Írók

Kevés nőnek áll jól a bajusz, de Charles Bronson kétségkívül közéjük tartozott. A búcsú céllövöldése két liszteszsáknyi mellétől eltekintve a bosszúszomjas filmsztárra emlékeztetett a Chato földjéből, félhosszú, drótszerű haj, szép ívű, éjfekete bajusz és a hasonlóságot mintegy kiemelendő, indiános stílusú homlokpánt. Marci kicsit tartott tőle, a vásári matróna ugyanis tekintete szúrósságában is vetekedett Charles-szal, ám a kíváncsiság és a céllövöldézés iránti vágy erősebb volt a megszeppenésnél. Maradék pénzéből, amelyet még nem költött el dodzsemre, fagyira vagy hullámvasútra, éppen három puskagolyót tudott vásárolni. Eltökélte, hogy hiba nélkül ellövi a hárompálcás Bruce Lee-kártyacsomagot, amely a haladó kategóriájú lövészeknek szánt sorból, alulról a harmadikból szuggerálta. A céllövöldés hirtelen mozdulatokkal húzta fel és töltötte meg a Slavia 631-es légpuskát, amely szinte borítékolhatóan el volt állítva egy-két milliméterrel, hirtelen mozdulatait heves kilengéssel kísérték le irgalmatlan keblei, átnyújtotta Marcinak a fegyvert, és türelmetlenül dobolni kezdett ujjaival a pulton. Marci nem zavartatta magát, tudta, hogy a nyugodtság, az egyenletes légzés és a kérlelhetetlen koncentráció a mesterlövész sikerének záloga. Vett egy nagy levegőt, célra tartott, és azon kapta magát, hogy néhány különös szót mantrázik magában: „Na, gyere, na! Na, nem kell félni, na! Ne féljé’, na! Na gyere, ne féljé’!” Fél ötkor érkeztek, hajnalban természetesen, de Gyuszi bácsi már türelmetlenül várta Marciék családját. Begördültek a tyúkszaros udvarra új Volkswagenjükkel, szinte bocsánatkérőn, hogy nekik ilyenre is telik, kikászálódtak, és megadták magukat a rokoni szeretetkommandónak. Mindenki ölelgetett mindenkit, körbecsókolgatták egymást, lapogatták egymás hátát, még lepakolni se volt idő a drága ajándékokat, a kiolvasott, színes magazinokból álló pakkot, amihez itt falun nehezen vagy csupán jelentős késéssel jut hozzá az ember, a 12 éves whiskey-t, a svájci csokoládét, ilyesmiket, már elő is került a pálinka, addig leülni sem szabadott, amíg álltukban fel nem hajtottak egy kupicával. Gyuszi bácsi, kicsit megtántorodva, Marci arcához is hozzádörzsölte fémesen kaparó borostáját, belelihegett egy barackpálinkásat a nyakába: „Szevasz, kisbratyó!”, megcsapkodta a hátát, hogy a tüdeje majd összeesett, és ha a többiek nem is, Marci észrevette e mozdulatsorban a türelmetlenséget és bosszúságot, hogy csak ilyen későn jöttek, mikor már javában fenn jár a nap. Marci faterja és muterja, na meg a bátyja, Matyi kapkodva cserélték át szép, városi ruhájukat kantáros nadrágra, kinyúlt nyakú pólóra, és a puha bőrcipők helyére is gumicsizma került hamarjában. „Már nyugtalan a koca” – hörögte zavart mosollyal Gyuszi bácsi, és az ól felé biccentett. „Ez még megmaradt, ez az egy disznó, aztán ennyit akkor a disznókról, bassza meg! Minek hizlaljam itet, ha egyszer az áruházban száz forinttal kevesebbért veszem kilóját! Úgyhogy eztet még levágjuk, aztán felszámoljuk ezt a bordellt.” Gyuszi bácsi sercintett egyet. Látszott rajta, hogy kedélyesnek szánta megjegyzését, de sosem volt nagy színész, és a kijelentést követő csönd csak kiemelte e fogyatékosságát. „Ez mán csak ilyen csökevény. Alig ha van valami husa. De zsírja azér’ csak lesz neki.” Gyuszi bácsi, felismerve, hogy nem talált termékeny közönségre, jobbára csak maga elé mormolta mindezt. Marci óvakodva közelítette meg az ólat, Gyuszi bácsi ijesztgette már olyan történetekkel, hogy az éhes disznó, az nem csak makkal álmodik, az bizony megeszi a kisgyerekeket is, úgyhogy nem köll azt sajnálni, ha kimúlik, mert inkább mi együk meg itet, mint ű minket. Délután a búcsúban Marci nem akart felülni a körhintára. Volt ugyan zsiráfos ülőhely, meg flamingós is, mozdonyos is, már hogy ne lett volna, de már csak a szárnyas disznós volt szabad. Oda nem akart ülni. Anyja türelméből kifogyva rángatta, hogy ha már ki van fizetve, akkor ne fesztiválozzon, üljön föl, aztán jóccakát, de Marci hajthatatlan volt: a disznóba nem ült. Attól félt talán, hogy belül ugyanolyan nyálkás lesz, mint a reggel levágott állat, oda is képzelte netán a fehér hártyával borított bordákat, amelyek kasként óvták a tömlőnyi belsőséget, ki tudja. Csalásnak érezte-e, hogy a disznónak márpedig nincsen szárnya, sőt, nem is rózsaszín, és pláne nem mosolyog, legalábbis amíg él, addig biztosan nem, mert ha már levágták, megpörzsölték, felbontották, és lenyakazták, akkor ott, a keményre taposott földön, a lilás csíkkal a szájából nedvedző fej már tényleg úgy néz ki, mintha mosolyogna, távolról se vigyorogna, mint ez a körhintás itt, de legalábbis derű költözik az ábrázatára, mintha megkönnyebbülne, hogy megszabadult a test terheitől. A Matyi, az bezzeg nem zavartatta magát, zsákmányt ejtő kalózkapitányként ugrott a szárnyas disznós ülésbe, és alighogy megindult a körkörös pályájú gépezet, elégedetlenül csapkodni kezdte a két oldalát, hogy menne már gyorsabban. „Hogy hívják a disznót, Gyuszi bácsi?” – kérdezte félénken Marci, egyszersmind tudatva, hogy ő is jelen van, mit jelen van, aktívan részt vesz a dologban, hozzászól, kérdez. „Hogy hívják?” – köhögött Gyuszi bácsi a nevetéstől felszakadt, dohányos váladéktól ingerelve. „Hogy hívnák? Disznónak!” Ahogy Gyuszi bácsi kimondta, érezhető volt benne némi szégyenkezés. Hogy az a nyomorult koca legalább egy nevet megérdemelt volna, de hagyjuk mán a francba a hülyeséget, oszt bökgyük meg a sertést, mert nem lesz belőlünk más, legfeljebb kalaposinas. Aki látott már ilyet, tudja, micsoda kabaréba illő kergetőzés veszi kezdetét ekkor, aki meg nem, az képzeljen maga elé egy ragtime-zongorával kísért burleszk-jelenetet, amelyben csupa meglett, komoly férfi kerget egy szőrös, ormótlan lényt, mindhiába. „Na elég volt, az isten rohassza le a tökit!” Nagy nehezen, káromkodva kergették vissza az állatot az ólba, Gyuszi bácsi pedig az asszonyok kötelező tiltakozása ellenére a golyóspuskáért szalasztotta Matyit, az meg úgy masírozott elő vele, mint egy szerepléstől megittasult mazsorett. Gyuszi bácsi türelmetlenül kapta ki fél kézzel a puskát Matyi kezéből, másik kezével lecsapta az éppen kiürített pálinkás stampedlit, nekiindult az ólnak, közben felkapott egy almát a kosárból, úgy menetelt. Marci csak az ólajtóból kémlelve, kukucskálva látta a jelenetet. Az ormótlan, buta állat feldúltságában is bambán bámult Gyuszi bácsira. Fenyegető, gonosz gombszemei alig látszottak ki hosszú, göndör szőre alól. Marci sose gondolta volna, hogy a disznó szőrös. A tévében mindig szép rózsaszín volt, legfeljebb sárga, és feszes, sima bőrű. Amikor hangot adott csodálkozásának, Gyuszi bácsi harákolós nevetésével vágta hátba: „Hájszen ez mangalica, kisbratyó!”, és úgy vélte, ezzel mindent megmagyarázott, noha Marci továbbra sem értette, hogy ha egy sertés mangalica, attól még miért kéne szőrösnek lennie. Pillanatra elbizonytalanodott, hogy lehet, hogy a mangalica az más, mint a disznó, vagy éppen disznó ez is, csak valami betegsége van? Mangalicás? Gyuszi bácsi magához édesgette a jószágot a bal kezében tartott almával, amelyet egyetlen roppantással pépesre zúzott markával, hogy kiszabaduljon ingerlő illata. Az állat erre megjuhászodott, és eleinte gyanakodva, óvatos túrásokkal, végül egyre bátrabban és mohóbban fúrta bele orrát az almát tartó reszelős tenyérbe. Gyuszi bácsi a disznót etető kezének alkarján keresztbe támasztotta a puska csövét, az meg mit sem törődve a homloka közepéhez igazított fegyverrel, önfeledten habzsolt tovább. Fogalma sem volt róla, hogy ez egy puska, vagy hogy egyáltalán mi is az a puska, és mit jelent az a tény, hogy éppen a homloka közepére mutat. Gyuszi bácsi tétovázni látszott, oldalra nézett, az ólajtó felé, Marci felé, elkapta tekintetét. Ettől felocsúdott, mosolyra húzta a száját, Marcira kacsintott, de látszott, hogy a kacsintás mögött szomorú a szeme. Közben maga elé mormogta, nem világos, hogy a disznónak-e, vagy magának: „Na, gyere, na! Na, nem kell félni, na! Ne féljé’, na! Na gyere, ne féljé’!” Marci nagyon akarta azt a Bruce Lee-kártyapakkot. Annyi mindenről kellet ma már lemondania a búcsúban. Meg volt őrülve a valósághűnél is valósághűbb játékpisztolyokért, de azok túl drágák voltak, szívesen vett volna vattacukrot is, de azt nem lehetett, mert most evett fagyit, de leginkább azért a perselyért volt teljesen odáig, amely egy nagybajuszú, vigyorgó, kalapos parasztembert mintázott, aki letolt nadrággal, feneke két partját szétfeszítve (ahová tudniillik a pénzt kellett bedobni) hajolt előre, válla fölött visszasandítva, olyannyira előredőlve, hogy még két hatalmas heréje is kilátszott a feneke alatt. De hát, még ha meg is vette volna izzadt tenyerében szorongatott, újra és újra átszámolt zsebpénzéből, már nem lett volna mit beledobni, és akkor lemaradt volna az íjász-sátorról is, ahol mindenáron bizonyítani akart. Egyszóval tétje volt ennek a három lövésnek, ennek a három puskagolyónak, mert jól tudta, hogy itt van vége a mókának, ennél többre ma nem futja. Igyekezett hát mindent beleadni, hogy a nyereménnyel kárpótolja mindazt, ami még lehetett volna, ha kicsit több pénzzel érkezik. Hezitált egy darabig, félre sandított Matyi felé, aki még mindig a szárnyas disznóban ülve őrjöngött, annak oldalát csapkodva, majd visszatért a célponthoz, mély levegőt vett, és lőtt. Két-három, finom mozdulattal hasították fel a mangalica hasát, amelyet előzőleg gázlánggal pörzsöltek és lapáttal kapargatták róla a fekete sárrá égett szőrt, csak úgy hasadt a bőr az állat hasán, nem is kellett vágni, magától repedt hosszában, ha kicsit beleakasztotta az ember a kést, máris előtűnt a hófehér zsír. Még ott volt Marci orrában az égett szőr átható szaga, még látta a láng alatt rángatózó disznót maga előtt, még próbálta magát meggyőzni, ahogy Gyuszi bácsi is győzködte részben őt is, részben magát, hogy már meg van halva az a koca, csak az idegek rángnak benne, de nem érez az semmit, még igyekezett feledni a kapálózást, amilyet a kutyáknál látni, amikor álmukban futnak valaki után vagy valaki elől, már ki is tépték a fehéren, lilásan, vörösesen fodrozódó, egymásba tekergőző, zsákszerű zsigereket, és a disznó kiürült, mint egy kosár, hogy feldarabolhassák. A duzzadó, hullámos formákban egymásba fonódó belek a talicskába kerültek, Gyuszi bácsi meg éles szekercével csapkodta a bordákat a gerinc mentén, csak úgy repkedtek a hegyes csontszilánkok. Marci még észbe se kapott, már darabokban volt a disznó, amely már nem disznó volt, csak hús, étel, alapanyag. „A szalonnáját a teknyőbe rakjad, Zoli, a tüdejét meg a vödörbe, oszt intíszkeggyé az asszonyoknál, hogy a vérre gondjuk legyen!” – vetette oda Gyuszi bácsi Marci apjának, aki eleget téve a parancsnak, nagy csobbanással dobta bele a tüdőt a vizes vödörbe, amelyben úgy ringatózott a valahai légzőszerv, mint egy mérges medúza. Csakhamar aprítani kezdték a zsírt, hogy minél előbb föltehessék a tűzre tepertőnek, és egyre gyakrabban hangzott fel egy-egy öblös szentségkáromlás, mert a férfiak bizony úgy berúgtak időközben, hogy rendre belevágtak az orvosi szikénél is élesebb késekkel önnön ujjaikba. Marci viszolyogva nézte, ahogy az állat vére a férfiak sajátjával keveredik, arra gondolt, hogy ezt a vért is ugyanúgy megeszik, és fel sem tűnik majd, hogy embervért esznek, hiszen látszatra is ugyanolyan színe van, mint a mangalica vérének. Felidéződött benne a bátyja, Matyi képe is, ahogy Gyuszi bácsi korábban óriásként magasodva fölé kezébe adta a kést, de úgy, hogy Matyi kést tartó kezét nem engedte el, hanem a felvillanyozott fiú mozdulatait irányítva súgta pálinkaszagú utasításait: „Fogjad erősen, kisbratyó! Látod ottan, az álla alatt, oda döfjük a kést, oszt egy erős mozdulattal erre húzzuk.” – és mutatta is a levegőben, Matyi kést tartó kezével hadonászva, hogy hogyan fogják elvágni a már leterített, de szakadatlanul rángó állatot. Matyi sem akarta, hogy puhány városi gyereknek nézzék, kirántotta kezét Gyuszi bácsiéból, és egyetlen, határozott mozdulattal vágta át a disznó torkát, csak úgy ömlött belőle a bíborszínű vér. Alig tudták odébb tessékelni, hogy a kékszegélyű, fehér zománclavórba felfoghassák a vérzuhatagot, mert Matyi megbabonázva, csillogó szemmel és lihegve ált, hitetlenül nézve hol a véres kést, hol pedig áldozatát. Marci félénken nézte diadalittas bátyját, de csak addig, míg apja a részegségtől megtántorodva keresztül nem zuhant rajta. Az első lövés talált. Charles Bronson már forgatta a szemét türelmetlenségében, és a fiú örömével mit sem törődve még idegesebben és még vadabb kebelrángásokkal húzta fel és töltötte újra a Slaviát. Eddig megvolnánk. Háromból egy. A legfontosabb, hogy ne bízzuk el magunkat. És semmi kapkodás. Bronson nénire meg végképp nem szabad figyelni, elvégre nem áll mögötte senki a sorban, senkit nem hátráltat, a három puskagolyót pedig megvette, úgyhogy akkor lövi el, amikor kedve tartja. A kártyapakli tetején lévő lapon Bruce Lee szigorú, de bátorító nézéssel várta, hogy kiérdemelje őt Marci. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. Most lassabban: belégzés, kilégzés. És ez a lövés is célba talált! Már csak egy pálca tartotta az áhított prédát. Bronson néni kezdett megenyhülni. Tetszett neki, hogy egy ilyen tökmag egész imponálóan lő. Marci elé rakta az újfent csőre töltött fegyvert, és már-már biztatóan – már amennyi biztatás egy harcedzett indiántól várható – hátrébb lépett egyet, hogy a gyerek zavartalanul célba találjon harmadjára is. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. És most lassabban: belégzés, kilégzés. A búcsúból visszafelé Marci elcsigázottan rugdalta a kavicsokat, Matyi szűnni nem akaró vitalitással, változatlanul felvillanyozva szaladgált, anyjuk már az ingerültséghez is kimerülten baktatott. A kapunak támaszkodva mindhárman megütközve vették észre Marci apját, amint vérágas szemekkel, prüszkölve, ujját a torkán ledugva hánytatja magát. Az előtte szétterülő tócsa méretéből ítélve világossá vált, hogy azt nem produkálhatta egymaga, ez volt a hányós hely, ahol időközönként váltották egymást a férfiak. Az udvaron szanaszét hevertek a kések, fenőkövek, teknők és lavórok, rászáradt vérmaradékokkal, cafrangos zsírmaszattal. A hurkatöltés félbehagyva, a töltelék legyek martalékául poshadt a lemenő nap langymelegében, amott egy frissen töltött kolbásszal teli teknő hevert felrúgva, hangyáktól borítottan, a tepertő alatt kihunyt a tűz a katlanban, nem volt rá senkinek gondja, hogy tegyen még rá. Marci anyja álmélkodó szemrehányással fordult a vérágas szemű családfő felé: „Hát ezt meg hogy az úristenben gondoltátok?” Marci apjához el sem jutottak a felháborodás hullámai. „Most mér’?” Azzal vissza is tántorgott a konyhába, egy villanásnyi szégyenről árulkodó pillantást küldve fiai felé. A konyhában a férfiak ülték körül az asztalt: Gyuszi bácsi és a fia, Marci faterja és a szomszéd Botond bá’. Gyuszi bácsi felesége mártírként ült a sarokban, üveges szemeit épphogy ráemelve az újonnan érkezőkre, kezében kétdecis pohárból szopogatva a bodzapálinkát. Ránézett Marci édesanyjára, és bár nem szólt egy szót sem, valahogy mégis azt üzente egész lényével, hogy hagyjátok gyerekek, ezeknek már mindegy. Marci kifordult a konyhából, végigbukdácsolt a véres csatamezőn, az őrjöngő trancsírozás lehangoló nyomain, cuppogva lépdelt keresztül egy kocsonyásra alvadt vértócsán, és bevonult a bűzhödt ólba, lekuporodni, elővenni a Bruce Lee-kártyapakkot, forgatni lapjait. A harci grimaszba torzult ázsiai félisten fotóit vizsgálgatva megpróbálta kiűzni fejéből a férfiak konyhai parádézását, a vérgőzös politizálásból közönséges tréfákba torkolló ivászatot, amely a konyhaasztal körül zajlott, akörül a konyhaasztal körül, amelynek kellős közepén, legyekkel körülzsongott, vigyorgó disznófej trónolt asztali dísz gyanánt, megpróbálta feledni apja fókuszálatlan tekintetét, amellyel hasztalan igyekezett bemérni őket a konyha küszöbén, és Gyuszi bácsi hurutos hangját, ahogy felé fordulva hörgi: „Na gyere ide, ne féljé’, kisbratyó!” Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. És most lassabban: belégzés, kilégzés. Lövés! A harmadik golyó nem talált. Nem sok híja volt, az igaz, súrolta is a golyó a hurkapálcát, felszakítva kissé rostjait, de a kártyacsomag állva maradt. Márpedig a szabály az szabály. Ha állva marad, akkor nem számít találatnak. Charles Bronson egészen megszánta a lefelé görbülő szájú fiút. Tudta ő jól, az lett volna a csoda, ha eltalálja a szerencsétlen. Ezekkel a szarokkal, amiket puskának becéznek. Nem volt kenyere az érzelgősség, de a végére már ő maga is annyira akarta, hogy a fiúnak szerencséje legyen, hát lekapta a csomagot a falról, és a gyerek kezébe nyomta. Marci értetlenül nézett vissza, de hát ő nem lőtte el a harmadikat. Bronson néni nem volt szószátyár alkat, csak annyira telt tőle, hogy egy hessegető mozdulatot tett, és odaköpte bajsza alól: „Dehonnem, kölök, megvót az. No eriggyé!” Marci még mindig nem tudta, örüljön-e vagy sem, hiszen a kártyacsomag megvolt, ott szorongatta a kezében, de a harmadik lövés mégse sikerült. Csak totyogott anyja felé, maga előtt tartva a pakkot, és végül jobb híján kitört belőle a sírás.