi körülményeit is. A naturalista stílus módszerét alkalmazza az író, tájszavakat használ, tájnyelvi kiejtést utánzó helyesírást alkalmaz. Kései elbeszélései közé tartozik Barbárok, ezt szokták filmnovellaként is emlegetni, mivel Móriczra a ’30-as években nagy hatással volt a filmművészet. Filmszerű megoldásokban jelenít meg egy pusztai történetet. Az 1931-ben írt Barbárok című elbeszélése a pusztán játszódik. Szereplői pásztor emberek. Sajátos, öntörvényű világban élnek, távol minden civilizációtól. Az elbeszélés dialógusokra épül, rövid leíró és elbeszélő részeket alkalmaz az író. Az elbeszélés első egysége egy kegyetlen gyilkosság leírása. Első rész: a nyáját őrző juhászt és kisfiát kegyetlenül meggyilkolták a vendégségbe érkező juhászok, és elhajtják 300 birkáját. Második rész: központi alakja az asszony, a meggyilkolt juhász felesége, aki ételt és tiszta ruhát hoz. Nem találja a férjét, elindul a pusztába megkeresni férjét és fiát. Találkozik a pusztában pásztorokkal, akiktől útbaigazítást kér, de eltérítik (gyilkosok). Harmadik rész: az asszony fáradhatatlan kutatásának eredménye, hogy megleli az ura és fia holttestét, és feljelentést tesz. Kihallgatják a Veres juhászt, makacsul tagad az elfogott juhász, sok bűnét elismeri, a gyilkosságot azonban tagadja. A kihallgatás befejeződik, a vizsgálóbíró engedi elmenni, amikor megfordul, hogy kimenjen, akkor megtorpan, nem meri kinyitni az ajtót, mert a kilincsre van akasztva az a szíj, amivel behúzta a halottakat a gödörbe. Ettől megtörik, és vallomást tesz. A vizsgálóbíró egy szóban foglalja össze véleményét: barbárok. A bíró nem ítélkezik, de ebben a szóban minden benne van, ez a világ számára érthetetlen. A gyilkosok olyanok, mint a vademberek, de nem minden pusztai ember ilyen, hiszen pl. a meggyilkolt Bodri juhász vagy a felesége magatartásában sok az értékes tulajdonság. Őket rokonszenvesnek találjuk, részvéttel figyeljük. A gyilkosokat embertelenségükért elítéljük. A pusztai ember babonás hite is megfigyelhető a zárójelenetben, a makacsul tagadó gyilkos mintha a halottak bosszúját látná a szíjban, megtörik és ráébred rettenetes bűnére. Naturalista stílusjegyeket alkalmaz az író, ezt a pusztai emberre jellemző szófordulatok érzékeltetik, a hiányos mondatokkal a szűkszavúságot mutatja be, és kiejtés szerinti írásmód jellemzi módszerét. Móricz életművének jellegzetes műfajai az elbeszélés és a regény. Rokonok: a dzsentri téma a ’20-as évek elbeszéléseiben, regényeiben nagyon gyakori. Móricz értékesnek látta ezt a történelmi osztályt, dzsentri hősei között vannak átlagon felüli tehetségek, akik nagy terveik miatt a környezettükkel konfliktusba kerülnek, vagy önmagukkal meghasonlanak, pl. az Úri muri főhőse. Móricz a dzsentrikkel kapcsolatos illúzióiból fokozatosan kiábrándult. A Rokonok a teljes kiábrándulás regénye. Móricz kritikai realista szemléletmódjának legfőbb bizonyítéka. A témát, mint legtöbb írásában, itt is a valóságból merítette. Élő személyekről formázta a regényei szereplőit. Eredetileg folytatásokban jelent meg a Pesti Naplóban, könyv alakban 1932-ben jelent meg. Témája: a válság sújtotta országban gyakori a vállalkozások csődje, napirenden vannak a panamák, a korrupciós ügyek. Egy képzeletbeli város – Zsarátnok – panamáinak leleplezési kísérlete a regény. Kopjáss István főügyész hivatali pályafutásán keresztül mutatja be a panamák leleplezésének kísérletét. Egy vállalat (a sertéstenyésztő) csődje az egész város vezetését, sőt a megyét is kompromittálja. Ez az esemény azonban nem csak anyagi természetű, de erkölcsi válságra is utal. Cselekmény: Kopjáss Istvánt váratlanul megválasztják városi főügyésznek. Kopjáss naiv, jóhiszemű és tiszta erkölcsű ember. Ezt bizonyítja eddigi életútja (elszegényedett család, félárva, özvegy édesanyja neveli, jogi diplomát szerez, katonatiszt, majd hadifogoly, katonáskodása alatt szerette meg a szegényparaszt bakákat). A fogságból visszatérve kultúrtanácsnok lett, tanyai iskolákkal foglakozott, Így megismerte a tanyai emberek rendkívül nehéz helyzetét, ismeri a városi munkanélküliek helyzetét, stb. Hisz abban, hogy megválasztása után felléphet a közismert panamisták, a város urai ellen. Reméli, segíteni tud a munkanélküliek helyzetén, a megígért amerikai kölcsönt és segélyeket közmunkára fordíthatja. Hamarosan rá kell jönnie arra, hogy a város vezetésén belül kialakult összefonódások, rokoni kapcsolatok megnehezítik a helyzetét. Hamarosan háló szövődik körülötte, ezt részben a város hatalmasságai szövik fentről (a helyi pénzintézet vezetője Kardics bácsi és Béla bácsi, a polgármester). A megválasztás után felfedezik Kopjással, ill. feleségével a rokoni kapcsolatokat, lekötelezetté teszik Kopjásst (bankkölcsön, a Boronkay villa megvásárlása), társasági kötődések. Úgy érzi, hogy a megfelelő fellépéshez be kell illeszkednie a társaságba. Kopjáss bekerítése alulról is megkezdődik, megválasztása után megjelennek a szegény rokonok (Lajos bácsi, Berci bácsi, Kati néni), akik segítségét kérik, testvérei (Menyhért, Albert, Adélka) is a segítségére szorulnának. Mindenkin segíteni szeretne. Kötelességének érzi a segítségnyújtást, de éppen ezzel válik zsarolhatóvá (Berci bácsi bányaügye, testvéreinek álláshoz juttatása). Pesti útja során Kopjáss kapcsolatba kerül a főispánnal, a város országgyűlési képviselőjével, bele lát a megye és az országgyűlés életébe is, és megdöbbenve fedezi fel, hogy a városházi panamák felsőbb szinten is általánosak. Kopjáss felfedezi a sertéstenyésztő körüli panamákat, vagy a Holub és társa cég híd pályázattal kapcsolatos korrupcióját. Meg akarja akadályozni, hogy a város segélyként, ill. hitelként kapott pénzeket a sertéstenyésztő szanálására fordítsa, ehelyett ő közmunkák beindítását szeretné. Már úgy hiszi, hogy kellőképpen megerősödött, és olyan pozícióban van, hogy a város urait rákényszerítheti elképzelései elfogadására. Ekkor azonban a polgármester megleckézteti őt. Ez a regény tetőpontja. Miközben a megvásárolt villa avatásakor a vendégsereg ünnepelt, a polgármester Kopjáss páncélszekrényéből megszerzi a bizonyító iratokat, ezzel Kopjásst sarokba szorítja. Kopjáss elé tárják Berci bácsi szénbánya ügyét is. Kopjáss nem tudja ártatlanságát bizonyítani, ő ártatlan, de Berci bácsi miatt ő is panamistának tűnhet. Úgy érzi, társadalmilag lehetetlenné tették, leszámol a közéleti szerepével, nagy terveivel, ezt tetézi még szerelmi csalódása is, és elkeseredésében öngyilkosságot követ el. A befejezés kettős értelmű, lehet, hogy Kopjáss meghal, de az is lehet, hogy túléli az öngyilkossági kísérletet, de ha életben marad, akkor is kiszolgáltatott. Kopjáss jellemzése: jóindulatú, becsületes, részben környezetének áldozata, részben saját gyengeségének. Kopjáss két nő között vergődik, az egyik a felesége, Lína, a másik pedig ifjú kori szerelme, Magdaléna. A két nő unokatestvér, Lína a szegény, Magdaléna a gazdag ágból származik. Lína jó feleség, jó háziasszony, de kicsinyes és unalmas. Ügyészi kinevezése után találkozik Magdalénával, aki Boronkay felesége, és egyszeriben szenvedélyes szerelemre lobban. Magdaléna ezt használja fel, hogy tisztázzák a sertéstenyésztő ügyét, a villát Boronakyiéktól veszik meg, pedig az „panamából” épült. Folyamatos lelki válság gyötri e kettős szerelem miatt. Forrás: móricz zsigmond tétel | Érettségi