Írók

ág. ev. főesperes és a Kisfaludy-társaság lev. tagja, szül. 1840. jun. 18. Ratkón, Gömörm.; a gymnasiumot Sajó-Gömörön, Iglón, Rozsnyón és Eperjesen, a theologiát Eperjesen és Bécsben végezte; 1863-ban lett segédlelkész Hibén, Liptóm.; 1868-ban a pribilinai leányegyházból, mely Hibéhez tartozott, önálló anyaegyházat alapított és első papja lett. Itt körlelkészszé és esperességi főjegyzővé is választatott. 1873-ban hívták meg Budapestre a tót ev. egyház lelkészévé; 1874-ben esperessé választatott. Még Liptómegyei tartózkodása alatt a krakkói cs. kir. tudományos társaság physiographiai bizottsága tagjává választotta. Irodalmi téren kiváltképen a magyar költők műveinek tót nyelvre fordításával foglalkozik; ezért a Kisfaludy-társaság 1879. jan. 29. lev. tagjai közé választotta; székfoglalóját Szladkovics András Detván cz. költeményéről tartotta 1880. jan. 28., mely az Évlapokban jelent meg. Továbbá a Győri Vilmos fölött tartott emlékbeszéde megjelent a Prot. Egyh. és Isk. Lapban (1885. 17. sz.); ugyanitt jelent meg Horváth Sándor bpesti ev. magyar lelkész beigtatása alkalmával mondott beszéde (1886.); egyházi czikkei a Trsztyenszky Ferencz Evangelikus Egyház és Iskola cz. lapjában; végre a Hazai tót költőkből cz. három költeménye a Szász Károly által szerkesztett Szegedi Árvízkönyvben. Már theologus korában kezdett irodalmilag működni, költeményeket és novellákat irva és forditva magyar, német és lengyelből a Sokol (Sólyom), Orol (Sas) és Priatel Skoly a literatury (Irodalom és iskola) cz. tót lapokba. Itt jelentek meg az ő fordításában Arany, Petőfi, Gyulai, Szász K., Dalmady, Győry Vilmos, Tóth Kálmán, Kiss József, Lauka és Balázs Sándortól versek, beszélyek. Greguss meséiből és Jókaitól sok kisebb mű; továbbá a tót közművelődési egyesület: Vlast és Svetje (Haza és a világ), Slovenské Noviny (Tót ujság) és az általa kiadott naptárban szintén több költemény és prózai fordítás magyar irókból; legutóbb Temérdek, Bartók, Szendrey Julia, Mikszáth, Zichy Géza gr. és Szabó Endrétől. Munkái: 1. Nevädze (Buzavirágok) 3 kötetben. Szakolcza, 1870. (Költemények, novellák, rajzok.) 2. Duha na oblacéch. (Szivárvány és felhők közt.) Bpest, 1881. (Fordítás németből, ascetikus tartalmu.) 3. Zbožne zvuky (Kegyes hangok.) U. ott, 1885. (Vallásos tartalmú lyrai költemények és fordítások németből Geroktól; magyarból: Arany, Győry, Dalmady, Gyulai, Petőfi, Tompa, Szász K., Zichy Géza gr. és Székácstól.) 4. Lohynska zelina. U. ott, 1886. (Lohinai fű Mikszáth-tól.)

ev. ref. prédikátor, szatmári származásu, a hol neveltetett; azután több évig lakott Belgiumban, hol a franekerai egyetemet látogatta. Visszajövén hazájába a váradi kollégiumban lett tanár; de ezt a hivatalt, Bod Péter szerint, sokáig nem viselhette a bornak rendkivül való szeretete s engedetlen magaviselete miatt; elbocsáttatván, urak udvaraiban hányódott-vetődött s napról napra élődött. 1666-ban Lónyai Annának, Kemény János fejedelem özvegyének udvari prédikátora volt. Munkái: 1. De signis sextae quae est de probationibus spirituum. Pars altera, continens spiritus Posoniensis in Hungaria, qui anno 1641 et 1642. aparuisse dicitur Trajecti ad Rh. 1648. (Megjelent Voetiusnak Selectarum disputationum theologicarum, U. ott. 1655. cz. gyűjteménye I. köt. 1141-1163. l.) 2. Defensio simplicitatis ecclesiae Christi. Franekerae, 1653. (Rákóczi Györgynek ajánlva. Ezen ajánló levélben okát adja, hogy a harczokat és tudományokat szerető Magyarország akadémiák fölállításában miért nem versenyezhetett eddig más nemzetekkel.) 3. Vindiciae defensoris simplicitatis ecclesiae. U. ott, 1653. 4. Izrael Istenének igaz tiszteleti mellett buzgó Illyés prófétának elragadtatása. Szeben, 1666. (Vásárhelyi Péter enyedi tanár fölött tartott halotti beszéd, Szatmári B. Péter névvel; e munkát Bod P. dicséretre méltónak mondja.)

curiai tanács-elnök, szül. 1825. márcz. 21. Kozma-Dombján, Zalam., hol atyja, B. József, urad ügyész és birtokos volt; a gymnasiumot 1834-39. Kőszegen végezte; a bölcseletet 1839-41. Zágrábban; a jogot a pozsonyi akadémián 1841-43-ban; ügyvéd lett 1845-ben; azután Zalában tiszt. aljegyző volt 1849. végeig, midőn törvényszéki jegyző lett Zalaegerszegen; 1854-55-ben a soproni főtörvényszéknél tanácstitkár, utóbb törvényszéki biró Zalaegerszegen 1861-ig, midőn a hétszemélyes táblához helyeztetett át. 1860. jul. 1. lett kir. táblai biró; 1861. jul. 1. semmitőszéki biró; 1882. jan. 1. curiai biró; 1886. szept. tanácselnök. Irt beszélyt és leveleket a Pesti Hirlapba (1845-47-ben) névtelenül. A Jogtudományi Közlönyben (1873.) az enquêteben tartott beszéde jelent meg. Munkái: 1. A magyar váltó-, kereskedelmi és csődületi törvényben érvényben levő szövegének zsebkiadása. Pest, 1863. (Magyar Törvénytár I. kötet.) 2. Uj magyar-franczia és franczia-magyar szótár. 2. része: Magyar-franczia rész. Pest. 1865. (2. kiadás. Bpest, 1885.) 3. Közhasznu magyarázó szótár a leggyakrabban előforduló idegen szavak megértésére és helyes kiejtésére. Pest, 1865., 2. czímkiadás. Bpest, 1885. (Ism. Család és Iskola.) 3. kiadás. U. ott. 1886.

piarista-gymnasiumi tanár és hitszónok, szül. 1795. szept. 29. Eis-Létán, Szabolcsmegyében; a piarista-rendbe lépett 1814. okt. 9., Kecskeméten novitius volt 1815., ugyanott próbatanításra alkalmaztatott 1816. az I. gymn. osztályban; 1817. Temesvárott tanította a II. grammatikai osztályt; 1818-19. Kolozsvárt tanulta a bölcseletet 1820-1821. a theologiát Nyitrán és Szent-Györgyön; 1822-33. Kolozsvárt az alapítványos convictorok felügyelője volt; e mellett az ottani akadémiai templomban egyházi beszédeket tartott. Meghalt 1833. máj. 3. Munkái: 1. Tiszteletkoszoru, melyet br. Szepesy Ignácz, erdélyi püspök főpásztori hivatalába belépése ünnepén bemutatott. Nagyszombat, 1820. (Alcaicus vers.) 2. Örömkoszorú... Bolla Márton kegyes iskolák rendje tartománybeli igazgatójának... tiszteletére. Pozsony, 1821. (Sapphói méretű magyar versezet.) 3. Egyházi beszéd, melyet az academicum kegyes oskolák temploma első század innepén élő nyelven mondott. Kolozsvár, 1824.

bölcselettudor, egyetemi tanár és a m. t. akadémia l. tagja, szül. 1858. jul. 24. Bpesten. Iskoláit a fővárosban az ág. ev. gymnasiumban végezvén, 1875. jan. lépett a bpesti egyetem bölcseleti karának hallgatói közé. 1877-ben tudori oklevelet nyert. Beutazta Franczia- s Angolországot, Belgiumot, Hollandiát és Németországot és különösen a könyvtárakat látogatta. Visszatérvén hazájába 1879-ben a budapesti kir. kath. főgymnasiumban lett rendes tanár. 1883 óta a budapesti egyetemen a classica-philologia rendk. és 1887. jul. óta rendes tanára. A m. tud. akadémia levelező tagjává 1882. jun. 1-én választatott. Ezenkivül a budapesti philologiai társaság első titkára. 1889. első felében Rómában a vatikáni levéltárban buvárkodott; szept. és okt. Konstantinápolyban a császári könyvtárban történt tud. kutatásokban vett részt. Meghalt 1889. decz. 13. Bpesten. 1877 óta számos czikket írt az Egyet. Phil. Közlöny, Litterarische Berichte aus Ungarn, Ungarische Revue, M. Könyv-Szemle, Századok, Orsz. középt Tanáregylet Közl., Zeitschrift für Oester. Gymnasien, Philolog. Rundschau (Brema), Wiener Studien, Vierteljahrsschrift für Kultur und Litteratur der Renaissance, különösen pedig a Bursian-féle Jahresberichte über die Fortschritte der classischen Alterthumswissenschaft-ba és a Berliner Philologische Wochenschrift-be, mely utóbbi két folyóiratban több év óta ismerteti a magyar philologiai irodalom termékeit. Munkái: 1. De Infinitivi Graeci forma. Budapest, 1878. 2. Corvin codexek. U. ott, 1879. (Értek. a nyelv- és széptud. kör. VIII. 1. sz.) 3. Epistula ad Aemilium Thevrewk de Ponor de codice Ambrosiano Lithicorum quae Orphei nomine circumferuntur. U. ott, 1879. (Ism. Egyetemi Philologiai Közlöny.) 4. Colluthi Lycopolitani Carmen de raptu Helenae Edidit... Berolini, 1880. 5. Magyarországi humanisták és a dunai tudós társaság. Budapest, 1880. (Értek. a nyelv- és széptud. köréből. VIII. 8. sz.) 6. Adalékok a humanismus történetéhez Magyarországon. U. ott, 1880. 7. Homeros Iliasa I-III. ének. Iskolai használatra magyarázta és bevezetéssel ellátta... U. ott, 1881. 8. Homeros Odysseája I-III. ének sat. U. ott, 1881. (Ism. M. Tanügy X. Egyet. Philol. Közlöny V. 1882. Tanáregylet Közlönye, XV. Pesti Napló, 1881. 152.) 9. Egyetemeink a középkorban. U. ott, 1881. (Ism. Századok 1882.) 10. Orphei Lithica. Accedit Damigeron de Lapidibus. Recensuit... Berolini, 1881. (Ism. Egyet. Philol. Közl. és Philol. Rundschau 1882.) 11. Joannis Gazaei Descriptio Tabulae Mundi et Anacreontea. Recensuit... U. ott, 1882. 12. Scholia Vetera in Pindari Nemae et Isthmia. Edidit. U. ott, 1884. 13. Orphica. Recensuit... Accedunt Procli hymni etc. Pragae et Lipsiae, 1885. 14. Görög elemi olvasókönyv Curtius görög nyelvtanához. Szerk. dr. Schenkl Károly, ford. Budapest, 1886. 15. A bártfai sz. Egyed-templom könyvtárának története. U. ott, 1885. (Ism. Bud. Szemle XLIII.) 16. Isota Nogarola. Székfoglaló U. ott. 1885. (Értek a nyelv- és széptud. köréből. XII. 12. sz.) 17. A homeroszi Demeter-Hymnusról. U. ott, 1885. (Értek. a nyelv- és széptudományok köréből. XIII. 4. sz.) 18. Homeri Hymni, Epigrammata, Batrachomyomachia. Edidit... Pragae et Lipsiae 1886. 19. Isotae Nogarolae Veronensis Opera quae supersunt omnia. Accedunt Angelae et Zeneverae Nogarolae Epistolae et Carmina. Collegit Alexander Comes Apponyi, Edidit Eug. Abel. 2. vol. Vindobonae et Budapestini 1886. 20. 20. Két magyarországi egyházi iró a XV. századból: Andreas Pannonius-Nicolaus de Mirabilibus. Közzéteszik Fraknói Vilmos és Ábel Jenő. Budapest, 1886. (Irodalomtörtén. Emlékek I. Ism. Bud. Szemle LIV.) 21. Az ó- és középkori Terentius-biographiák. U. ott, 1887. (Értek. a nyelv- és széptud. kör. XIV. l.)

Jézus-társasági szerzetes tanár, szül. 1722. jul. 9. Manigán Nyitra-megyében; a gymnasiumot Eperjesen és Kassán végezve a jezsuita-szerzetbe lépett 1740-ben. 1751-ben mint első éves theologus Nagyszombatban tanult. Később a tanári széken oktatta az ifjuságot, azután a templomban hirdette az Isten igéjét. 1758-ban a bölcseleti tanszékre is képesíttetett s 1760-ban a nagyszombati akadémián mint az ethika és természeti jog tanára működött. A szerzet feloszolván, Eperjesre ment tót hitszónoknak, hol 1784-ben meghalt. Midőn az ékesszólást és költészetet tanítá, tudori oklevelet nyert; ezen alkalomból irta elegiacus latin költeményét Betulia pia Judithae fraude servata, melynek első része 1749-ben, másik része 1750-ben jelent meg Kassán. Keresztény tanítást is adott ki kérdések- és feleletekben tót nyelven 1762-ben Nagyszombatban.

árvamegyei alispán és országgyűlési követ. Atyja A. József, szintén árvai alispán volt. A pesti egyetemen a széptudományokat, bölcsészetet és jogtudományt tanulta, s majd minden európai nyelvben jártas volt. Megyéjénél hivataloskodván, mint másod-alispán atyjának utóda lett 1766-72. Alispáni székétől rögtön megválva, 1772-ben családjával együtt nagy utazást tett és Párist, Londont s Szent-Pétervárt is megjárta. Az 1790. országgyülésre megyéjétől követül küldetett, hol egy előterjesztésével leszavaztatván, a főispán által visszahivatott. 1795-ben a Martinovics-féle vádlottak sorában is fölmerült, de fölmentetett. Az itélet következőkép indokoltatott: «Bár nem ismerhette fel a czélba vett bűntény egész iszonyatosságát, az a mit tudott, méltán fölkeltheté benne azt a gyanút, hogy gonosz vállalat terveztetik. Abaffynál még az általa írt lázító versek súlyosbító körülmény gyanánt tudattak be. Közel félévig tartott vizsgálati fogsága. Kazinczy brünni utjában még ugyanazon évben találkozott vele és a következő jellemző sorokat irta róla naplójába: «Október 1-én Pozsonyban. Alig szállánk ki üveges hintónkból, s a fogadós legénye a Rózsánál tudatá velem, hogy Abaffy Ferencz diaetai követje Árva vármegyének, szomszédomban szállásol. Phantasiáit önté violinjébe, midőn belépék, rohanva veté magát karjaim közé – Tunc hic amice? Cito mihi respondeas, quid hic facis? kérdé azzal a neki saját accentuatióval, és a vastagon mondani szokott s betűket vékonyan ejtegetve. Már öreg ember s elgyengült, kidagadt szemekkel, alacsony növésű, de ínas, koponyája egészen kiaszott. Tömérdek olvasású, tömérdek tapasztalású férfi; szépen írt, de nem szólott szerencsével.» Meghalt 1817. márcz. 15. Felső-Lehotán 85 éves korában.

1534-ben, a nyári félévben iratkozott be a krakkói egyetem anyakönyvébe. Ugyanott tanulta meg a könyvnyomtatás mesterségét és Dévai Biró Mátyással, az első magyar reformátorral közel viszonyban állván, annak Orthographia Vngarica-jának kiadását 1534. vagy a következő évben valószinűleg Krakkóban ő eszközölte s nyomtatására felügyelt. Ezen kiadásból, melyre a másodiknak czíme utal, egy példány sem maradt ránk, de az 1549-ki második kiadás, mely Révész Imre és Ballagi Aladár véleménye szerint valamely hanyag és kellő nyelvtani míveltséggel nem biró embernek üzleti vállalata volt, megvan a nemzeti múzeumban. A munka előszava, mely Révész, Szabó Károly és mások szerint Abádi Benedektől származik és mely így kezdődik: «Az Olvasonac Isteni kedvet kér B. A.», le van nyomtatva ezen utóbbi kiadásban is. Miután a budai Hesz-féle nyomda megszünt, Nádasdy Tamás horvát bán, a későbbi nádor, 1537-ben Ujszigeten, Sárvár mellett Vasmegyében berendeztette az első magyar nyomdát, hol Sylvester Uj-Testámentomát 1541-ben nyomtatták. Midőn az első nyomdászszal nem voltak megelégedve, Abádit hívták meg Krakkóból «könyvnyomtatónak», mint magát nevezi, s ő a munkát ugyanazon évben be is fejezte. Erről ő «A könyv nyomtato isteni kedvet kiván annak, a ki ezt olvassa», feliratú utószavában így emlékezik: «Ha valahol az nyomásban való vitekre találsz, abbol en tűled bocsánatot kirek. Merthogy meg eercsed ez könyvet nem en kezdettem el, hanem más, kit az jó ur sok sok ideig, nagy koltsigvel itt tartott. És mikoronn el kiseen hozzá fogott volna, és látták volna, hogy az nehezenn irhetné vígit, ugy hivata engemet hozzája, hogy ez mennél hamarább az kereszteeneknek kezekbe juthatna. Mikoron azirt lattam volna az betűt, hogy nagy kisedelem neelkül nem mielhetni veele, mint hamarsagval lehete ugyan azon betűt megigazitám, eggy nihányat hozzá csinálvánn, hogy szapora lenne az dolog, ese hamarább vígit irhetnők». Abádi a saját maga tetszése kielégítésére nem érezte magát jogosultnak: inkább föláldozta a művészi kivitelt, csakhogy könyveit ideje korán adhassa ki. «Mert jobnak tetszék hogy az könyv hamar kikelhetne, noha nem igen szip betűvel volna, hogy nem mint szip betűre erőködnenk nagy kisedelemvel, melly dolog az kereszteeneknek igen káros volna.» Abádi nyilatkozata szerint ezutánra szebb kivitelű nyomtatványokat helyez kiállításba. Az Uj Testamentom bevégzése után az újszigeti nyomda, hihetőleg munka híjában, megszünt, legalább 1542-től 50-ig nincs magyar nyomda a hazában s a magyar protestans irók ismét Krakkóban nyomatják műveiket. Abádi pedig Vittenbergába ment, hol Bartholomaeides szerint, Nádasdy költségén theologiát tanult; nevét 1543. márcz. 22-kén irta be az egyetem anyakönyvébe; 1544. végén ugyancsak Vittenbergáben pappá szenteltetett és ugyanakkor Eperjesre hivatván prédikátornak, hazájába utazott. 1545-ben már Szegeden találjuk őt, hol mint feddhetlen életű és tudós lelkipásztor mind az iskolában, mind a templomban a basa nagy megelégedésére tanított. Egy vitatkozás alkalmával, melyet Abádi a katholikusok ellenében tartott, ő lett a győztes, miután, miként maga írja egyik levelében, a basa a barátokat elhallgattatta. Vajjon nem Abádira vonatkoznak-e Székely István krónikájának sorai a 235. levélben: «Szegedöt (1552-ben) Tót Mihály a hajdúkkal megvéve, de az ur isten nem tartá őket sok ideig benne, mert az isten igéinek hirdetőjét kiűzé onnat, kit a török nem bántott.»Ugyanez eseményt megénekelte Tinódi Sebestyén Szegedi veszedelem czimű költeményében, de a prédikátor nevét ő se említi.

szül. 1631. júl. 9. Szent-Mártonban Győr megyében; tanult német akadémiákon, névszerint Vittenbergában és Tübingában; honnan visszatérvén, Kőszegen, Devecserben és végre Német-Csón, Kőszeg mellett volt prédikátor és kemenesalji fő-senior. Meghalt az utóbbi helyen 1708. decz. 23. Munkái: 1. Fontes Calvinismi obstructi sive principale falsum religionis Calvinisticae Tübingae, 1669. 2. Boldog halál szekere, melyet az üdvösséges halált kivánó emberek kedvéért, maga az úr Jézus elkészített. Strassburg, 1702. (Az előszó szerint ezen munkát atyja kéziratából fia javította és nyomatta ki; de ezen kiadás példányai a birodalmi háborúban elveszvén, a 2. kiadást Lőcsén, 1708. szintén fia adta ki; a 3. Jenában 1751.; a 4-dik Enyeden 1771. jelent meg.) 3. Zengedező mennyei kar, azaz németből magyarra fordíttatott szép isteni dicséreteket és háláadó énekeket, más magyarúl szereztetett kegyes énekekkel együtt magában foglaló könyvecske Lőcse, 1696. (Későbbi kiadások: Lőcse, 1703., 1706. és 1726., Augusta 1735. és 1747., Lőcse, 1748.) Ennek kivonata: Régi és új zengedező mennyei kar veleje. Jena, 1751. 4. Arany láncz, avagy oly buzgó fohászkodások és rövid alázatos imádkozások, kikkel a győzhetetlen Isten meggyőző igaz hit, ő felségét magához kapcsolhatja. Lőcse, 1696. (2. kiadás u. o. 1701., a 3. u. o. 1706-ban, a többi u. o. 1708., 1726., 1748. és 1752., Jena, 1734. és 1747. Augsburg, 1760., Pozsony 1781. és 10. (?) kiadás 1793-ban. Még 1858-ban is lenyomatott Pesten Lelki arany láncz czímmel: Az imakönyv kivonata is megjelent Arany láncz veleje czím alatt 1752-ben, a nyomtatási hely megnevezése nélkül.) Egy levele ily czímezéssel: Aachs Mihály kemenesalji Feő Seniornak Ságott lakozott Isten káromló Rosa Benedeknek irt levele s annak büntetésére tett intézete Simonyiból 1707. megjelent az Egyházi Értekezések 1824. III. 189. l. Neve munkáinak czímlapján Aáchs-, Aács-, Áts- és Ácsnak van írva.

Móric Zsigmond (1879 – 1942) a nyugat első nemzedékének kiemelkedő prózaírója. A Szatmár megyei Tiszacsécsén született, egy 300 lelket számláló kis falu talán legkisebb házában. Szegénységben életek, a kilenc gyermek nevelése hatalmas anyagi terhet rótt a családra. Az apa vállalkozásai sorra balul ütöttek ki, ezért a család teljesen tönkrement. Az ekkor hat éves Móriczcal és testvéreivel együtt Prügyre költöztek. 1890-ben Móricz a nagyhírű debreceni református kollégiumban kezdte meg gimnáziumi tanulmányait. Itt eminens tanuló volt. A gimnázium negyedik osztályát Sárospatakon kezdte (szülei oda költöztek). Nagy hatással volt rá a költészet (Edmondo de Amicis, Csokonai), tanulmányait elhanyagolta. Ezért anyai nagybátyja magával vitte saját iskolájába (Kisújszállás), és itt fejezte be jó minősítéssel. Ezután csupa nyugtalanság, hánykódás az élete. Joghallgató, óraadó tanár, bekerül Az Újság szerkesztőségébe a gyermekrovathoz. Népdalt és népmesét is gyűjt a Kisfaludy Társaság megbízásából. Egyetemi tanulmányait nem fejezi be. Házassága börtön volt számára, de egyben ihlető, fegyelmező erő is: az állandó belső feszültség sarkallta az írásra. Felesége képtelen volt a megalkuvásra, örökké féltékeny volt, emiatt kétszer követett el öngyilkosságot, másodjára sikerült is neki. Az első sikert hozó novellája a Hét krajcár, ami a Nyugatban jelent meg (1908). Írói pályáját a Nyugatban kezdte. Előbb naturalista, majd a kritikai realista irányzat kiemelkedő képviselője volt. Elbeszéléseiben és regényeiben, majd drámaírói munkásságában a magyar élet minél teljesebb bemutatására törekedett. Jellegzetes műfajai a novella és a hosszabb elbeszélés, a regény, a társadalmi dráma, a vígjáték (Sári bíró). A tanulmány és az esszé műfaja is megjelent életművében. Jelenetős irodalomszervező és szerkesztői tevékenysége is, rövid ideig Babitscsal együtt a Nyugat szerkesztője, majd Kelet Népe néven folyóiratot alapított, ezzel vált a népi írók csoportjának szervezőjévé és vezéralakjává. Jellegzetes témái: a parasztság élete, a kisvárosi értelmiség (tanítók, református papok) sorsa, a dzsentri élete és pusztulása a XX. században. Kezdettől fogva nagy érdeklődéssel fordult a magyar történelem felé is (Erdély trilógia, Rózsa Sándor). Pályakép: a század elején újságíróként kezdte, sikertelen próbálkozások után 1908-ban vált ismert íróvá, ekkor jelent meg a Nyugatban pályadíjat nyert novellája, a Hét krajcár. Innen számítjuk első írói pályaszakaszát. 1908 – 19: ebben az időszakban főleg elbeszéléseket írt, de néhány nagysikerű regénye is megjelent: A fáklya, Sárarany, Isten háta mögött. Ezekben a regényekben, Adyhoz hasonlóan, a magyar ugar világát mutatja be. Hősei tehetséges, jobb sorsra érdemes emberek, akiket a környezetük húz vissza, megakadályozva kibontakozásukat (Ady programja is ilyen). Az I. vh. idején haditudósító, riportokat írt, s a háború elleni tiltakozás legszebb darabja a Szegény emberek című elbeszélése. Pályájának második szakasza a ’20-as évekre esett, előtérbe került a regény műfaja, ekkor válik kritikai realista íróvá. Önéletrajzi fogantatású regénye a Légy jó mindhalálig, kritikai realista elemei mellett a gyermeklélek ábrázolásával is kitűnik (lélektani regényként is értelmezhető). A magyar múlt vizsgálatával a jelen problémáira keres választ, ekkor fog hozzá az Erdély trilógiához (Bethlen Gábor a főhős, a XX. századi Magyarország és a XVII. századi Erdély sorsa hasonlít). Pályájának harmadik szakasza a ’30-as évekre esett, kritikai realizmusának kiteljesedése figyelhető meg, ekkor születtek dzsentri témájú regényei, a dzsentrit, mint történelmi osztályt, értékes múlttal rendelkező rétegként mutatja be, de jövőjét reménytelennek látja. Sajnálattal ábrázolja az értékek pusztulását (Úri muri), de eljut a dzsentri hibáinak könyörtelen bírálatáig (Rokonok). A ’30-as években újra előtérbe került a paraszttéma, a magyar falu reménytelen sorsát mutatja be elbeszéléseiben, a korszak kiemelkedő novellája a Barbárok. A regény műfaj megújítását jelenti a Boldog ember című szociografikus elemeket tartalmazó regénye és az Árvácska. Móricz korai elbeszélései (’10-es évek) azért keltettek nagy feltűnést, mert a magyar falu életének újszerű, valósághű ábrázolását adják. Szakított a parasztság idillikus, romantikus ábrázolásával, feltárta a falun belül megfigyelhető ellentéteket, a falusi szegénység és a gazdag parasztok szembenállását, s bemutatta a földesúr és a vele szembenálló, földért harcoló parasztság világát is korai elbeszéléseiben. Zola naturalista szemléletmódjának és stílusának a hatását fedezhetjük fel. A naturalista író az ember ösztönéletének majd a nyomornak részletező bemutatását adja. Stílusára jellemző az élő beszéd fordulatainak alkalmazása, Móricz írásában a tájszavak és a tájnyelvi ejtést utánzó helyesírás a naturalista stílus legjellemzőbb jegyei. Elbeszéléseire a drámaiság jellemző. Kevés az elbeszélő és leíró elem. Az elbeszélések főleg párbeszédekre épülnek. A drámaiság másik forrása a kiélezett konfliktushelyzet, ami minden elbeszélésének meghatározó eleme. A korai elbeszélései közül a Hét krajcár még kötődik bizonyos fokig Mikszáth elbeszélő stílusához. A szegény asszonynak és kisfiának története, a falu reménytelen szegénységét mutatja be, s a szegény ember hősies helytállását. Megjelenik a szegények közötti szolidalítás is, pl. a koldus és a szegény asszony ábrázolása. A szöveg végül is tragédiával végződik, mert mire meglesz a hét krajcár, addigra besötétedik, és olajra nincs pénzük. Tragédia (korai elbeszélés): ebben az elbeszélésben a szegény ember és a gazdag paraszt kibékíthetetlen ellentétét jeleníti meg. A napszámos, aki egész életében éhezett, gyűlölettel tekint a gazdára, aki éhbérért dolgoztatja, hallatlan bosszú munkál benne, de mivel csak egyetlen dolog érdekli – az evés –, a bosszút is csak egyféleképpen tudja elképzelni, ki akarja enni a vagyonából Saradit, a gazdag parasztot. A gazda lánya lakodalmára meghívja a napszámosokat, Kiss János egy napon és egy éjszakán át készül a bosszúra, elérkezik a lakodalom napja, és Kiss János már a második fogás után rögtön jóllakott. Kétségbeesett gyűlölettel tömi magába az ételt, küzdelme az étellel halállal végződik. Úgy halt meg, ahogy élt, senki nem veszi észre. Groteszk befejezés ez, Kiss János egyszerre nevetséges és tragikus alak, harcot vív, a szegény ember harcát a gazdag ellen, de a harcnak egy kicsinyes és nevetséges módját tudja csak választani, az evést. Életét egyetlen ösztön irányította, az éhség, nincsenek érzései, gondolatai, egész élete csak az éhezés körül forog. Kiss János alakjában a nyomor jellemtorzító hatását ábrázolta Móricz. A novellát a drámai szerkesztésmód jellemzi, az eseményeket másfél napba sűrítette az író, a főszereplő életének sorsdöntő fordulatát mutatja be, de tömör utalások segítségével megismerteti az olvasóval előéletét, családi körülményeit is. A naturalista stílus módszerét alkalmazza az író, tájszavakat használ, tájnyelvi kiejtést utánzó helyesírást alkalmaz. Kései elbeszélései közé tartozik Barbárok, ezt szokták filmnovellaként is emlegetni, mivel Móriczra a ’30-as években nagy hatással volt a filmművészet. Filmszerű megoldásokban jelenít meg egy pusztai történetet. Az 1931-ben írt Barbárok című elbeszélése a pusztán játszódik. Szereplői pásztor emberek. Sajátos, öntörvényű világban élnek, távol minden civilizációtól. Az elbeszélés dialógusokra épül, rövid leíró és elbeszélő részeket alkalmaz az író. Az elbeszélés első egysége egy kegyetlen gyilkosság leírása. Első rész: a nyáját őrző juhászt és kisfiát kegyetlenül meggyilkolták a vendégségbe érkező juhászok, és elhajtják 300 birkáját. Második rész: központi alakja az asszony, a meggyilkolt juhász felesége, aki ételt és tiszta ruhát hoz. Nem találja a férjét, elindul a pusztába megkeresni férjét és fiát. Találkozik a pusztában pásztorokkal, akiktől útbaigazítást kér, de eltérítik (gyilkosok). Harmadik rész: az asszony fáradhatatlan kutatásának eredménye, hogy megleli az ura és fia holttestét, és feljelentést tesz. Kihallgatják a Veres juhászt, makacsul tagad az elfogott juhász, sok bűnét elismeri, a gyilkosságot azonban tagadja. A kihallgatás befejeződik, a vizsgálóbíró engedi elmenni, amikor megfordul, hogy kimenjen, akkor megtorpan, nem meri kinyitni az ajtót, mert a kilincsre van akasztva az a szíj, amivel behúzta a halottakat a gödörbe. Ettől megtörik, és vallomást tesz. A vizsgálóbíró egy szóban foglalja össze véleményét: barbárok. A bíró nem ítélkezik, de ebben a szóban minden benne van, ez a világ számára érthetetlen. A gyilkosok olyanok, mint a vademberek, de nem minden pusztai ember ilyen, hiszen pl. a meggyilkolt Bodri juhász vagy a felesége magatartásában sok az értékes tulajdonság. Őket rokonszenvesnek találjuk, részvéttel figyeljük. A gyilkosokat embertelenségükért elítéljük. A pusztai ember babonás hite is megfigyelhető a zárójelenetben, a makacsul tagadó gyilkos mintha a halottak bosszúját látná a szíjban, megtörik és ráébred rettenetes bűnére. Naturalista stílusjegyeket alkalmaz az író, ezt a pusztai emberre jellemző szófordulatok érzékeltetik, a hiányos mondatokkal a szűkszavúságot mutatja be, és kiejtés szerinti írásmód jellemzi módszerét. Móricz életművének jellegzetes műfajai az elbeszélés és a regény. Rokonok: a dzsentri téma a ’20-as évek elbeszéléseiben, regényeiben nagyon gyakori. Móricz értékesnek látta ezt a történelmi osztályt, dzsentri hősei között vannak átlagon felüli tehetségek, akik nagy terveik miatt a környezettükkel konfliktusba kerülnek, vagy önmagukkal meghasonlanak, pl. az Úri muri főhőse. Móricz a dzsentrikkel kapcsolatos illúzióiból fokozatosan kiábrándult. A Rokonok a teljes kiábrándulás regénye. Móricz kritikai realista szemléletmódjának legfőbb bizonyítéka. A témát, mint legtöbb írásában, itt is a valóságból merítette. Élő személyekről formázta a regényei szereplőit. Eredetileg folytatásokban jelent meg a Pesti Naplóban, könyv alakban 1932-ben jelent meg. Témája: a válság sújtotta országban gyakori a vállalkozások csődje, napirenden vannak a panamák, a korrupciós ügyek. Egy képzeletbeli város – Zsarátnok – panamáinak leleplezési kísérlete a regény. Kopjáss István főügyész hivatali pályafutásán keresztül mutatja be a panamák leleplezésének kísérletét. Egy vállalat (a sertéstenyésztő) csődje az egész város vezetését, sőt a megyét is kompromittálja. Ez az esemény azonban nem csak anyagi természetű, de erkölcsi válságra is utal. Cselekmény: Kopjáss Istvánt váratlanul megválasztják városi főügyésznek. Kopjáss naiv, jóhiszemű és tiszta erkölcsű ember. Ezt bizonyítja eddigi életútja (elszegényedett család, félárva, özvegy édesanyja neveli, jogi diplomát szerez, katonatiszt, majd hadifogoly, katonáskodása alatt szerette meg a szegényparaszt bakákat). A fogságból visszatérve kultúrtanácsnok lett, tanyai iskolákkal foglakozott, Így megismerte a tanyai emberek rendkívül nehéz helyzetét, ismeri a városi munkanélküliek helyzetét, stb. Hisz abban, hogy megválasztása után felléphet a közismert panamisták, a város urai ellen. Reméli, segíteni tud a munkanélküliek helyzetén, a megígért amerikai kölcsönt és segélyeket közmunkára fordíthatja. Hamarosan rá kell jönnie arra, hogy a város vezetésén belül kialakult összefonódások, rokoni kapcsolatok megnehezítik a helyzetét. Hamarosan háló szövődik körülötte, ezt részben a város hatalmasságai szövik fentről (a helyi pénzintézet vezetője Kardics bácsi és Béla bácsi, a polgármester). A megválasztás után felfedezik Kopjással, ill. feleségével a rokoni kapcsolatokat, lekötelezetté teszik Kopjásst (bankkölcsön, a Boronkay villa megvásárlása), társasági kötődések. Úgy érzi, hogy a megfelelő fellépéshez be kell illeszkednie a társaságba. Kopjáss bekerítése alulról is megkezdődik, megválasztása után megjelennek a szegény rokonok (Lajos bácsi, Berci bácsi, Kati néni), akik segítségét kérik, testvérei (Menyhért, Albert, Adélka) is a segítségére szorulnának. Mindenkin segíteni szeretne. Kötelességének érzi a segítségnyújtást, de éppen ezzel válik zsarolhatóvá (Berci bácsi bányaügye, testvéreinek álláshoz juttatása). Pesti útja során Kopjáss kapcsolatba kerül a főispánnal, a város országgyűlési képviselőjével, bele lát a megye és az országgyűlés életébe is, és megdöbbenve fedezi fel, hogy a városházi panamák felsőbb szinten is általánosak. Kopjáss felfedezi a sertéstenyésztő körüli panamákat, vagy a Holub és társa cég híd pályázattal kapcsolatos korrupcióját. Meg akarja akadályozni, hogy a város segélyként, ill. hitelként kapott pénzeket a sertéstenyésztő szanálására fordítsa, ehelyett ő közmunkák beindítását szeretné. Már úgy hiszi, hogy kellőképpen megerősödött, és olyan pozícióban van, hogy a város urait rákényszerítheti elképzelései elfogadására. Ekkor azonban a polgármester megleckézteti őt. Ez a regény tetőpontja. Miközben a megvásárolt villa avatásakor a vendégsereg ünnepelt, a polgármester Kopjáss páncélszekrényéből megszerzi a bizonyító iratokat, ezzel Kopjásst sarokba szorítja. Kopjáss elé tárják Berci bácsi szénbánya ügyét is. Kopjáss nem tudja ártatlanságát bizonyítani, ő ártatlan, de Berci bácsi miatt ő is panamistának tűnhet. Úgy érzi, társadalmilag lehetetlenné tették, leszámol a közéleti szerepével, nagy terveivel, ezt tetézi még szerelmi csalódása is, és elkeseredésében öngyilkosságot követ el. A befejezés kettős értelmű, lehet, hogy Kopjáss meghal, de az is lehet, hogy túléli az öngyilkossági kísérletet, de ha életben marad, akkor is kiszolgáltatott. Kopjáss jellemzése: jóindulatú, becsületes, részben környezetének áldozata, részben saját gyengeségének. Kopjáss két nő között vergődik, az egyik a felesége, Lína, a másik pedig ifjú kori szerelme, Magdaléna. A két nő unokatestvér, Lína a szegény, Magdaléna a gazdag ágból származik. Lína jó feleség, jó háziasszony, de kicsinyes és unalmas. Ügyészi kinevezése után találkozik Magdalénával, aki Boronkay felesége, és egyszeriben szenvedélyes szerelemre lobban. Magdaléna ezt használja fel, hogy tisztázzák a sertéstenyésztő ügyét, a villát Boronakyiéktól veszik meg, pedig az „panamából” épült. Folyamatos lelki válság gyötri e kettős szerelem miatt. Forrás: móricz zsigmond tétel | Érettségi

A második világháborút követő időszak német nyelvű svájci irodalmának legnagyobb hatású képviselője. Színműveit már életében számos nyelvre lefordították, és azokat mindmáig gyakran játsszák a világ színpadain. Honfitársához, Max Frisch drámaíróhoz hasonlóan műveiben gyakorta reflektál a világháború történéseire, morális kérdéseire. Ez a reflexió ugyanakkor a legtöbb esetben nem patetikus, tragikus, hanem komikus, nem egy esetben groteszk formát ölt. Sokan Dürrenmattot tartják a késő-modern tragikomédia megteremtőjének. E tekintetben az 1950-es-60-as évek során keletkezett művei a legmeghatározóbbak. Édesapja, Reinhold Dürrenmatt 1911-től Konolfingen protestáns lelkésze, mely tisztséget 1935-ig töltötte be; ezt követően a berni Salem Kórház lelkésze lett. Az ifjú Dürrenmattnak ez a környezet gondtalan gyermekkort biztosított. Iskoláit Konolfingenben, majd 1933-tól a szomszédos Grosshöchstettenben végezte. Már fiatalon kiütközött grafikusi és festői tehetsége. 1935-től, amikor a család Bernbe költözött, az ottani gimnázium tanulója lett, ám gyenge osztályzatai miatt 1937-től átiratták a Humboldtianum nevű magániskolába. Itt végzett 1941-ben. Apja tanácsára még ebben az évben beiratkozott a zürichi egyetem filozófia és Német nyelv és irodalom szakára. Tanulmányait egy szemeszter elvégzése után a berni egyetemen folytatta, amit 1945-ben, a végzettség megszerzése nélkül otthagyott. Ekkor már egyre jobban foglalkoztatta az írói mesterség. A kezdeti évek anyagilag nem hoztak sikert a fiatal írónak. 1946-ban feleségül vette Lotti Geissler színésznőt, és Bázelbe költöztek. 1952-re, jórészt rádiójátékainak köszönhetően, nagy nevet szerzett magának Svájcban és Németországban egyaránt. Ezeket a műveit, melyekkel több díjat is elnyert, többször is sugározták, néhányat pedig televízióra és színpadra is alkalmaztak. Az öreg hölgy látogatása és a Fizikusok című darabjai voltak az elsők, melyekkel a nyugat-európai színpadok után az akkori "vasfüggönyön túli", azaz kelet-európai országokat is meghódíthatta. A hatvanas években íródott színművei az író legkiforrottabb, legenergikusabb munkái. Életének utolsó évtizedei folyamán Dürrenmatt visszatért a festéshez és a grafikához. Nagy mennyiségű anyagot hagyott hátra, s e művek többsége számos érintkezési pontot mutat színpadi és egyéb alkotásaival. Képeinek egyik központi alakja a labirintusban rekedt Minotaurosz, aki már csak Theseus végső csapását várja. Visszatért a detektívtörténetek írásához is, ezek a regények azonban jelentős mértékben szakítanak a jó végső győzelmét hirdető hagyományos krimiformával. Fontosabb művei: Der Alte, Meg vagyon írva, A bíró és a hóhér, A gyanú, A város, Die Ehe des Herrn Mississippi, Angyal szállt le Babilonba, Herkules und der Stall des Augias, A baleset, Az ígéret, Görög férfi görög nőt keres, Ötödik Frank, A fizikusok, A Meteor, János király, Titus Andronicus, Pillanatkép egy bolygóról, A bukás, Igazság-ügy, A megbízás avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyeléséről, Zűrvölgy

Az angliai Knowle faluban született 1903. július 10-én, de a gyermekkorát már Edgbaston városában töltötte. Nyolc éves korában a szülei elváltak, és ő a testvérével együtt bentlakásos iskolába került. Egyik a másikat követte – az I. Világháborút is így vészelték át –, végül 1921-ben, miután betöltötte a 18. életévét, elszabadulhatott az iskolák kötelékéből. Több irányban is elindult, hogy megtalálja a számára legmegfelelőbb munkát – foglalkozott mezőgazdasággal, aztán joggal, kereskedelemmel, reklámokkal, de leginkább mégis a családi apanázsra támaszkodott a megélhetést illetően. 1925-ben döntött úgy, hogy az írást választja hivatásául, és 1931-re már, igaz, John Beynon álnéven, rendszeres szerzője volt több amerikai science fiction magazinnak is. A II. Világháború előtt az információs minisztériumban dolgozott, aztán amikor kirobbantak a harcok, belépett a seregbe is. Többnyire kódolt üzenetek megfejtése volt a feladata, de – bár kimaradt az első napok véres ütközeteiből – részt vett a normandiai partraszállásban is. A háború végeztével hazatért, és újra az írással kezdett foglalkozni, elsősorban testvére sikereinek hatására. Változtatott az írói stílusán, elhagyta korábbi álneveit, és így kezdett bele a The Day of the Triffids (A triffidek napja) című regényébe, amely 1951-ben jelent meg. Mivel Wyndham háború előtti írói munkásságáról egyáltalán nem esett szó új regénye kiadásakor, mindenki úgy tekintett erre a kötetre, hogy az egy korábban teljességgel ismeretlen író első könyve. Már e műben is megjelennek azok a karakterisztikák, amelyek később rendszeresen felbukkantak a történeteiben: a Szovjetuniót egy átlátszatlan, kiismerhetetlen veszélyforrásként jeleníti meg, felvet egy központi problémát, amelyet az emberek kapzsisága és vitázása még rosszabbá tesz, és sosem árulja el igazából, hogy honnan is ered az a veszély, amellyel a hőseinek meg kell küzdenie. A kritika nagyon pozitívan fogadta a regényt, nagyon egyedinek tartották, bár Wyndham többször is elmondta, hogy H. G. Wells Világok harca című műve óriási hatással volt e könyv megírására. Egyesek úgy vélik, hogy A triffidek napja még ma is befér a tizenhárom legjobb sci-fi horror regény közé, míg Arthur C. Clarke egyenesen halhatatlan történetnek nevezte. Bár e regényével hamar előkelő helyet kapott a kor science fiction szerzőinek körében, nem ült sokáig a babérjain, hanem újabb könyvekkel igyekezett bizonyítani, hogy nem véletlenül ért el ekkora sikert. A The Kraken Wakes című apokaliptikus sci-fi regénye 1953-ban jelent meg, és olyan, a korát messze megelőző gondolatokkal foglalkozik benne, mint a globális felmelegedés okozta tengerszint emelkedés, vagy a bolygókutatás. A könyv megpróbálja görbe tükör elé állítani a médiát, és a hidegháborús világszemléletet is. Amilyen elismerően nyilatkoztak a kritikusok előző művével kapcsolatban, ezt olyannyira rosszul fogadták – állításuk szerint nem volt elég egyedi, inkább csak az előző regény új köntösbe bújtatásának tartották, és nehezményezték, hogy igen gyengére sikerült a befejezés, mintha maga a szerző sem tudta volna eldönteni, hogyan is zárja le a történetet. Mindazonáltal így is megfogalmazódik benne Wyndham egyik kedvelt gondolatmenete, miszerint két értelmes életformának szükségszerűen meg kell küzdenie egymással, és ez a harc addig tart, amíg az egyik fél el nem pusztul. Következő regénye, az 1955-ös The Chrysalids (Újjászületés) sok mindenben eltér a többi írásától, ám sokan mégis ezt tartják közülük a legjobbnak. Míg történetei általában az 1950-es évek Angliájának középosztálybeli hátterét veszik alapul, e regénye egy jövőbeli agrár beállítottságú társadalomban játszódik. A kritika ezúttal ismét elégedett volt, a The Guardian szerint a regény egy „posztnukleáris gyermekkor megkapóan gyengéd története, amely több generáció számára is klasszikussá válik majd”. Az egyetlen gondolat, amit a kritikusok nem igazán fogadtak el, hogy az értelmes fajoknak mindenképpen háborúzniuk kell egymással, és kifejezetten gyengének ítélték meg az egyik szereplőn keresztül megfogalmazott írói érvelést ezzel kapcsolatban. Újabb két évvel később jelent meg a The Midwich Cuckoos (Szemünk fényei) című regény, amelyet két alkalommal is megfilmesítettek (Elátkozottak faluja). Az eredeti címben szereplő kakukk afféle szimbólum, hiszen éppen úgy viselkedik, mint azok az idegenek, akik révén a különleges gyerekek megjelennek a kis település életében – mások fészkébe rakják a tojásaikat, és abban bíznak, hogy majd azok felnevelik a kicsinyeiket. A regényben nyomon követhetjük, miként rombol szét belülről egy társadalmat egy idegen erő, az egyik legelragadóbb formában, gyerekek képében. Ugyanakkor számtalan mód és elképzelés is megjelenik a történet folyamán arra nézve, miként kell megoldani egy ilyen helyzetet. A kritikusok jónak értékelték a könyvet, bár hibának rótták fel, hogy a női karakterek teljesen a háttérbe szorulnak, és fajsúlytalanok a történetben. Ez a négy regény, amelyeket viszonylag rövid idő alatt írt meg az 50-es évek során, jelenti munkássága csúcsát. Egy kortárs szerző, Brian Aldiss, úgy emlegette Wyndham regényeit, mint „hangulatos katasztrófák”, ám ezt a jelzőt a kritikusok java elutasította, mondván e négy történet szereplői sok esetben halál, öngyilkosságok, balszerencsés és halálos helyzetek szemtanúi, vagy elszenvedői, vagyis igencsak távol állnak a hangulatos jelzőtől. Wyndham szándékosan tér el a műveiben az adott korban megszokott űropera stílusától, sokkal több figyelmet fordít a szereplői jellemfejlődésére, és a bolygóközi katasztrófák témájában is új irányvonalat indított el, mely szerint ezek nem csak úgy egyszerűen megtörténnek, hanem okuk van, ráadásul a civilizációnak is rettenetesen nehéz megküzdenie velük. A fontosabb regényeiben rendre ugyanolyan típusú karaktereket vonultat fel főszereplőként: önmagát megvalósító, tanult férfi és sikeres, határozott nő, aki mégis időről időre függ a férfitől – a saját maga által megfogalmazott „logikus science fiction” alapvető jellemzői. A The Kraken Wakes, A triffidek napja, vagy a Szemünk fényei esetében mind a karakterek, mind a helyszín teljesen hihető, érzelmekkel teli, és bizonyos értelemben tökéletesen angolos. Ebben a közegben zajlanak az események, amelyek az említett regényeknél a következő metódust követik: van egy racionális társadalom, amely váratlan és szokatlan helyzettel szembesül. Ezután a társadalom reakciójának igen analitikus megközelítése következik, amelyből kiderül, hogy az eredmények mindig sötétek, és Wyndham sok esetben arra a következtetésre jut, hogy a racionalitásunk pusztán védekezés, ami a végén a hátrányunkra válik. Vagyis csak akkor értjük meg a lényeget, amikor már minden remény elveszett. 1960-ban jelent meg a Trouble with Lichen című regénye, amely ugyan nem tartozik a legjobb írásai közé, sokan mégis érdekes és szórakoztató darabnak tartják. Szintén nem aratott maradandó sikert a Chocky című könyve, bár az, hogy Steven Spielberg megvásárolta a megfilmesítés jogait, talán megcáfolja ezt. Utolsó hosszabb terjedelmű művét, a Web című kisregényt, tíz évvel a halála után adták ki. Bár ez a története nem annyira ismert, mint a még élete során megjelent írásai, fontos témákat boncolgat benne. A tőle megszokott módon értekezik arról, hogy az ember nem mindenható, nem áll a természet felett, csupán egy kísérleti minta – igaz, a legfejlettebb – a természetes folyamatokban, azaz az ember nem rúghatja fel a természet egyensúlyát, hiszen maga is része annak, és ha ezzel ellentétesen cselekszik, akkor a saját pusztulását készíti elő. Elítélően beszél a nukleáris fegyverekről és a háborúról, amelyek a létezés szükségszerű melléktermékei, illetve ékes példái annak, hogy ezek csupán arra szolgáló eszközök, hogy az ember még inkább tönkretegye a természetet, amelynek része, nem pedig a természet feletti hatalmat és irányítást biztosító vívmányok, ahogy azt az istenné váló ember teóriája hirdeti. Hogy milyen úton haladt volna tovább Wyndham a sci-fi új hullámának megjelenésével, sosem fogjuk megtudni, hiszen még azelőtt eltávozott közülünk, hogy a naptár átfordult volna 1970-re. Az viszont biztos, hogy sajátos látásmódjával, összetett és átgondolt történeteivel mindenképpen magas szinten űzte a science fiction-t, ráadásul abban a korszakban, amikor a populáris fantasztikus magazinok a virágkorukat élték, sokszor a mennyiséget a minőség rovására előtérbe helyezve. Mai szemmel kissé elavultnak tűnik regényeinek múlt századi környezete, de a korát megelőző problémafelvetései kellőképpen ellensúlyozzák ezeket az ódivatúságokat. Bár rangos díjakat nem nyert, korának meghatározó alakja volt, műveivel egyértelműen letette névjegyét a tudományos-fantasztikus irodalom asztalára.

Sapkowski 1948. június 21-én született, a lengyelországi Łódź-ban, s sok híres íróhoz hasonlóan, ő sem konkrétan irodalomtudományokat tanult, hanem közgazdaságtant és még mielőtt komolyabban nekiállt volna alkotni, egy külföldi kereskedőcég első számú képviselőjeként dolgozott. Az tényleges írói karrier felé akkor indult el, amikor 1986-ban sikerült publikálna az első rövid történetét, a The Witcher-t (lengyelül eredetileg Wiedźmin, de angol nyelvterületeken sok helyütt The Hexer-ként is emlegetik) az egyik legnépszerűbb lengyel fantasy magazinban, a Fantastykában (illetve, most már Nowa Fantastyka). Talán maga Sapkowski sem gondolta volna, hogy képes lesz komolyabb sikereket elérni ezzel az írással, de mégis, mind az olvasók, mind pedig a tényleges kritikusok elismerték Geralt, a witcher történetét. Ugyanis, mint azt bizonyára Ti is tudjátok, a Witcher ciklusnak ő, Riviai Geralt lenne a legfőbb karaktere. Érdekes módon alkotta meg őt az író, mert bár alapjában véve nem több ő, mint egy szokványos „bérgyilkos”, de szerencsére Sapkowski elrugaszkodva a műfaj korlátaitól, pár igazán eredeti elemet is csempészett a személyiségébe. Geralt ugyanis egy mutáns, különféle főzetekkel, vegyszerekkel, s mágiával felvértezett szörnyvadász, akit már gyermekkorától arra képeztek ki, hogy az embereken segítve (?) vadássza le, s ölje meg a legveszélyesebb fenevadakat. Ami még szintén igazán érdekes a főszereplő személyiségében, az egyfajta morális kettősség, hiszen maga a karakter sincs sokszor tisztában döntései súlyával, sőt, nem is akar tisztában lenni velük, így legtöbbször megpróbál semleges maradni (erre bizonyára sokan emlékeztek a játékprogramból is, hiszen e tulajdonságára bőven találhattunk utalásokat ott is) – aztán ez vagy sikerül, vagy nem. Emiatt talán azt is mondhatnánk róla, hogy nem is rendelkezik konkrét személyiséggel, de ez nem lenne teljesen helytálló, hiszen bár sok döntése kissé furának és olykor logikátlannak hathat, de ha összefűzzük őket, s megkeressük a finom kapcsolatokat közöttük, rájöhetünk, hogy Geralt tulajdonképpen egy nagyon összetett jellemrendszerrel rendelkezik, nem határolható be sem a jó, sem pedig a gonosz karakterek közé – inkább szürke ő, mint ahogy szürke a Sapkowki által teremtett Witcher univerzum is: itt nincs egymással folyamatosan harcban álló világos és sötét oldal, itt mindennek tényleges és reális oka van. Apróság, de érdekes tény még az is, hogy Geraltot sokan Raymond Chandler egyik legismertebb karakteréhez, Philip Marlowe-hoz szokták hasonlítani, nem is alaptalanul, hiszen nagyon sok tulajdonságukban (értem ezalatt főképp a személyiségüket) megegyeznek, vagy, legalábbis nagyon hasonlítanak. Visszatérve magára az íróra, Sapkowski ezután még számtalan történettel kibővítette a Witcher világát, egészen pontosan három novelláskötetet, s öt tényleges regényt jelentetett meg ebben az univerzumban. A Witcher saga, s még számos egyéb műve miatt bátran kijelenthetjük, hogy a '90-es évek végére ő lett az egyik legnépszerűbb és legismertebb lengyel fantasy író. Számtalan különféle díjat bezsebelt a Witcher történeteknek köszönhetően, sőt, több sikeres (és kevésbé sikeres) feldolgozása is született a sorozatnak, képregény, illetőleg televíziós műsorok formájában. Írásait több nyelvre is lefordították, sőt, a Gollancz kiadónak köszönhetően, 2007-ben a The Last Wish című novella is megjelenhetett angolul, amit 2009-ben a Blood of Elves című regény követett, s elméletileg 2011-ben egy újabb regény, a Times of Contempt angol változatát is a kezünk közé szoríthatjuk majd. Mondanom sem kell, hogy az angol kiadásokkal a könyvek eljutottak a legnagyobb könyvpiacokra is (például az Egyesült Államokba), s hatalmas sikereket hoztak az írónak. Sőt, a Blood of Elves angol kiadása 2009-ben még David Gemmel díjat is nyert, ami azért nem kis dolog, valljuk be! A Witcher sorozatból készült még számítógépes feldolgozás is természetesen, ami egy igencsak jó (szerény véleményem szerint az utóbbi évek legjobbja) szerepjátékot eredményezett, s ennek is készül már a folytatása, ami elméletileg 2011 első negyedévében jelenik majd meg, de erről már mindenki értesülhetett, hiszen már egy jó ideje tudunk a dologról. Ezenkívül mobiltelefonokon is kapott egy remek feldolgozást Geralt, egy igencsak élvezetes RPG elemekkel operáló akciójáték személyében. Természetesen nem „csak” ez az egy sikersorozata volt az írónak, hasonló eredményeket ért el a nem is olyan régi Huszita Trilógiával (The Hussite Trilogy), amely, mint a neve is mutatja, sokkal inkább épít valós elemekre, mint a főleg szláv mitológiából építkező The Witcher saga, de természetesen itt is találhatunk fantasy elemeket különféle varázslatok, illetőleg nem emberi lények, plusz egyéb, már-már kötelezőnek mondható elemek mellett, de szerencsére az író nem esett túlzásokba, így egy igencsak érdekes „áltörténelmi” regény triumvirátust tudott letenni az asztalra 2002 és 2006 között. Persze még ezen kívül is számtalan kisebb-nagyobb történetet publikált, de a tényleges életművében a fent említett két regénysorozat a legfontosabb szereplők. Mit mondhatnánk még el Andzej Sapkowsi-ról? Bár kis hazánkba egyelőre még nem érkezett meg egy regénye sem (bár állítólag/elméletileg az angol változatok előbb-utóbb beérnek majd hozzánk is, de mégiscsak egy magyar fordítás lenne az igazi), de azt hiszem, az angolul, vagy németül, oroszul, portugálul, franciául, lengyelül (!) stb. tudóknak nem lehet akadály az, hogy rátegyék a mancsukat egy-két Sapkowski kötetre. Ha tetszett maga a játék, s ha szeretnétek jobban megismerni Riviai Geralt univerzumát, vagy éppen a Huszita háborúk sajátos feldolgozását, esetleg néhány kisebb, az író mérhetetlenül egyedi stílusával átitatott novellát szeretnétek olvasni, akkor mindenképpen keressetek rá a nevére, s a műveire, nem fogtok csalódni, ebben biztos vagyok!

1959-ben született, az amerikai Leominsterben, Massachusetts államban – egy hét tagú család legifjabb gyermekekeként. Főiskolai évei alatt, egyszer karácsonyi ajándék gyanánt hozzájutott Tolkien remekművéhez, A Gyűrűk urához. Ez szeretette meg vele a fantasy-t, mint műfajt, s regényeit elnézve kijelenthetjük, hogy igencsak nagy hatással voltak rá a Mester művei. Eredetileg számítástechnika szakon tanult, de ezt később újságírásra váltotta, végül 1981-ben végzett kommunikáció szakon. Érdekesség, hogy mielőtt még, mint „teljes idős” állásként felvette volna az írást, kidobó emberként is dolgozott. 1982-ben kezdett komolyabban foglalkozni az írással, ekkor született meg például A mágia negyedik visszhangja című regény kézirata is. Ehhez a történetéhez alkotta meg az Ynis Aielle nevű „settingjét”, s lévén kéziratról volt szó, az egészet szabad kézzel, gyertyafény mellett (!) írta. A széleskörű ismertség egészen 1987-ig váratott magára, ugyanis ekkor keresett fel több kiadót (köztük magukat a „parti varázslókat”, avagy a TSR-t is) ezzel a kézirattal. Hatalmas szerencséje volt – a TSR ebben az időben keresett valakit, aki elég tehetséges ahhoz, hogy a The Forgotten Realms világában játszódó történeteket, regényeket írjon, a választásuk pedig Salvatore-ra esett. Robert nekiállt hát, s írni kezdte az Elfeledett birodalmakban játszódó történeteit, s közben folyamatosan egyre népszerűbb lett, köszönhetően az itthon is páratlan sikert arató Démon sorozatnak, illetőleg két, a Star Wars univerzumban megjelent kötetének. Legismertebb, s egyben legsikeresebb karaktere a biztosan sokatok által is ismert sötét elf, Drizzt Do’Urden. Ő volt az, aki szembe mert fordulni népe romlottságával és korruptságával, keresztül mert vágni, s ki mert törni a szörnyetegektől és egyéb teremtményektől hemzsegő, hatalmas földalatti kiterjedésű Mélysötétből, majd fent, a felszínen felülkerekedve az őt – csupán faji származása alapján – lenéző embereken, képes volt igaz barátokra lelni, s megvédeni új otthonát mindazoktól, akik azt fenyegetni merték. Nagyon sok könyvet írt Drizzt szerepeltetésével, a népszerű Sötét elf trilógiától kezdve, a Jeges szelek völgye sorozaton át egészen az Átmenetek hármasig, s a drow történetének még mindig nincs vége, ugyanis a TSR 2010-ben újabb megállapodást kötött Salvatore-ral még további, minimum 10 Drizzt-könyv megírására, melyeket 2011 és 2016 között jelentetnének meg. Persze tévedés lenne azt hinni, hogy csupán a drow-t szerepeltető regényeket ír, hiszen már említettem a Démon köteteket, illetve a Csillagok háborúja könyveket, de ott van még például a szintén igencsak populáris Pap ciklus, vagyis Cadderly története is, valamint még számos rövidebb novella, amelyek közül sajnos igencsak kevés jelent meg magyarul. Nem csak a szórakoztatóipar „írásos” vonalán alkot azonban, hanem számos, gamer-eknek érdekesebb vonalon is – bizony, sok-sok számítógépes és konzolos játék létrejöttében is segédkezett már (természetesen azért ezekben a munkákban is írói tehetségét kamatoztatta a legtöbbször). Például ő írta a PC-re, PS2-re, valamint Xbox-ra is megjelent Forgotten Realms: Demon Stone teljes történetét is. Ezenkívül még számos egyéb virtuális produktumban is alkotott, még egy olyan játéknál is segédkezett, amiről kevesen tudnak. Hogy melyiknél? A Quake sorozat harmadik részénél: ő írta az Arena-ban szereplő botok beszólásait, illetőleg megjegyzéseit is. Salvatore ezeken kívül még a híres külföldi politikai blog, a Daily Kos gyakori munkatársa is, 2008-ban például ő is támogatta Barack Obamát az Egyesült Államok elnökválasztásánál. Mindebből látszik is talán, hogy egy igazi „polihisztor” íróval van dolgunk: szinte minden területén kipróbálta már magát a szórakoztatóiparban, ahová csak az írás segítségével be tudott törni, s elsősorban a Drizzt-sorozat képében számos maradandó és minden fantasy iránt érdeklődő embernek kötelező művet is alkotott eddigi pályája során. Mit is mondhatnánk még el róla? Talán csak azt, hogy innen is gratulálunk neki eddigi sikereihez és várjuk az eljövendő könyveit – hiszen, mint ahogy azt fentebb is olvashattátok, a következő évtizedben is igencsak sok alkotást olvashatunk majd tőle.

1948. szeptember 20-án született a New Jersey állambeli Bayonne-ban. Írói tehetsége már nagyon korán megmutatkozott – szokatlanul fiatalon kezdett el írni, s az így elkészült műveit főként a környékbeli gyerekeknek adta el kisebb-nagyobb pénzekért, sőt, olyan is előfordult, hogy ő maga olvasta fel ezeket nekik. Életének meghatározó pontja volt az, amikor megismerte és gyűjteni is kezdte a képregényeket, hiszen az ezekből átörökölt elemek és stílusjegyek mind-mind megtalálhatóak a művei többségében. Az első, nyomtatásban is publikált írása is a képregényekhez köthető, ugyanis a Fantasztikus Négyes huszadik számában megjelentették az akkor még a középiskolai padokat koptató író egyik levelét. Tulajdonképpen ez indította el azon a bizonyos, későbbi sikerekhez vezető úton, ugyanis az erre a levélre kapott pozitív visszajelzések miatt kezdett különféle rajongói magazinoknak írni. Első tényleges, nyomtatásban is megjelent novelláját 1970-ben adta el a Galaxy nevezetű magazinnak, de függetlenül ettől, a szárnybontogató író karrierje meglehetősen nehezen indult, hiszen ekkoriban volt olyan írása is, amit a legkülönfélébb sajtóorgánumok vagy negyvenkétszer utasítottak el – de ezek a balsikerek egyáltalán nem törték le, sőt, talán csak még jobban felcsigázták a kedvét az íráshoz. Ennek persze meg is lett az eredménye, hiszen később számos Hugo- és Nebula-díjat is nyert. Mindeközben persze befejezte a középiskolát, s tanulmányait főiskolán folytatta, ahol újságírói végzést szerzett. Felsőoktatási tanulmányai befejezése után mégsem íróként tevékenykedett, hanem különféle lelkiismereti okok miatt először egy jogi tanácsadással foglalkozó alapítványnál dolgozott, később pedig sakktornákon felügyelt, majd újságírást tanított a Clarke Főiskolán. Természetesen azért mindezek mellett, ha tehette, foglalkozott az írással is, aminek eredményeképpen, született meg első regénye, a Dying of the Light (avagy A Fény halála) 1977-ben, s ettől kezdve – egészen pontosan 1979-től – dolgozhatott úgy, mint egy „igazi”, főállású író. 1986-től dolgozni kezdett társzerzőként a Wild Cards című, úgynevezett „osztott világ” antológián – mely egy sci-fi- és horrorelemekkel dúsított, alternatív történelmet bemutató mű volt, melyen rajta kívül még számos szerző is dolgozott, úgy, mint Stephen Leigh, Walter Jon Williams, vagy Lewis Shiner. Ezen világ nagy részét Martin képregények iránti szeretete, valamint az általa vezetett, Superworld nevezetű asztali szerepjátékban játszott történetek ihlették. Időközben aztán, Hollywood-ba költözött, ahol több televíziós sorozatnál is dolgozott (többek között például a sokak szemében kultikus státuszban tetszelgő Alkonyzónán is), majd később jó néhány stúdiónak ő írt- és szállított sorozatötleteket, melyből, saját elmondásai alapján egész jól meg is tudott élni – mindezek ellenére egyik ötletéből sem lett tényleges tévés produkció, sőt, csupán egyetlen alkotása jutott el a pilot (kezdő, bemutatkozó epizód) fázisig, de azt a sorozatot sem folytatták. Elmondása szerint elege lett abból, hogy a stúdiók főnökei milyen durván behatárolják az ötleteit, így inkább visszatért az íráshoz, melynek eredményeképpen megszületett legnagyobb és legismertebb regénysorozata A Jég és a Tűz dala saga, melynek első kötete, a Trónok harca 1996-ban jelent meg. Ezután még számos regényt és írást is publikált – sőt, A Jég és a Tűz dala sorozat megfilmesítési jogait megszerezve, az HBO sorozatot is készít a mester leghíresebb műveiből –, de most inkább nézzünk rá az író stílusára inkább. A könyveire igencsak jellemző a letörtség és a melankólia, sőt, szinte csakis ezek az elemek dominálnak a műveiben, így fényes, hősi eposzokat ne igazán keressünk Martin repertoárjában. Jellemző rá a tragikus hősök ábrázolása, kiknek kalandjai nem mindig érnek feltétlenül pozitív véget, illetve fontos még, hogy ezek a karakterek, valamint úgy általánosságban szinte az összes főszereplő roppant összetett, „többarcú” figura, sok esetben nagyon nehezen kiismerhető jellemmel és lelkivilággal. Sok kritikus szerint pont ez a fajta sötétség az, ami sok embert elriaszthat az író műveitől, de szerintem ez nem így van, hiszen pont ez az, ami megkülönbözteti a legtöbb fantasy írótól, akik gyakran fényes és csodálatos világokat ábrázolnak, ahol a hősök mindig hősök maradnak és győzedelmeskednek, a gonoszok pedig mindig gonoszok maradnak és – szintén törvényszerűen – mindig veszítenek, elbuknak. Szerencsére az író megannyi rajongója szintén egyetért ezen kijelentésemmel, szóval nem kell attól félnie, hogy jövőbeli regényei nem lesznek sikeresek, sőt… Összességében tehát George R. R. Martin egy nagyon tehetséges író, nagyon eredeti történetekkel és szereplőkkel a tarsolyában, így, aki eddig esetleg nem ismerte, vagy nem olvasta volna a műveit, az feltétlenül tegyen egy próbát velük, mert ha csak egy kicsit is vevő a kissé sötétebb témákra, akkor jó pár napig igen kellemes szórakozásban lesz része…

Orosz regényíró, elbeszélő Dosztojevszkij 1821. november 11-én született Moszkvában egy szegényházi orvos gyermekeként. Hadmérnöknek tanul, amikor elérkezik hozzá apjának halálhíre, akit vidéki birtokán kegyetlenkedései miatt jobbágyai agyonvertek. Nem sokkal e lelki megrázkódtatás után epilepsziás tünetek jelentkeznek rajta, s e betegség élete végéig elkíséri majd. Tanulmányait félbehagyva az irodalom felé fordul. A Pétervárott írt A szegény emberek című levélregényben Dosztojevszkij a Puskin és Gogol indította témához tér vissza: a két író műveit olvastatja hőseivel. A szerelem fényében még kivehető kisemberi méltóságtudat, mely a gogoli groteszk ellen tiltakozik, s ellágyul a puskini történeten, jelzi a kisember önértékelése és társadalmi sorsa közötti kettősséget: azt, amilyen, s amilyennek magát látni és mutatni szeretné, de megvalósításához már hiányzik belőle az erő. A hasonmással pedig Dosztojevszkij a kettéhasadt lelkű hőseinek sorát nyitja meg. Az 1849-es esztendő azonban derékba töri irodalmi pályáját: mint az utópikus szocializmus eszméit hirdető Petrasevszkij kör tagját letartóztatják, halálra ítélik, ám a kivégzés előtt közvetlenül, szibériai száműzetésre változtatják át az ítéletet. Ez a kegyetlen ceremónia és a kényszermunka testi-lelki megpróbáltatásai súlyosbítják idegbetegségét. A kényszermunka (1850-54) és a katonai szolgálat (1854-59) után az „Istent kereső pokoljáró” visszatér Pétervárra. A szenvedés megtisztító erejét megtapasztaló író elutasítja a nyugati polgári fejlődést csakúgy, mint az orosz parasztforradalom gondolatát, s az 1861-es jobbágyreformban a gondok vér nélküli, krisztusi szeretetelvre épülő megoldását véli látni. A hatvanas években kétszer is megfordul Nyugat-Európában. Anyagi gondjai rulettszenvedélye miatt is fokozódnak, s idegi zaklatottsága felerősödik. Kölcsönökre szorítkozik, s a kiadókat ostromolja előlegért. De magánélete sem szerencsés: első felesége valósággal gyűlöli, míg a rendkívül értelmes, de egzaltált nagy szerelme, Polina Szuszlova elhagyja. Második felesége egykori gépírónője lesz, aki viszonylag elfogadható feltételeket teremt számára az alkotómunkához. A 70-es évek közepén már több nagy mű áll mögötte. A kényszermunka időszakának megrendítő tapasztalataiból építkezik a Feljegyzések a holtak házából, míg a Feljegyzések az egérlyukból a tudathasadásos hős belső monológjait rögzíti. De mögötte van már a Bűn és bűnhődés és A félkegyelmű is. A játékosban a sorsot kihívó lélek kínja és nyomorúsága köszön vissza a beteges játékszenvedélytől és szerelmi érzülettől túlfűtött mű lapjairól, míg az Ördögök a forradalmat az anarchista terrorizmussal mint az Isten ellen lázadó, hatalommániákus ész következményével mossa össze. A póklelkűségnek, a mit sem sejtő áldozatait hálójában tartó eszmének a hőse lép elénk A kamaszban. A 70-es évek végétől, akárcsak előtte Gogolt, Dosztojevszkijt is egyre inkább messianisztikus küldetéstudat keríti hatalmába: a Krisztust megtagadó nyugati civilizációval szemben Oroszország elhivatottságát hangoztatja az egyetemes kereszténység terjesztésében. Mindezt publicisztikája, a híres Puskin-beszéd, s a fivérével közösen kiadott folyóirat is tanúsítja. Ez a fajta tételes gondolkodás azonban idegen regényeitől, így az utolsó nagy műtől, a Karamazov testvérektől is. A múlt században, amikor „a nyugati regény a társadalomtól elidegenedett, a magány súlya alatt összeroppanó egyén ábrázolásába torkollik, az orosz kezdettől azon démonok elleni harcot ábrázolja, amelyek az egyént a világtól és a közösségtől elkülönítik. Ez a lényegbeli vonás nemcsak olyan figurák problematikáját magyarázza meg, mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovja és Ivan Karamazovja vagy Tolsztoj Pierre Bezuhovja és Levinje, nemcsak ezeknek az íróknak a szeretet-hitvallását és hitét, hanem az egész orosz irodalom messianizmusát is.” (Hauser A.) Az alapvető sorskérdést, az egyén elidegenedését, a modern ember elmagányosodását az oroszok a szabadság problémájaként fogalmazzák meg; tartanak az anarchiától, a bűnözéstől, az erkölcsi relativizmus veszélyétől. („Beteg társadalmunkban felbomlik a jóról és a rosszról alkotott fogalom. Ki tudja ma, mi a 'jó' és mi a 'rossz'? Mindenki maga szerint tanítja.” Dosztojevszkij) „Sehol sem élik át ezt a kérdést mélyebben, intenzívebben, és senki sem érzi a megoldásával együtt járó felelősséget kínzóbban, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij. Hőseik mind ezzel a problémával viaskodnak: el találja nyelni őket a szabadság, az önkény, az egoizmus szakadéka.” A túlzott individualizmus és a (napóleoni) hatalomeszme megszüntetésére irányuló két nagyregény egyidőben jelent meg a Russzkij Vesztnyik hasábjain: 1865-66-ban Tolsztoj Háború és békéjének első fejezeteit közölték folytatásokban, 1866-ban pedig a teljes Bűn és bűnhődést, „a szabadságkeresés katasztrófájának regényét, amely, az író szerint, bűnbe és magányba sodorja az embert. A magány feloldásának posztulátuma, az elképzelhető valódi boldogság forrása viszont: a szenvedés vállalása, részvétel a közös emberi sorsban.” (Török E.) Dosztojevszkij két tervezetének cselekményét egyesítette művében. Aktuális tárcaregényét, a 'Részegeskedőket' pétervári nyomorleírásnak szánta (hőse valószínűleg Marmeladov lett volna), aztán egészen más elképzeléséről tájékoztatja kiadóját: a készülő új mű „lélektani beszámoló lesz egy bűncselekményről.” „A cselekmény napjainkban játszódik, pontosan ebben az évben. Egy fiatalember, akit kizártak az egyetemről - nem nemesi származású és nagy nyomorban él -, könnyelműségből, kiforratlan, lebegő, furcsa 'éretlen' nézetek hatására elhatározza, hogy egycsapásra javít nyomorúságos helyzetén. Úgy dönt, hogy megöli egy címzetes tanácsos özvegyét, aki különben pénzt szokott kölcsönözni kamatra. Az öregasszony ostoba, süket, beteg, de mértéktelen uzsorakamatot szed, gonosz és nem kíméli mások életét; kínozza a nála szolgálóként élő húgát. 'Életének semmi értelme', 'Miért is él?', 'Hoz-e ő hasznot valakinek is a világon?' és így tovább. Ezek a kérdések kisiklatják a vágányról a fiatalembert. Úgy dönt, hogy megöli az öregasszonyt, kifosztja, s így boldoggá teszi vidéken élő anyját, megszabadítja húgát, aki társalkodónő egy földesúri családban, ahol kéjvágyával üldözi és már-már vesztébe kergeti a családfő. Ő maga pedig befejezi tanulmányait, külföldre megy, és egész további életében becsületes lesz, erős és megdönthetetlen 'az emberiség iránti humánus kötelezettségeinek' teljesítésében, azaz természetesen 'jóvá teszi bűnét', ha egyáltalán bűnnek lehet nevezni azt, amit elkövetett, hiszen ez a süket, ostoba, gonosz és beteg öregasszony maga sem tudta, miért él a világon, s lehet, hogy egy hónap múlva úgyis meghalt volna. ... egy véletlen körülmény folytán sikerült gyorsan és eredményesen végrehajtani elhatározását. ... Semmi gyanút nem támasztanak és nem is támaszthatnak ellene. De itt bontakozik ki a bűncselekmény lélektani folyamata. A gyilkos megoldhatatlan problémák elé kerül, nem is sejtett, váratlan érzések kínozzák a szívét. Az isteni igazság, a földi törvény követeli a maga jogát, és ő a végén belső kényszer sugallatára feljelenti magát. Még a rabság vagy akár a halál árán is kész visszatérni az emberek közé, mert végleg kimeríti az emberiségtől való elszakadás, elidegenedés érzése, amely mindjárt a bűncselekmény elkövetése után született meg benne. Az igazság és az emberi természet törvényei kerekednek fölül. ... a bűncselekmény elkövetése miatt kirótt jogerős büntetés sokkal kevésbé félemlíti meg a bűnöst, mint azt a törvényhozók gondolják, részben azért, mert ő maga is követeli azt erkölcsileg. ... lebilincselő olvasmány lesz ... tűzzel a lelkemben írtam.” (Levél Katkovnak, 1865. szept.) Az író ezt a változatot még két további tervezetben pontosítja; sokáig habozik, hogy hőse kövessen-e el öngyilkosságot. Háttérbe szorul a társadalombírálat; az eredeti elképzelés válságleírása a romlott nagyváros nyomorító hatásáról („ahol csak apja, anyja nincs az embernek”, II.6.), a kocsmák, öngyilkosok, prostituáltak, „félőrültek” világáról csak keretül szolgál; az „eszmehordozóvá” vált főhős hatalomeszméje kerül előtérbe - így a pszichológiai-filozófiai szólam sűríti a szociálisat is. (Az író analitikus eljárása: „az emberben az emberrel együtt a világot is elemeire bontó módszer”, Török E.) És csak hosszú kísérletezés után mond le az eredetileg kiválasztott nézőpontról: az első személyű vallomásformáról. („Elbeszélés harmadik személyben, a szerző nevében, aki mint láthatatlan, de mindentudó lény van jelen, és ettől nem kell elállni egy percre sem”.) Dosztojevszkij műveiben, saját megállapítása szerint is, „egyszerre több elbeszélés és kisregény zsúfolódik egybe”; sokféle különnemű elemből - műfajok keveredéséből is - új, bonyolult, nehezen meghatározható regényformát hozott létre. Nevezték többek közt regénytragédiának, társadalmi-filozófiai, ill. intellektuális-lélektani regénynek, eszmélésregénynek; a két legelterjedtebb meghatározás: művei ideologikus regények (Engelgardt) és polifonikus regények (Bahtyin). B. Engelgardt magyarázata: „Dosztojevszkij azt ábrázolta, hogyan él az eszme az egyéni és társadalmi tudatban, mivel szerinte az értelmiségi társadalom meghatározó tényezője az eszme. Ezt azonban nem szabad úgy értelmeznünk, hogy Dosztojevszkij ... irányzatos elbeszéléseket írt és tendenciózus művész volt ... ahogy más regényírók számára a centrális tárgy szerepét a kaland, az anekdota, a pszichológiai típus, a mindennapi vagy történelmi tabló töltötte be, az ő számára efféle objektumként az 'eszme' szolgált.” Az író művei zenei felépítésűek: önálló szólamok, szubjektív részigazságok hangzanak egyidejűleg, álom és valóság keverésével, ellenpontozásokkal, hangnem- és ritmusváltásokkal - a „discordia consors” (összhangzó különbözőség) hatásával. Bahtyin szerint az író eleve különféle nézőpontokban, tudatokban gondolkodott; különböző megismerő, ítélkező 'én'-ek egymás közti kölcsönviszonyának problémáját helyezte világa középpontjába. („Regényeinek legalapvetőbb vonása az önálló, egymástól elváló szólamok és tudatok sokasága, a teljes értékű szólamok igazi, gazdag polifóniája. Műveiben nem jellemek és sorsok sokasága bomlik ki egy egységes, objektív világban, valamely egységes szerzői tudat fényében, hanem éppen egyenrangú tudatok és világlátások sokasága kapcsolódik itt össze valamilyen esemény egységében.”) A szerző által mindig meg is határozott alapeszme kivételesen fontos elem, de - az Engelgardttal vitázó - Bahtyin szerint nem maga az eszme a főhős, hanem az eszme embere, akiből az eszme hozza felszínre a benne lakozó rejtett tartalmakat. A Bűn és bűnhődés középpontjában a napóleoni hatalomeszme és hatásának bemutatása áll, dialogikus viszonyban más eszmékkel, bűntettben realizáltan, sokféle következménnyel, cselekménymozzanatként. („A nem közönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja” (Raszkolnyikov), de „ki nem tarthatja magát ma Napóleonnak nálunk, Oroszhonban?” (Porfirij, III.5.) Az alapkérdést - pusztán gondolatjátékként - feltette már Bianchon is egy másik szegény joghallgatónak, Rastignacnak - megölné-e a mandarint?, l. Goriot apó -; Raszkolnyikov viszont a gyakorlatban is kipróbálja... A mű - egész problematikáját meghatározó és feszültségét fenntartó - alapkérdései: átléphetők-e a társadalmi-erkölcsi normák? Melyek egy torz eszme hatására cselekvő ember sorslehetőségei? Mit tehet az egyén a nyomor, a kiszolgáltatottság, a rossz társadalmi berendezkedés ellen?; Le tud-e számolni Raszkolnyikov az erkölcsi szabályokkal, el meri-e követni tettét, miért is gyilkol, leküzdhető-e bűntudata, vállalja-e a szenvedést? A regény a megírás jelenének Pétervárján játszódik, egészen szűk terekben - áthallható, átjáró bérszobákban, rendőrségi irodákban. Raszkolnyikov odúját - változatos szinonímasora: lyuk, ketrec, szekrény, zug, hajófülke stb. - édesanyja is koporsóhoz hasonlítja; szerinte „legalább felerészben ez a szoba az oka, hogy ilyen búskomor” lett a fia (III.3.), aki szintén lát összefüggést: „abban a lyukban, abban a gyűlöletes koporsóban érlelődött mindez” (I.5.); „Behúzódtam, mint a pók, a zugomba. És tudod-e, hogy az alacsony és szűk szoba szűkíti az agyat és a lelket? Ó, hogy gyűlöltem azt az odút!” (V.4.). Ha fuldoklik, utcákon, a Néva és a Katalin-csatorna partján bolyong, kocsmákban keresi az emberek társaságát. („Minden embernek levegő kell”, Szvidrigajlov, VI.1.; Porfirij is megállapítja, hogy Raszkolnyikovnak „itt most nincs elég levegője”, VI.2. - aztán elküldi a szibériai sztyeppékre.) Dosztojevszkij ironizál a korabeli pozitivizmus, (vulgár)materializmus statisztizáló, az egyént rubrikákba soroló „tárgyilagos” beállítottságán - a 'matematika', 'logika' gúnyos értelmű; az uzsorásnő oroszul 'procentscsina'; ironikus a Kristálypalotának (az 1861-es angliai világkiállítás szenzációjának) kocsmanévkénti felhasználása -; „ma már a tudomány egyenesen tiltja a részvétet. Angliában eszerint is járnak el, ott virul a politikai gazdaságtan” (I.2.), „évente ennyi meg ennyi százalék csak menjen a pokolba, vagy akárhová, így van jól. Ezzel könnyítenek a többin. 'Százalék' - igazán remekül kitalálták ezeket a szócskákat: milyen megnyugtatóak, milyen tudományosak” (I.4.). Az epilógusban Raszkolnyikov már kilenc hónapja raboskodik a fegyházban - „a gyilkosság napja óta csaknem másfél év telt el”, mert „önkéntes vallomása után öt hónappal kimondták felette az ítéletet” -, a cselekményidő viszont mindössze kb. két hét: a harmadik napon gyilkol, tettét az elkövetéstől számítva kb. a tizenegyediken vallja be; semmittevése, nappali alvása, lázálmai, ill. a „különös napok sűrű ködje” miatt nem követhető pontosan az objektív idő; egy-egy soktalálkozós nap aprólékosan részletezett (pl. III. 2.-tól IV. 4.-ig). A pergő tempó, a dinamikus cselekménymenet is fokozza a végig szinte hipnotikus feszültséget (bár, Hajnády Zoltán észrevétele szerint, a fordítók lassították a ritmust: a hirtelen(ében), váratlan(ul) feleannyiszor szerepel, mint az eredetiben 560-szor előforduló, és mindig fontos fordulatot bevezető 'vdrug'). A mű egész felépítése drámai: a cselekmény kezdetére már kialakult eszme próbájaként elkövetett tett fordulatot hoz az alapszituációba, aztán konfrontálódik; a tényleges cselekmény pedig csak addig tart, míg a konkrét helyzet lehetőségei tisztázódnak. Ugyanígy drámai dominánsan dialogikus (belső monologikus), szereplői tudati közlésformája. A cselekményidő előtti provokatív tanulmány 'A bűnről', a személyiség szabadságáról, a történelmi szerepek összefüggéséről - amit Porfirij véletlenül olvasott... -, monologikus leírásban nem, csak a róla szóló vitában szerepel (amikorra már szerzője véleménye is módosul); a közvetlen családi előzményeket édesanyja levele ismerteti, de Rogya azzal is „négyszemközt” akar maradni, hogy hosszú belső monológban reagáljon rá. (A többi levél tartalma - Luzsin és Szvidrigajlov Dunyának szóló írása - csak reagáló mozzanatokból válik ismertté.) Így Raszkolnyikov korábbi, pusztán intellektuális (eszmekialakító) korszaka, majd etikai (új lehetőséget teremtő) életszakasza is kívül marad a cselekményen - az epilógus a (konvencionális) szerzői monológforma miatt is elkülönül -, mert az egész mű a közbülső, cselekvő és vívódó stádiumra irányul; nincs epikus életrajz és szükségtelen előtörténet-ismertetés, viszont állandóak a replikák, az egész cselekményt „elvitázzák” úgy, hogy „minden szereplő saját nyelvén és saját fogalmaival beszél” (Dosztojevszkij). Az első fejezet a gyilkosság közvetlen előkészítésének és elkövetésének, a további öt és az epilógus a következményeknek a bemutatása - a szerkezeti arányok is azt tükrözik, hogy az analízis a vélemények szembesítésére és a bűnhődésre irányul; a cím a tárgyat határozza meg: a 'bűn' ('presztuplenyije') az eredetiben a törvény áthágásával áll kapcsolatban (a 'törvény' szó, származékaival, „több, mint negyvenszer fordul elő”, Hajnády Z.) A fejezetek az író világára jellemző feszült jelenetekkel, titokzatos, tragikus mozzanatokkal zárulnak: a kettős gyilkosság (I.7.) után ilyen Marmeladov elgázolása (II.7.), a „föld alóli” ember és Szvidrigajlov feltűnése (III.6.), K. Ivanovna őrjöngése és tüdővérzése (V.5.); végül Szvidrigajlov öngyilkossága (VI.6.), amit Raszkolnyikov vallomástétele követ. (Az egyetlen, cselekménymozzanatilag eltérő zárójelenet (IV.6.), az ismeretlen vádló bocsánatkérése is félelmetessé válik az így ismét egérutat nyerő Raszkolnyikov öngúnyos mosolyától.) Az epilógusban már „semmi sem történik, amit a cselekmény további építésének nevezhetnénk. ... Raszkolnyikov távol tartja magát a bűnözőktől - beteg lesz - közeledik a kátorgabeliekhez; először durva Szonyához - majd az ápolja őt - végül elkéri a Bibliát; semmit meg nem bán - álmot lát - ettől kezdve elindul egy új fejlődési szakasz, itt azonban az elbeszélő szerint egy új regény kezdődhetne. ... bizonyítja a 'sorssal' zárulást, és megindokolja egy új regény perspektíváját”. (Király Gyula) A cselekménymozzanatok között is fennállnak párhuzamok, párhuzamos ellentétek (Szvidrigajlov és Raszkolnyikov gyilkosságai; Rogya majdnem a kerekek alá kerül - Marmeladov aztán ott végzi; a maga is öngyilkosságra gondoló főhős előbb egy nő vízbeugrását nézi végig, majd értesül arról, hogy Szvidrigajlov főbe lőtte magát stb.); és a szereplők is párokat alkotnak, a motívumrendszer jellegzetessége a „hasonmás-jelenség” - mintha a belső ellentmondásokat dramatizálná az író az alteregókkal, karikatúrákkal, pozitív és negatív transzformációkkal (Szonya és Dunya közeledik egymáshoz; húga hasonlít rá Razumihin és anyja szerint is stb.). Minden szereplő - egoista és altruista paradoxonos cselekvő - viszonyul Raszkolnyikov eszméjéhez és tettéhez, szóval vagy tettel; mindenki maga is választási kényszerbe, döntéshelyzetbe kerül. A hős tudatával az író szembesíti a többiekét, minden egyenrangúan dialogizáló szereplő főhős, és minden szólam új oldalról mutatja be az eszmét. (Világossá válik, hogy a társadalmi rossz ellen hiábavaló, értelmetlen nemcsak a voluntarista lázadás, de az altruista szeretet is, és anyagi eszközökkel sem lehet megoldást találni.) Saját torzított eszméit képviselik negatív hasonmásai, a veszélyes morális-szellemi degradáltak (Marmeladov, Lebezjatnyikov; az öntörvényűség relativizmusát tragikusan képviselő Szvidrigajlov és komikusan megjelenítő Luzsin); segítői viszont „ápolják”: Razumihin a testét, Porfirij az eszét, Szonya a lelkét gondozza. A hősök szerepét, domináns jellemvonását már beszélő neveik meghatározzák: Raszkolnyikové (l. óhitű szakadárok, raszkolnyikok) az emberektől való elszakadására utal, Porfirijé (gör. 'porphüreosz') a bíborszínre, a hatalom jelképére; Szofja görögül bölcsességet jelent. (Razumihin: ész, értelem; Marmeladov lekvár, Luzsin tócsa, Lebezjatnyikov csúszómászó.) Marmeladov, a lányát feláldozó alkoholista szánalmas, gyenge, autonómiáját vesztett, deklasszálódott személyiség; szereplési kényszerében családi nyomorával szinte kérkedő mazochista. A polgári származású törtető, Luzsin (az orosz karrierista hős) ostoba, számító - jövendőbelijét megalázó házassági koncepciója alapján akarja megvásárolni -, önmagát felmentő, kártékony, hasznosságelvű egoista: „ma viszont a tudomány azt hirdeti: szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek az alapja a magánérdek” (II.5.) Gyámfia, a kishivatalnok Lebezjatnyikov hozzá méltó, értelem nélküli hasznosságelvű szörnyszülött. („Minden nemes, ami az emberiségnek hasznos”, V.I.) Az önkényeskedő amorális földesúr, Szvidrigajlov, a főhős parodisztikus hasonmása; minden erkölcsi parancs megtagadója, a pozitív eszmék gúnyolója ('semmi emberi nem idegen tőle'). Egész lényét ösztönlétének rendelte alá: kiszámíthatatlanul szeszélyes, gátlástalanul kiéli vágyait (egy 14 éves süketnéma lányt, megerőszakolása után, az öngyilkosságba kerget; halálra kínozza inasát, megmérgezi feleségét - végül Dunyán megkönyörül). Raszkolnyikovra irányuló erkölcsi befolyásoló szándékával ellenkező hatást vált ki (megzavarja ugyan, de feldühíti a tőle undorodó fiút, aki irtózva utasítja el ajánlatait is). Pedig racionálisan próbálja megközelíteni, talál közös pontokat („maga is elég nagy cinikus”, „hasonszőrűek vagyunk” stb.) - Rogya mélyen megdöbben, hogy mennyire átértelmezhetők az elvek. („Az eszmék, a személyiséget egybefogó hit, meggyőződés és evidenciák nélkül álló, ugyanakkor tudatosan gondolkodó, s ezért a hagyomány, a rend, a törvény tradicionális, konvencionális, azaz tudattalan tiszteletét elfogadni már nem képes intellektuel erkölcsi-szellemi űrbe kerül, és az emberi degradálódás, a társadalmi deklasszálódás útjára sodródik. Ez a veszély fenyegeti Raszkolnyikovot, és ennek esik áldozatul Szvidrigajlov is”, Fejér Ádám.) Razumihin derűs világképű, közlékeny, „életrevaló”, könnyen kapcsolatokat teremtő, elvi vitákba nem bocsátkozó, kissé felszínes figura (azt nem veszi észre, hogy mi játszódik le barátjában, de „testi” gondjaiban - étellel, ruhával - segíti.) Az eszme nélküli, szkeptikus Porfirij, az intuícióira támaszkodó, tapasztalt vizsgálóbíró a józan ész képviselője. (Nála a pszichológia - „kétvégű bot” - tölti be azt a szerepet, amit a főhősnél a logika.) Óvatos, csapdaállító, provokatív taktikus, aki megzavarja ellenfelét - hunyorog, célozgat, mellébeszélve elterel, ironizál, élesen lecsap -, de emberséges: Raszkolnyikov önmagára találása, felismerése, meggyőzése a fontos számára. Háromszori összecsapásuk (III.5., IV.5.,VI.2.) nem szokványos nyomozati kihallgatás, hanem polifon dialógus, az alapeszme éles ütköztetése. A hajdani szebb napjait idézgetve a közönségességig züllött, hisztérikus K. Ivanovna neveltlányát a bárca kiváltására kényszeríti, de még a másik anya, Raszkolnyikové is feláldozná lányát a fiáért - és Dunya kész is férjhez menni Luzsinhoz, saját erkölcsi meggyőződése ellenére. A szeretetelvű festőinas, Mikolka - aki „nem raszkolnyik, csak amolyan szektás”, VI. 2. - meg fegyházbüntetést vállalna ártatlanul magára más helyett. A „tiszta prostituált”, Szonya is önmagát áldozza fel - keresztény hitével szemben, ill. éppen ezért -, minden ésszerűséget meghaladva (l. apja, nevelőanyja) másokért; ő is „törvényszegő”. A sorscsapásokat alázattal viseli, minden szenvedővel, megbánó bűnössel azonosulásra kész, és hisz az újjászületés lehetőségében. A szeretettanítás megvalósítójaként felkelti a lelkiismeretet; egyedül vele folytat - szerepjátszás helyett - őszinte dialógust a főhős; a „töméntelen emberi szenvedés” megjelenítőjeként Raszkolnyikovot szimbolikus gesztusokra készteti (leborulás, földcsókolás) és önfeladásra kényszeríti. („Micsoda irtózatos gyötrelem ennek a lánynak már régen gyalázatban, becstelenségben élni”; „Hát nem ugyanazt tetted te is: Te is áthágtad... át merted hágni... magadra emeltél kezet, életet oltottál ki... a magad életét”; „Átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!”, IV.4.) Raszkolnyikov „már az egérlyukból kitörni akaró, erős, értelmével lázadó egyéniség” (Török E.), a választás szabadságában élő autentikus ember; cselekvő polgári értelmiségiként - tanulmányait megszakító 23 éves joghallgató - új típusú orosz hős; adott életszakasza fordított karriertörténet. Ő a középponti tudat monologikusan is, dialogikusan is; ő a művet mozgató eszme képviselője. Elgyötört állapotának következtében rendszeresen álmodik; a cselekmény két kiemelt pontján életfordulatait egy-egy „borzalmas” látomás előzi meg: a szerencsétlen ló agyonveréséről szóló rémálma az egység megbomlását, test-szellem-lélek küzdelmét vetíti előre közvetlenül a gyilkosság előtt; az epilógusban leírt álom pedig az önzés egész világot fertőző ragályos kórjának víziója. (Egyik rémálmában újra elköveti a gyilkosságot, és az öregasszony gúnyosan kineveti.) Ébrenléte gyakran a valóságtól el sem határolódó álmok folytatása. („Beteges lelkiállapotban álmaink sokszor hihetetlenül plasztikusak, élesek és rendkívül hasonlatosak a valósághoz”, I.5.; Dosztojevszkijnél az álom a művészi sűrítés eszköze is, sokszor szaknyelvi fogalmazásban.) Raszkolnyikov intellektuális és erkölcsi dilemmákon töprengő, önmarcangoló, ellentmondásos, következetlen racionalista egoista. („Olyan, mintha két egészen ellentétes karakter váltogatná egymást benne”, Razumihin, III.2.) Felsőbbrendűség-tudatú alakjában „kifejezésre jut a végtelen önhittség és a gőg, és ennek a társadalomnak a megvetése. Célja: hatalmába keríteni a társadalmat. Jellemvonása a despotizmus. Uralkodni akar, és nincs rá lehetősége. Minél hamarabb hatalomra tenni szert, meggazdagodni.” (az író kézirata). Türelmetlen, képtelen a fáradságos napi munkára (óraadás, fordítás). Ambivalens viselkedésű, belső egyensúlyát vesztett személyiség („Ha elérsz egy határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél”, III.3.) Abszurd koncepciója, hipotézise alapján kétféle mércével méri az embereket - rögtön fölmerül persze, „hogy lehet megkülönböztetni azokat a bizonyos nem közönségeseket a közönségesektől” (Porfirij), mert mi van, ha más önjelölt világmegváltó, nemes célja érdekében, őt nézi tetűnek? -; elmélete „kétélű fegyver”. Így pusztán eszmei indíttatásból akarja önmagát próbára tenni: fel kell mérnie, mire képes („csak merni akartam”); át tudja-e lépni az erkölcsi normákat. Nincs abszolút indítéka, de egyhavi vívódás után - „Hát lehet az...”, „Hogy is férkőzhetett a fejembe ilyen ocsmányság?! Mennyi mocskot rejt mégis a szívem!”, „Micsoda aljasság ez” stb. - elméleti föltevéséhez (a fojtogató környezeten és körülményeken kívül is) gyors motiváció-sorozatban kapja az indítékokat. Saját nyomora és Marmeladovék sorsa felkelti szociális igazságérzetét; anyja levele, Dunya választási kényszere hatására társadalmi indítékokat talál, felháborodik; a szándék kivitelezését számonkérő, véletlenül kihallgatott kocsmai beszélgetés - „A véletleneknek ezt a találkozását később is mindig nagyon különösnek érezte”, I.6. - fokozza dilemmáját, tudatosul elkövetési szándéka - „csak” 730 lépés, 13 lépcsőfok, és minden megoldódik. Tanulmányozza a terepet (l. családi ezüstóra), előkészül (hurok, balta, álzálogtárgy), de már az elkövetés előtt összeomlik lelkileg, rémálom, forróláz gyötri. (Akkor tör ki rajta a tett-kényszer, amikor ismét véletlenül - meghallja, hogy Lizaveta nem lesz otthon; hirtelen szinte belehajszolja magát a gyilkosságba, ami így „egy csapásra eldőlt”.) Erőszakelkövetése gépies, és hibák csúsznak az elméletbe: helyzetkényszerben meg kell ölnie a szemtanút is (Lizaveta a gyilkosának azonnal megbocsátó, védekezésre is képtelen ártatlan áldozat - rá később nem is gondol, mert teljes gyűlölete a minden tragédia okának szimbólumává vált uzsorásnőre irányult.) Nem teheti ki sokáig magát a bűnélménynek, számára elviselhetetlen a szerepjátszás; folyton ingert érez a feladásra, vágyat a közlésre; állandósul önkívületi, ájulásos, labilis állapota („talán igazán őrült vagyok”, IV.2.) - nem bírja a „bizonytalanságot”. („Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett. Ez még ráadás a kényszermunka tetejébe.”, III.5.) Csak az üggyel kapcsolatos hírek foglalkoztatják, nem tud kikapcsolni, de tudatosan provokálja is a gyanút. (Kihívóan lép fel Zamjotovval, kockázatosak összetűzései a vizsgálóbíróval, visszamegy a tett színhelyére, felhívja magára a figyelmet - siettető és késleltető mozzanatok fokozzák a feszültséget, mélyítik belső drámáját -; harmadik találkozásukon Porfirij megállapítja: „Ön már nem hisz az elméletében”.) Bűnhődési életszakasza önmegismerési és a világra eszmélési folyamat. Legnagyobb büntetése elszigetelődése, magánya, a „tátongó szakadék”, ami elválasztja az emberektől („soha semmiről nem beszélhet többé senkivel a világon”, III.3.); szakít családjával („Ha én nem mondom meg nekik, akkor én nem megyek vissza hozzájuk, ha pedig mindent bevallok nekik, akkor ők nem fogadnak be engem”, kézirat). Felismeri, hogy „mélységes hazugság rejlik benne és gondolkodásában”; úgy tette tönkre önmagát, hogy bűne újabb bűnöket szült (segíteni akart családján, s közben katasztrófáját ösztönösen megsejtő anyja félőrülten meghal). Erkölcsi érzéke - erőszakos tettén kívüli esetekben - még működik (felháborodva utasítja el húga kerítőit, az utcán megmenti az ittas úrilányt), támogatja Marmeledovékat, mintha megválthatná magát („véres lettem... csupa vér vagyok!”, II.7.). Önbecsülését nem veszti el teljesen, erős benne az élnivágyás, képtelen az öngyilkosságra („Csak élni... élni... Akárhogyan is, de élni! ... Hitvány az ember... és hitvány, aki emiatt hitványnak mondja”, II.6.). Az „újdivatú hitetlenség” nem érte el: keresi Istent, hisz a csodákban - az ismétlődő „betániai Lázár”-történet a test feltámadásának parabolája is -; hisz az „Új Jeruzsálem” eljövetelében, az általános igazságszolgáltatásban (III.5.). Intellektuálisan nem látja be bűnét („nem embert öltem, egy elvet öltem meg” - „magamat öltem meg, nem az anyókát” - „csak egy férget öltem meg” - „az ördög ölte meg” - „ha azért öltem volna, mert éhes vagyok, akkor most... boldog volnék”); úgy véli, csak magát okolhatja ügyetlenségéért; a tett nevetségessége, hibái bosszantják. Végül Szvidrigajlov zsarolásától is tartva, reménytelen helyzetét felismerve enged Szonya könyörgésének („vállalni kell a szenvedést, és ezzel megváltani magad”), megfogadja Porfirij tanácsát („ne vesse meg az életet ... szenvedni nem utolsó dolog. Szenvedjen”) - egyébként is motivált a szenvedésvállalásra, l. hajdani menyasszonya -, és megteszi vallomását. Az epilógusig nem bánja meg tettét - pedig a feloldáshoz bűnbánat kell -; de az értelménél is erősebb erők legyőzik logikáját; „a lélek mégis vétót kiált, s a regény határozott feleletet ad a problémára az evangéliumi szellemben: 'Ne ítélj!' és 'ne ölj!'” (Babits). Megkezdődik lelki átalakulási folyamata, társkeresése; felismeri a kivezető utat (tartozni kell valakihez; nem csak magukért vagy csak másokért, hanem együtt kell élni) - így marad nyitva a kibontakozás lehetősége. Mert Dosztojevszkij szerint „nincs boldogság a kényelemben, a szenvedés a boldogság ára. Ez a mi földgolyónk törvénye: az élet folyamatának közvetlen érzékelése olyan hatalmas öröm, amely megéri, hogy évekig tartó szenvedéssel fizessünk meg érte. Az ember nem születik, hanem rászolgál a boldogságra, s mindig szenvedéssel.” A félkegyelmű (1868) hőse, Miskin herceg tiszta ember, akiben a gyermeki naivitás Don Quiote-féle magatartássá nő, s aki szentnek és nevetségesnek is tetszik az emberi létezés megosztott világában. Ellenpontja Rogozsin, az érzékek megszállottja. Közöttük kell választania Nasztaszja Filippovnának, aki végül Rogozsin birtoklásvágyának esik áldozatul. Halálos ágya mellett virraszt eszménye, Miskin, s a bűnös, evilágisághoz kötött realitás, Rogozsin, aki között meghasonlott lelke hányódott. A Karamazov testvérek (1880) című regényének hősei az emberi világlátásnak és életszemléletnek négy „stádiumát” szimbolizálják. Szmergyakov, az öreg Karamazov törvénytelen gyermeke az állati-biológiai szintet, Dmitrij az esztétikai-érzéki stádiumot képviseli, aki azonban az élet kínálta örömök teljes kiélvezésének vágyától, a pillanatnyiság csillapíthatatlan örömforrásától a magára rótt szenvedés felé tesz lépést, mintegy az etikai stádium emberévé válva. Ennek a stádiumnak a képviselője Iván, az etikai kétségbeesés embere, aki Istennek a világát, de nem Istent, az emberiség szeretetének jegyében, az ártatlanok megmagyarázhatatlan szenvedését látva, utasítja el. A vallási stádiumot Aljosa, a hit embere képviseli, aki tudja, hogy igazi kétségbeesés nélkül nincs igazi kívánkozás Isten felé, mivel keveset ér az a hit, melyben Istent még nem is keresték, de már rátaláltak. A regényben az önző és érzéki feudális kényúr, az öreg Karamazov, fiával, Dmitrijjel verseng Grusenykának, a kurtizánnak a birtoklásáért. A féltékenység és az undor az, ami még az apagyilkosság gondolatát is felvillantja Dmitrijben. Ám a tettet Szmergyakov hajtja majd végre, valóságba fordítván át Iván elméletét, mely Isten világának etikai gyökerű elutasításával a halhatatlanságra sem tart igényt. Ám a lélek halhatatlansága nélkül az erény funkcióját veszti, és minden megengedetté válik. Lázálmában Iván önnön teóriáját pillantja meg mintegy „belső” képben, az ördög alakjában, míg Szmergyakov külsődlegesen valós kivetülése lesz az elméletnek. S amikor Szmergyakov Iván elméletére céloz a gyilkosság után, nem érti, hogy az nem képes észrevenni az elméletet a ténnyel összefűző szálakat. Elméletét Raszkolnyikov saját kezűleg mérte meg a valóságon. Ez Ivánt elborzasztaná, ám valaki más (Szmergyakov) leméri helyette, mennyit is ér valójában ez az elmélet. Aljosa a cselekvő szeretet elvét vallva áll testvérei mellett. Ezért magyarázza Ivánnak, hogy ha nem szereti az életet, akkor soha fel nem foghatja az értelmét. Drámai beszélgetésükben két világértelmezés kerül szembe egymással: a tagadásé (ész) és az igenlésé (hit), melyek mögött az áll, hogy az ember vagy teremtményi voltát vagy teremtő tulajdonságát helyezi előtérbe. Az önmagára hagyatkozó ész bukása mutatkozik meg a teremtő elvet vallóknak, az erőseknek (Raszkolnyikov, Iván) a sorsában, akik az élet tagadásával önmaguk alapját semmisítik meg, míg a teremtményi elvet valló gyöngék (Aljosa, Miskin, Szonya) megőrzik magukat. A dosztojevszkiji hősök szólama mögött mindig sorsvállalás áll, ezért beszélnek úgy hősei, mintha éppen az adott szituáción fordulna meg a világ sorsa. A hősök társadalmi meghatározottsága eltűnik, hogy a párbeszéd köztük és csak általuk folyjék. Inkább önmagukkal vitáznak Dosztojevszkij hősei, s azt a belső vitát mozdítja el valamilyen irányba egy másik hős szólama. A formateremtő, a meghasonlott embert felfedező Dosztojevszkij radikális fordulatot hoz a regénytörténetbe. A 20. század szinte valamennyi alkotója - pl. Kafka, Mauriac, Malraux, Hesse, Huxley, Miller, Faulkner stb. - és irányzata valamilyen vonatkozásban elődjének tartja, „beépül a nyugati kultúrába”. Szellemi előfutáruknak mondják az egzisztencialisták (főként Camus), Gide az „action gratuite”-elmélet felállításában belőle indul ki; rokonának vallja Nietzsche: „nem ismerek értékesebb pszichológiai adatokat azoknál, amiket tőle kaptam”.

Kevés nőnek áll jól a bajusz, de Charles Bronson kétségkívül közéjük tartozott. A búcsú céllövöldése két liszteszsáknyi mellétől eltekintve a bosszúszomjas filmsztárra emlékeztetett a Chato földjéből, félhosszú, drótszerű haj, szép ívű, éjfekete bajusz és a hasonlóságot mintegy kiemelendő, indiános stílusú homlokpánt. Marci kicsit tartott tőle, a vásári matróna ugyanis tekintete szúrósságában is vetekedett Charles-szal, ám a kíváncsiság és a céllövöldézés iránti vágy erősebb volt a megszeppenésnél. Maradék pénzéből, amelyet még nem költött el dodzsemre, fagyira vagy hullámvasútra, éppen három puskagolyót tudott vásárolni. Eltökélte, hogy hiba nélkül ellövi a hárompálcás Bruce Lee-kártyacsomagot, amely a haladó kategóriájú lövészeknek szánt sorból, alulról a harmadikból szuggerálta. A céllövöldés hirtelen mozdulatokkal húzta fel és töltötte meg a Slavia 631-es légpuskát, amely szinte borítékolhatóan el volt állítva egy-két milliméterrel, hirtelen mozdulatait heves kilengéssel kísérték le irgalmatlan keblei, átnyújtotta Marcinak a fegyvert, és türelmetlenül dobolni kezdett ujjaival a pulton. Marci nem zavartatta magát, tudta, hogy a nyugodtság, az egyenletes légzés és a kérlelhetetlen koncentráció a mesterlövész sikerének záloga. Vett egy nagy levegőt, célra tartott, és azon kapta magát, hogy néhány különös szót mantrázik magában: „Na, gyere, na! Na, nem kell félni, na! Ne féljé’, na! Na gyere, ne féljé’!” Fél ötkor érkeztek, hajnalban természetesen, de Gyuszi bácsi már türelmetlenül várta Marciék családját. Begördültek a tyúkszaros udvarra új Volkswagenjükkel, szinte bocsánatkérőn, hogy nekik ilyenre is telik, kikászálódtak, és megadták magukat a rokoni szeretetkommandónak. Mindenki ölelgetett mindenkit, körbecsókolgatták egymást, lapogatták egymás hátát, még lepakolni se volt idő a drága ajándékokat, a kiolvasott, színes magazinokból álló pakkot, amihez itt falun nehezen vagy csupán jelentős késéssel jut hozzá az ember, a 12 éves whiskey-t, a svájci csokoládét, ilyesmiket, már elő is került a pálinka, addig leülni sem szabadott, amíg álltukban fel nem hajtottak egy kupicával. Gyuszi bácsi, kicsit megtántorodva, Marci arcához is hozzádörzsölte fémesen kaparó borostáját, belelihegett egy barackpálinkásat a nyakába: „Szevasz, kisbratyó!”, megcsapkodta a hátát, hogy a tüdeje majd összeesett, és ha a többiek nem is, Marci észrevette e mozdulatsorban a türelmetlenséget és bosszúságot, hogy csak ilyen későn jöttek, mikor már javában fenn jár a nap. Marci faterja és muterja, na meg a bátyja, Matyi kapkodva cserélték át szép, városi ruhájukat kantáros nadrágra, kinyúlt nyakú pólóra, és a puha bőrcipők helyére is gumicsizma került hamarjában. „Már nyugtalan a koca” – hörögte zavart mosollyal Gyuszi bácsi, és az ól felé biccentett. „Ez még megmaradt, ez az egy disznó, aztán ennyit akkor a disznókról, bassza meg! Minek hizlaljam itet, ha egyszer az áruházban száz forinttal kevesebbért veszem kilóját! Úgyhogy eztet még levágjuk, aztán felszámoljuk ezt a bordellt.” Gyuszi bácsi sercintett egyet. Látszott rajta, hogy kedélyesnek szánta megjegyzését, de sosem volt nagy színész, és a kijelentést követő csönd csak kiemelte e fogyatékosságát. „Ez mán csak ilyen csökevény. Alig ha van valami husa. De zsírja azér’ csak lesz neki.” Gyuszi bácsi, felismerve, hogy nem talált termékeny közönségre, jobbára csak maga elé mormolta mindezt. Marci óvakodva közelítette meg az ólat, Gyuszi bácsi ijesztgette már olyan történetekkel, hogy az éhes disznó, az nem csak makkal álmodik, az bizony megeszi a kisgyerekeket is, úgyhogy nem köll azt sajnálni, ha kimúlik, mert inkább mi együk meg itet, mint ű minket. Délután a búcsúban Marci nem akart felülni a körhintára. Volt ugyan zsiráfos ülőhely, meg flamingós is, mozdonyos is, már hogy ne lett volna, de már csak a szárnyas disznós volt szabad. Oda nem akart ülni. Anyja türelméből kifogyva rángatta, hogy ha már ki van fizetve, akkor ne fesztiválozzon, üljön föl, aztán jóccakát, de Marci hajthatatlan volt: a disznóba nem ült. Attól félt talán, hogy belül ugyanolyan nyálkás lesz, mint a reggel levágott állat, oda is képzelte netán a fehér hártyával borított bordákat, amelyek kasként óvták a tömlőnyi belsőséget, ki tudja. Csalásnak érezte-e, hogy a disznónak márpedig nincsen szárnya, sőt, nem is rózsaszín, és pláne nem mosolyog, legalábbis amíg él, addig biztosan nem, mert ha már levágták, megpörzsölték, felbontották, és lenyakazták, akkor ott, a keményre taposott földön, a lilás csíkkal a szájából nedvedző fej már tényleg úgy néz ki, mintha mosolyogna, távolról se vigyorogna, mint ez a körhintás itt, de legalábbis derű költözik az ábrázatára, mintha megkönnyebbülne, hogy megszabadult a test terheitől. A Matyi, az bezzeg nem zavartatta magát, zsákmányt ejtő kalózkapitányként ugrott a szárnyas disznós ülésbe, és alighogy megindult a körkörös pályájú gépezet, elégedetlenül csapkodni kezdte a két oldalát, hogy menne már gyorsabban. „Hogy hívják a disznót, Gyuszi bácsi?” – kérdezte félénken Marci, egyszersmind tudatva, hogy ő is jelen van, mit jelen van, aktívan részt vesz a dologban, hozzászól, kérdez. „Hogy hívják?” – köhögött Gyuszi bácsi a nevetéstől felszakadt, dohányos váladéktól ingerelve. „Hogy hívnák? Disznónak!” Ahogy Gyuszi bácsi kimondta, érezhető volt benne némi szégyenkezés. Hogy az a nyomorult koca legalább egy nevet megérdemelt volna, de hagyjuk mán a francba a hülyeséget, oszt bökgyük meg a sertést, mert nem lesz belőlünk más, legfeljebb kalaposinas. Aki látott már ilyet, tudja, micsoda kabaréba illő kergetőzés veszi kezdetét ekkor, aki meg nem, az képzeljen maga elé egy ragtime-zongorával kísért burleszk-jelenetet, amelyben csupa meglett, komoly férfi kerget egy szőrös, ormótlan lényt, mindhiába. „Na elég volt, az isten rohassza le a tökit!” Nagy nehezen, káromkodva kergették vissza az állatot az ólba, Gyuszi bácsi pedig az asszonyok kötelező tiltakozása ellenére a golyóspuskáért szalasztotta Matyit, az meg úgy masírozott elő vele, mint egy szerepléstől megittasult mazsorett. Gyuszi bácsi türelmetlenül kapta ki fél kézzel a puskát Matyi kezéből, másik kezével lecsapta az éppen kiürített pálinkás stampedlit, nekiindult az ólnak, közben felkapott egy almát a kosárból, úgy menetelt. Marci csak az ólajtóból kémlelve, kukucskálva látta a jelenetet. Az ormótlan, buta állat feldúltságában is bambán bámult Gyuszi bácsira. Fenyegető, gonosz gombszemei alig látszottak ki hosszú, göndör szőre alól. Marci sose gondolta volna, hogy a disznó szőrös. A tévében mindig szép rózsaszín volt, legfeljebb sárga, és feszes, sima bőrű. Amikor hangot adott csodálkozásának, Gyuszi bácsi harákolós nevetésével vágta hátba: „Hájszen ez mangalica, kisbratyó!”, és úgy vélte, ezzel mindent megmagyarázott, noha Marci továbbra sem értette, hogy ha egy sertés mangalica, attól még miért kéne szőrösnek lennie. Pillanatra elbizonytalanodott, hogy lehet, hogy a mangalica az más, mint a disznó, vagy éppen disznó ez is, csak valami betegsége van? Mangalicás? Gyuszi bácsi magához édesgette a jószágot a bal kezében tartott almával, amelyet egyetlen roppantással pépesre zúzott markával, hogy kiszabaduljon ingerlő illata. Az állat erre megjuhászodott, és eleinte gyanakodva, óvatos túrásokkal, végül egyre bátrabban és mohóbban fúrta bele orrát az almát tartó reszelős tenyérbe. Gyuszi bácsi a disznót etető kezének alkarján keresztbe támasztotta a puska csövét, az meg mit sem törődve a homloka közepéhez igazított fegyverrel, önfeledten habzsolt tovább. Fogalma sem volt róla, hogy ez egy puska, vagy hogy egyáltalán mi is az a puska, és mit jelent az a tény, hogy éppen a homloka közepére mutat. Gyuszi bácsi tétovázni látszott, oldalra nézett, az ólajtó felé, Marci felé, elkapta tekintetét. Ettől felocsúdott, mosolyra húzta a száját, Marcira kacsintott, de látszott, hogy a kacsintás mögött szomorú a szeme. Közben maga elé mormogta, nem világos, hogy a disznónak-e, vagy magának: „Na, gyere, na! Na, nem kell félni, na! Ne féljé’, na! Na gyere, ne féljé’!” Marci nagyon akarta azt a Bruce Lee-kártyapakkot. Annyi mindenről kellet ma már lemondania a búcsúban. Meg volt őrülve a valósághűnél is valósághűbb játékpisztolyokért, de azok túl drágák voltak, szívesen vett volna vattacukrot is, de azt nem lehetett, mert most evett fagyit, de leginkább azért a perselyért volt teljesen odáig, amely egy nagybajuszú, vigyorgó, kalapos parasztembert mintázott, aki letolt nadrággal, feneke két partját szétfeszítve (ahová tudniillik a pénzt kellett bedobni) hajolt előre, válla fölött visszasandítva, olyannyira előredőlve, hogy még két hatalmas heréje is kilátszott a feneke alatt. De hát, még ha meg is vette volna izzadt tenyerében szorongatott, újra és újra átszámolt zsebpénzéből, már nem lett volna mit beledobni, és akkor lemaradt volna az íjász-sátorról is, ahol mindenáron bizonyítani akart. Egyszóval tétje volt ennek a három lövésnek, ennek a három puskagolyónak, mert jól tudta, hogy itt van vége a mókának, ennél többre ma nem futja. Igyekezett hát mindent beleadni, hogy a nyereménnyel kárpótolja mindazt, ami még lehetett volna, ha kicsit több pénzzel érkezik. Hezitált egy darabig, félre sandított Matyi felé, aki még mindig a szárnyas disznóban ülve őrjöngött, annak oldalát csapkodva, majd visszatért a célponthoz, mély levegőt vett, és lőtt. Két-három, finom mozdulattal hasították fel a mangalica hasát, amelyet előzőleg gázlánggal pörzsöltek és lapáttal kapargatták róla a fekete sárrá égett szőrt, csak úgy hasadt a bőr az állat hasán, nem is kellett vágni, magától repedt hosszában, ha kicsit beleakasztotta az ember a kést, máris előtűnt a hófehér zsír. Még ott volt Marci orrában az égett szőr átható szaga, még látta a láng alatt rángatózó disznót maga előtt, még próbálta magát meggyőzni, ahogy Gyuszi bácsi is győzködte részben őt is, részben magát, hogy már meg van halva az a koca, csak az idegek rángnak benne, de nem érez az semmit, még igyekezett feledni a kapálózást, amilyet a kutyáknál látni, amikor álmukban futnak valaki után vagy valaki elől, már ki is tépték a fehéren, lilásan, vörösesen fodrozódó, egymásba tekergőző, zsákszerű zsigereket, és a disznó kiürült, mint egy kosár, hogy feldarabolhassák. A duzzadó, hullámos formákban egymásba fonódó belek a talicskába kerültek, Gyuszi bácsi meg éles szekercével csapkodta a bordákat a gerinc mentén, csak úgy repkedtek a hegyes csontszilánkok. Marci még észbe se kapott, már darabokban volt a disznó, amely már nem disznó volt, csak hús, étel, alapanyag. „A szalonnáját a teknyőbe rakjad, Zoli, a tüdejét meg a vödörbe, oszt intíszkeggyé az asszonyoknál, hogy a vérre gondjuk legyen!” – vetette oda Gyuszi bácsi Marci apjának, aki eleget téve a parancsnak, nagy csobbanással dobta bele a tüdőt a vizes vödörbe, amelyben úgy ringatózott a valahai légzőszerv, mint egy mérges medúza. Csakhamar aprítani kezdték a zsírt, hogy minél előbb föltehessék a tűzre tepertőnek, és egyre gyakrabban hangzott fel egy-egy öblös szentségkáromlás, mert a férfiak bizony úgy berúgtak időközben, hogy rendre belevágtak az orvosi szikénél is élesebb késekkel önnön ujjaikba. Marci viszolyogva nézte, ahogy az állat vére a férfiak sajátjával keveredik, arra gondolt, hogy ezt a vért is ugyanúgy megeszik, és fel sem tűnik majd, hogy embervért esznek, hiszen látszatra is ugyanolyan színe van, mint a mangalica vérének. Felidéződött benne a bátyja, Matyi képe is, ahogy Gyuszi bácsi korábban óriásként magasodva fölé kezébe adta a kést, de úgy, hogy Matyi kést tartó kezét nem engedte el, hanem a felvillanyozott fiú mozdulatait irányítva súgta pálinkaszagú utasításait: „Fogjad erősen, kisbratyó! Látod ottan, az álla alatt, oda döfjük a kést, oszt egy erős mozdulattal erre húzzuk.” – és mutatta is a levegőben, Matyi kést tartó kezével hadonászva, hogy hogyan fogják elvágni a már leterített, de szakadatlanul rángó állatot. Matyi sem akarta, hogy puhány városi gyereknek nézzék, kirántotta kezét Gyuszi bácsiéból, és egyetlen, határozott mozdulattal vágta át a disznó torkát, csak úgy ömlött belőle a bíborszínű vér. Alig tudták odébb tessékelni, hogy a kékszegélyű, fehér zománclavórba felfoghassák a vérzuhatagot, mert Matyi megbabonázva, csillogó szemmel és lihegve ált, hitetlenül nézve hol a véres kést, hol pedig áldozatát. Marci félénken nézte diadalittas bátyját, de csak addig, míg apja a részegségtől megtántorodva keresztül nem zuhant rajta. Az első lövés talált. Charles Bronson már forgatta a szemét türelmetlenségében, és a fiú örömével mit sem törődve még idegesebben és még vadabb kebelrángásokkal húzta fel és töltötte újra a Slaviát. Eddig megvolnánk. Háromból egy. A legfontosabb, hogy ne bízzuk el magunkat. És semmi kapkodás. Bronson nénire meg végképp nem szabad figyelni, elvégre nem áll mögötte senki a sorban, senkit nem hátráltat, a három puskagolyót pedig megvette, úgyhogy akkor lövi el, amikor kedve tartja. A kártyapakli tetején lévő lapon Bruce Lee szigorú, de bátorító nézéssel várta, hogy kiérdemelje őt Marci. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. Most lassabban: belégzés, kilégzés. És ez a lövés is célba talált! Már csak egy pálca tartotta az áhított prédát. Bronson néni kezdett megenyhülni. Tetszett neki, hogy egy ilyen tökmag egész imponálóan lő. Marci elé rakta az újfent csőre töltött fegyvert, és már-már biztatóan – már amennyi biztatás egy harcedzett indiántól várható – hátrébb lépett egyet, hogy a gyerek zavartalanul célba találjon harmadjára is. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. És most lassabban: belégzés, kilégzés. A búcsúból visszafelé Marci elcsigázottan rugdalta a kavicsokat, Matyi szűnni nem akaró vitalitással, változatlanul felvillanyozva szaladgált, anyjuk már az ingerültséghez is kimerülten baktatott. A kapunak támaszkodva mindhárman megütközve vették észre Marci apját, amint vérágas szemekkel, prüszkölve, ujját a torkán ledugva hánytatja magát. Az előtte szétterülő tócsa méretéből ítélve világossá vált, hogy azt nem produkálhatta egymaga, ez volt a hányós hely, ahol időközönként váltották egymást a férfiak. Az udvaron szanaszét hevertek a kések, fenőkövek, teknők és lavórok, rászáradt vérmaradékokkal, cafrangos zsírmaszattal. A hurkatöltés félbehagyva, a töltelék legyek martalékául poshadt a lemenő nap langymelegében, amott egy frissen töltött kolbásszal teli teknő hevert felrúgva, hangyáktól borítottan, a tepertő alatt kihunyt a tűz a katlanban, nem volt rá senkinek gondja, hogy tegyen még rá. Marci anyja álmélkodó szemrehányással fordult a vérágas szemű családfő felé: „Hát ezt meg hogy az úristenben gondoltátok?” Marci apjához el sem jutottak a felháborodás hullámai. „Most mér’?” Azzal vissza is tántorgott a konyhába, egy villanásnyi szégyenről árulkodó pillantást küldve fiai felé. A konyhában a férfiak ülték körül az asztalt: Gyuszi bácsi és a fia, Marci faterja és a szomszéd Botond bá’. Gyuszi bácsi felesége mártírként ült a sarokban, üveges szemeit épphogy ráemelve az újonnan érkezőkre, kezében kétdecis pohárból szopogatva a bodzapálinkát. Ránézett Marci édesanyjára, és bár nem szólt egy szót sem, valahogy mégis azt üzente egész lényével, hogy hagyjátok gyerekek, ezeknek már mindegy. Marci kifordult a konyhából, végigbukdácsolt a véres csatamezőn, az őrjöngő trancsírozás lehangoló nyomain, cuppogva lépdelt keresztül egy kocsonyásra alvadt vértócsán, és bevonult a bűzhödt ólba, lekuporodni, elővenni a Bruce Lee-kártyapakkot, forgatni lapjait. A harci grimaszba torzult ázsiai félisten fotóit vizsgálgatva megpróbálta kiűzni fejéből a férfiak konyhai parádézását, a vérgőzös politizálásból közönséges tréfákba torkolló ivászatot, amely a konyhaasztal körül zajlott, akörül a konyhaasztal körül, amelynek kellős közepén, legyekkel körülzsongott, vigyorgó disznófej trónolt asztali dísz gyanánt, megpróbálta feledni apja fókuszálatlan tekintetét, amellyel hasztalan igyekezett bemérni őket a konyha küszöbén, és Gyuszi bácsi hurutos hangját, ahogy felé fordulva hörgi: „Na gyere ide, ne féljé’, kisbratyó!” Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. És most lassabban: belégzés, kilégzés. Lövés! A harmadik golyó nem talált. Nem sok híja volt, az igaz, súrolta is a golyó a hurkapálcát, felszakítva kissé rostjait, de a kártyacsomag állva maradt. Márpedig a szabály az szabály. Ha állva marad, akkor nem számít találatnak. Charles Bronson egészen megszánta a lefelé görbülő szájú fiút. Tudta ő jól, az lett volna a csoda, ha eltalálja a szerencsétlen. Ezekkel a szarokkal, amiket puskának becéznek. Nem volt kenyere az érzelgősség, de a végére már ő maga is annyira akarta, hogy a fiúnak szerencséje legyen, hát lekapta a csomagot a falról, és a gyerek kezébe nyomta. Marci értetlenül nézett vissza, de hát ő nem lőtte el a harmadikat. Bronson néni nem volt szószátyár alkat, csak annyira telt tőle, hogy egy hessegető mozdulatot tett, és odaköpte bajsza alól: „Dehonnem, kölök, megvót az. No eriggyé!” Marci még mindig nem tudta, örüljön-e vagy sem, hiszen a kártyacsomag megvolt, ott szorongatta a kezében, de a harmadik lövés mégse sikerült. Csak totyogott anyja felé, maga előtt tartva a pakkot, és végül jobb híján kitört belőle a sírás.

Olasz költő 1265 májusának végén született Firenzében. A városi kisnemességhez tartozó, meglehetősen jómódú családja a pápa híveinek, a guelfeknek az oldalán áll. Szüleit korán elveszti, s még gyermek, amikor megpillantja Beatricét, Portinari lányát, akinek hatása a Dante-életműre fölbecsülhetetlen. Ifjúkori tanulmányairól nincsenek megbízható adatok. Annál több arról, hogy katonáskodik: részt vesz a ghibellinek (a német-római császár hívei) ellen folytatott campaldinói csatában és a pisai Caprona várának bevételében. 1289 táján kerül kapcsolatba a toszkán és firenzei kulturális élet rangos képviselőivel. Giottóval, Brunetto Latinivel, akit részben mesterének tekint, s Guidó Cavalcantival, aki hosszú éveken át barátja, de költőtársa is a „ dolce stil nuovo” (az édes új stílus) művelésében. Beatrice korai halálát követően (1290) Dante filozófiai és teológiai tanulmányokat folytat a ferenceseknél és a dominikánusoknál is. 1293-ban feleségül veszi Gemmát, a tekintélyes Donati család lányát, aki több gyermekkel ajándékozza meg. 1295-ben bekapcsolódik a firenzei politikai életbe. Minthogy tagja az értelmiségieket és művészeket tömörítő testületnek, az „orvosok céhének”, közhivatalt vállalhat. 1300-ban Firenze priorja. Az ekkor guelfpárti Firenze már jó ideje két táborra, a fehérekre (mérsékeltek) és a feketékre (radikálisok) szakadt. A Comune (városállam) relatív függetlenségét védve, Dante a mérsékeltek mellé áll. Amikor 1301-ben VIII. Bonifác pápához indul követségbe, Firenzében a hatalmat a fekete guelfek kaparintják meg, s Dantét hamis vádakkal halálra ítélik. Ekkor veszik kezdetüket a száműzetés fájdalmas esztendei. Dante több városban is felbukkan. Reményeket táplál VII. Henrik német-római császár itáliai hadjárata iránt, ám a császár váratlan halála tovaűzi a hazatérés álmát. Életének utolsó esztendeit Toszkánában, Veronában, Cangrade della Scala támogatását élvezve tölti, majd Ravennában köt ki. Az ekkor már óriási hírnevű költőt, 1321 szeptemberében, egy velencei megbízatásból visszatérőben éri a halál. A ravennai Ferences-templomban helyezték örök nyugalomra. Dante ifjúkori művének, az Új életnek 1292-93 a címe a szerelem következményeként lelkiségben megújult életre utal. Az emlékekből épülő visszatekintésben a költő szellemi-lelki útja a gyermekkortól az ifjúkorig ível, s az érzékektől a lelkiséghez, az emberitől az istenihez emelkedik. Ezen az úton a szerelem versei, melyek Dante és Beatrice első találkozásától a kedves haláláig sorjáznak, állomások, míg az utat magát az önmegfigyelés eszközéül is szolgáló kommentárok jelzik. A kommentárok a versek keletkezésének megokolásán túl, egyúttal az érzelmek és gondolatok újraértékelései is. Így a szerelem története életrajzi folyamattá áll össze, melyben a műfajgazdagságról tanúskodó költemények (canzone, szonett, balláta) mellett Dante költői formálódásának útja is kirajzolódik. Beatrice - Dante örök szerelme - a dolce stil nuovo szellemiségében mint az ég csodás teremtménye nyeri el formáját, s szemlélőjében az üdvösség érzetét kelti. A szent hármas számhoz visszacsatolható kilences kilencszer tér vissza a műben, s a költő sorsának eleve elrendeltségét Beatrice szimbolikussá nőtt alakjával társítja, akit Dante egy ízben „kilencesének” is nevez (Kilenc éves, amikor meglátja a kislányt, aki csak újabb kilenc év múlva fogadja majd köszönését). Hogy szenvedélyének „tárgyát” elrejtse, a költő azt színleli, hogy a versek más nemes hölgyekhez is szólnak. Ez, és a szenvedély hevessége elfordítja tőle Beatricét. Egy fájdalmas látomás nyomán (Beatrice halála) a költő a kedves szépségének, tisztaságának érdek nélküli dicsőítéséhez - mely csak a nemes szívnek sajátja - érkezik el. Beatrice halála után vigaszt ugyan kereső, de nem lelő költő a fájdalomban magában tudatosítja a szerelem hatalmát. Az Új élet érzelmi-költői valósággá formálja át a dolce stil nuovo szerelemfelfogását, de jelzi is már meghaladásának lehetőségeit. A Színjáték lesz a Beatrice nevéhez méltó mű, melyben a kedves állandó vonatkozási pont, s amelyben kiteljesedik a már itt is meglévő elbeszélő perspektíva s az életrajzi jelleg, de különösképpen az, hogy az egyes emberi élet csak az isteni törvények uralta világegészbe illeszkedve nyerheti el egyedüli és lehetséges értelmét. Az Isteni színjátékban 1307-1320 Dante önmagát, a keresztény embert választja szent poémájának, látomásának hőséül, akinek mint a bűn erdejében eltévelyedett embernek Isten kegyelme kiutat kínál az emberi életút közepén, a számvetés időszakában. A lírai én utazásának kezdete az 1300-as esztendő, a pápai általános bűnbocsánat éve. Március nyolcadikán, nagypénteken kezdi meg hét napos utazását a hős. Dante tehát Jézus kereszthalálára, feltámadására, a megváltástörténetre vetíti rá a lelki halál közelébe jutott ember kiindulási pontját, fölocsúdását, megtisztulásának történetét és újjászületését. Az utazás mint bibliai allegória révén a Színjáték a bűntől menekvés fényét árasztja, s véle az embert Istenhez kívánja visszavezetni. Eszköze az a végérvényes értékrendszer - Isten hatalmának, igazságosságának és szeretetének bizonyítéka -, amelyben a lelkek bűneiknek súlya és erényeiknek fokozata szerint lelnek „otthonra”, s amelyben az emberiség evilági, történelmi utazásának következményei világíttatnak be. Ez a világ nem csupán gazdag, mint a földi, de tökéletes is, minthogy rendszerében a legfelső igazság nyerte el formáját. Túlvilági utazásán Dantét három vezető kalauzolja. A Pokolban és a Purgatóriumban az Édenig Vergilius, a költő nagy példaképe kíséri az észnek a nevében és „próféciáinak” köszönhetően, amelyekkel megjövendölte egy csodagyermek eljövetelét, akiben a keresztény gondolkodók Jézust vélték látni. Ezután Beatrice irányítja lépteit, aki a teológia és a hit nevében a Paradicsomban az Empireumig tart vele, s végül Szent Bernátnak, a miszticizmus követének adja át, aki Dantét Isten színelátásához juttatja. Túlvilági utazása során a hős eltérő és különböző korokból származó lelkekkel találkozik, akik a maguk egyénített vonásai mellett egy bizonyos morális vétek vagy erény tipikus képviselői is. Túl azon, hogy a lelkek rendkívüli gazdagsága a totalitás élményét kínálja, állandó pszichológiai feszültség keletkezik a múlt és a jelen az emberének, a tapasztalatokat megélő szereplő Danténak és a szerző Danténak, a megvilágosult embernek a látásmódja között. Amíg a szerző ítéletét a három birodalom struktúrája végérvényesen rögzíti, addig a szereplő ahhoz csak úton van, egyre közeledve. Francesca és Paolo sorsán a mélységes szánalom a szereplőt, s nem a szerzőt fogja el, mivel az első még nem látja tisztán a vétek súlyát, míg a második az elhelyezésükkel már állást foglalt (Pokol, V. Ének). Ahogy a szereplő Dante a szerző Danténak, a tévelygő ember a megigazult embernek előképe, úgy előképe a földi élet a maga homályos áttekinthetetlenségével a túlviláginak, mely éppen a struktúra által és benne nyeri el kiteljesedett formáját és jelentését. A Színjáték három rendszert szintetizál. Egy kozmológiait, azaz a Földet a mélyébe hatoló Pokollal s a túlnan kiemelkedő Purgatóriummal, valamint a kilenc koncentrikus kör s az Empireum alkotta Paradicsommal. Egy morális rendszert, melyben a kárhozottak, a tisztuló lelkek s az üdvözültek a nekik rendelt helyre jutnak Isten ítéleteképpen. S egy politikai rendszert, mely hangsúlyozza a Császárság isteni eredetét, s amely egyúttal megerősíti az Egyház isteni lényegiségét és gyökereit is. Dante a három túlvilági birodalmat racionálisan és teológiailag megalapozott morális struktúrára építi. A Pokol alapvetően - a tornácnak, az első és hatodik körnek a kivételével - a bűnök arisztotelészi osztályozásán nyugszik. A Purgatórium struktúrája a hét főbűn szerint szerveződik, míg a Paradicsomé a három teológiai és a négy kardinális erény fényében épül ki. A Pokol tölcsér alakú mélysége Jeruzsálem városa alatt nyílik meg, s oldalán egyre szűkülő körökkel halad a Föld középpontjáig, Lucifer székhelyéig. A tornácon a pokolra se méltó rest közömbösek, míg az első körben, büntetés híján ugyan, a pogányok, a megkereszteletlen gyermekek vannak. A Pokol bűnösei három osztályt képeznek. Az elsőbe az állhatatlanságnak, a másodikba az erőszaknak, a harmadikba a csalásnak és az árulásnak a bűnösei tartoznak. Az állhatatlanságban bűnösök a mértéket vétik el: a második-ötödik körben az érzékiségnek, a mohóságnak, a fösvénységnek és pazarlásnak, a haragnak és a szenvtelenségnek a bűnéért szenvednek. A hatodik kör az eretnekeké, akik lelkükkel nem törődtek, míg a hetedik kört három szinten népesítik be az erőszak bűnösei, a rablók, gyilkosok, az öngyilkosok s a mindenüket elherdálók, az istenkáromlók, szodomiták és uzsorások. A nyolcadik kör tíz tömlőjében a kerítők, a hízelgők, a vallási üzérkedők, a jósok, a vesztegetők, a képmutatók, tolvajok és hamis tanácsadók, viszályt szítók és hamisítók kínlódnak. A kilencedik kör négy alosztályában a saját véreiket, hazájukat, vendégeiket, barátaikat és jótevőiket elárulók találhatók, s e kör alatt, a jég fogságában Lucifer, az árulás őstípusa. A Purgatórium kúp alakú hegye is három fő zónára tagolódik. Az Előpurgatóriumban hosszan várakoznak bebocsátásra a helyes tettek halogatói. A Purgatórium a hét főbűnnek megfelelően a kevélyek, irigyek és haragosok, a jóra restek, a fösvények és pazarlók, a falánkok és az érzékiség rabjainak lakhelye. Az Édenben az erény után már töretlenül vágyakozókat láthatjuk. A Paradicsom struktúrája is hierarchikus rend szerint épül ki: a hét bolygó, majd az Állócsillagok és a Kristályos ég fölött az Empireum, a legfelső Menny található. Az első hét „lakott” ég a három teológiai erényt (Hold-hit, Merkúr-remény, Vénusz-szeretet) s a négy sarkalatos erényt szimbolizálja (Nap-okosság, Mars-lelkierő, Jupiter-igazságosság, Szaturnusz-mértékletesség). A hierarchia nem az üdvözülés mértékét jelzi, hanem azt a jellemző magatartást, amellyel az emberek méltóvá tették magukat rá. Amíg a Purgatórium hegyén fölfelé haladó Dante homlokáról egymás után törlik le a hét bűn jelét (a hét „p”=peccato=bűn), addig a Paradicsomban az Állócsillagok egében kell számot adnia a tanultakról, hogy az Empireumban majd, az üdvözültek formálta misztikus rózsa közepében megpillanthassa a három egyforma, de különböző színű kört, s a másodikban egy emberalakot, a megtestesült Igét, a Szentháromság misztériumát. A Purgatórium a Pokol ellenpontja, amennyiben a hegy annak mélységes szakadékával, s Dante fölfelé kapaszkodása a lefelé haladásával ellentétes. Míg a Pokol időtlen, történelemtől mentes örök világ, a Purgatórium időleges: az utolsó ítélettel elveszíti létjogosultságát. A Paradicsom időn kívüli, örök és harmonikus világ. A Pokol birodalma a sötétségé, melyben az utazás ideje és helye nehezen rekonstruálható. A Purgatóriumé, a földi világhoz hasonlatosan a napszakok változásából épül ki, s a táj is földi tájat idéz, míg a Paradicsomé a fény birodalma, mely fény azonban nem elvakítja, hanem tisztává teszi a látást. Dante a legkülönfélébb stílusokat, nyelveket, műnemeket és műfajokat szintetizálja egyetlen művé úgy, hogy általuk új irodalmi retorikát, új művészi nyelvet teremt, melynek alapelve, Isten írásmódjának imitációjaként a sok az egyben, a sokféleség az egységben. Ez az írásmód „két könyvben” mutatkozott meg az emberiség számára: a teremtett világnak a könyvében és a Bibliában. Ezzel függ össze a műfaji megnevezés kérdése, és a mű enciklopédikus jellege is. Dante úgy szakítja el magát a konvencionális műfaji kötöttségektől, ahogy azt a Biblia teszi. Ezt a sokszínű rendet Dante a forma szintjén is rögzíti. A Színjáték alapja a hármas szám: a három rész 33 Énekből áll külön-külön, s a bevezető énekkel együtt százat, azaz a tökéletes számot teszik ki. A birodalmak szintén háromszor három részből állnak: 9 körből, 9 gyűrűből, 9 égből. A terzinák, amellett, hogy őket összekötő rímképlettel (aba-bcb stb.) magát az utazást, a fokozatos előrehaladást is imitálni tudják, mint strófák, külön-külön az egységben lévő hármasságot is szüntelenül megerősíteni látszanak. Dante alakformálásának egyik jellegzetessége az a fogás, ahogy a vétkest bűnéhez köti. A nemegyszer iróniába mártott humora mögül mintha Isten játékossága is előbukkanna. Például Dante Francescát és Paolót az analógia módszerével kapcsolja vétkükhöz: a Pokolban szélvész röpíti szünet nélkül a két szerelmest, hasonlóan ahhoz, ahogy a szerelem röpítette őket a bűnbe. A tornác rest közömböseinek büntetését azonban Dante bűnükkel ellenpontozza: böglyök marják őket szüntelenül, s ömlik a vérük, és ontják könnyeiket, mert életükben soha senkiért vért nem ontottak, és soha senkiért sem könnyeztek. A jósok feje pedig hátracsavarva néz már csakis visszafelé, a múltba, mivel mindig csak a jövőre voltak kíváncsiak. A Színjáték keletkezésének időszakában és azt megelőzően Dante egyéb művein is dolgozott, amelyeknek hatása nem múlt el nyomtalanul főműve fölött. Köztük van a Vendégség 1304-7. Danténak ez a verses és prózai tudományos-filozófiai értekezése a tudomány és az erény világa felé terelné az embereket. E töredékes műben, mely a szerző rendkívüli ismeretanyagáról tanúskodik az ún. vulgáris (újlatin) nyelv soha nem látott szintre került. A nép nyelvén való ékesszólásról 1303-5 című művében pedig Dante latinul fordul a műveltek rétegéhez, s az olasz irodalomban először tárgyalja az irodalmi nyelv kérdését. Az értekezés foglalkozik a versmérték, a stilisztika, a retorika és a szónoklattan kérdéseivel. Dante politikai gondolkodását leghívebben Az egyeduralom 1310-13 című, három könyvből álló értekezése mutatja be, melyben a költő a monarchia általánossá terjesztése mellett áll ki, s hangsúlyozza, hogy a császári hatalom gyakorlása történelmi jog szerint csak a római császár kezében lehet. Hogy az Egyház és a Császárság isteni eredetű, egymástól függetlenek. Míg az első feladata az, hogy a lelkeket méltóvá tegye a túlvilági boldogságra, a másodiké, hogy alattvalóinak a földi élet boldogságát kínálja

Spanyol regény- és drámaíró, költő 1547. szeptember 29-én született Alcalá de Henaresben. Gyermek- és ifjúkoráról keveset tudunk. Apja vándororvosként főleg Madrid, Valladolid és Sevilla körzetében gyakorolta hivatását. Valószínűleg fia is ezekben a városokban, s talán Salamancában tanult. Madridban egy Erasmus-követő humanista, López de Hoyos volt a mestere. Huszonkét éves korában, valószínűleg Aquaviva kardinális kíséretében megjárta Itáliát. Ottani tartózkodása elhatározó jelentőségű volt egész életművére, amely az olasz reneszánsz műveltség mély ismeretéről tanúskodik. 1570-ben beállt az itáliai spanyol hadseregbe, s a következő évben a lepantói csatában a bal karján súlyosan megsebesült. 1573-ban részt vett a tuniszi hadjáratban, s két év múlva, remélve, hogy katonai érdemeit méltányolják, Rodrigo nevű fivérével hazaindult Spanyolországba. Marseille előtt azonban kalózok fogságába estek, akik Algírba vitték őket. A nála talált ajánlólevelek miatt fontos személyiségnek tekintették, s magas váltságdíjat követeltek érte, amelyet nyomorral küszködő családja nem tudott kifizetni. A csalódások és a szörnyű rabszolgasors nem törték meg. Társaival több szökési kísérletet tett, s a kudarcok után a kezdeményezés felelősségét az életét kockáztatva is vállalta. Ötévi rabság után, 1580-ban szabadult. Madridban telepedett le, de sem katonai érdemeit, sem rabszolgaéveit nem méltányolták. Megnősült, de felesége, Catalina de Salazar hozománya nem volt elég a madridi élethez. Sevillában próbált szerencsét, ahol a spanyol hajóhadat az Anglia elleni hadjáratra készítették fel. Jobb híján adóbehajtói tisztséget vállalt, de egyszer Ecijában egyházi tulajdont koboztatott el, s ezért kiközösítették. A spanyol hajóhad veresége után egyre rendszertelenebbül kapta fizetését, elemi gondokkal küszködött. Megpróbált hivatalt szerezni az Újvilágban, de eredménytelenül. Pontatlan elszámolásai és bankjának csődje miatt kétszer is börtönbe került (1597, 1602). A Don Quijote első részét ezekben a viszontagságos években, Sevillában írta. Nem tudni pontosan, mikor költözött újból Madridba, 1608-ban, Isabel lánya házassága idején már ott lakott, s elismert íróként ott töltötte életének hátralevő részét. 1616. április 23-án halt meg Madridban. Életműve az „aranyszázad” spanyol irodalmának még reneszánsz eszményekben gyökerező nagyszerű szintézise. Bár a Don Quijote-hoz többi művei világirodalmi jelentőségben nem hasonlíthatók, az egykorú spanyol irodalom minden műfajában jelentőset alkotott. Pályáját költőként kezdte, de kortársai nem a legelsők között tartották számon, s maga is megható őszinteséggel írta, hogy az igazi költői képesség nem adatott meg neki. Mégis, Mateo Vázquezhez, II. Fülöp titkárához az Algériában sínylődő spanyol rabszolgák lázadásának támogatása ügyében, tercinákban írott episztolája - Epistola a Mateo Vázquez -, II. Fülöp síremlékéhez írott humoros-szatirikus szonettje - Al túmulo del rey Felipe II. -, s néhány, a népköltészet hangján írt románca, pl. Hermosita, kermosita, la de las manos de plata (Szépecske, szépecske, az ezüstkezű), méltán lett antológiadarab. Költeményeiben mind a hagyományos spanyol, mind az új olaszos formák legtöbb lehetősége fellelhető. Verses formájú művei közül irodalomtörténeti jelentősége van a La Galatea 1585 című pásztorregényben szereplő Ének Kalliopéhoz, és különösen az olasz Caporali mintájára írott Parnasszusi utazás. Mindkettő a kortársak műveivel foglalkozik, de az utóbbiban az Apolló színe előtti képzelt költőtalálkozón Cervantes saját műveiről is szól, s kifejti költői elveit. A maga költészetéről humoros-melankolikus iróniával, de értékeinek biztos tudatában szól, s a VI. fejezet két találó sorában egész életművének fő indítékát így fogalmazza meg: „Egy ujjam adnám, hogy megtudjam a biztos igazságot, s gyorsan.” Korai költeményei után első nagyobb irodalmi vállalkozása a platonista szépségeszmény, a bukolikus szerelem, az elégikus érzelmesség jegyében fogant La Galatea című pásztorregény. A bukolikus reneszánsz irodalom derűs harmóniája iránti vonzalma későbbi műveiben is gyakran megnyilvánul, s élete végéig készült a La Galatea folytatására. Az egységes cselekmény nélküli, prózában és versben írt regényben történeti személyeket takaró ’pásztorok’ nemes retorikával mondják el szerelmi történeteiket s bánatukat. Költeményeinél és pásztorregényénél lényegesen jelentősebbek színpadi művei, a Lope de Vega előtti spanyol színház egyik legnagyobb drámaírója volt. Az Nyolc komédia és nyolc közjáték 1615 előszavában megemlíti, hogy közjátékain kívül húsz-harminc színpadi művet írt. Ezekből csak tíz maradt fenn, s még néhány továbbit címről ismerünk. A változatos témájú darabok közül négy önéletrajzi vonatkozású, részben algériai fogságának emlékeit dolgozza fel. A 80-as években elért színpadi sikerei után Cervantes a színpadon fokozatosan háttérbe szorul Lope de Vegával és iskolájával szemben, bár a közjáték terén felülmúlhatatlan maradt. E kis remekművek tökéletes ökonómiával felépített cselekménye mindig dinamikus, minden részletében indokolt, s csattanós befejezéssel kerek foglalatát adja egy-egy társadalmi típus, jelenség vagy emberi gyengeség kacagtató bírálatának. A reneszánsz novellisztikából és a népi színjátszásból ismerős alakokat felvonultató darabok közül kettő került magyar közönség elé, a Csodaszínház és A szalamancai varázsló. Cervantes főműve, Az elmés és nemes Don Quijote de la Mancha két részben,1605-ben, illetve 1615-ben jelent meg. Az első pillanattól kezdve páratlan sikere volt. Még 1605-ben öt, Cervantes haláláig pedig összesen tizenhat spanyol kiadást ért meg, s a világ majd minden nyelvére lefordították. (Bár első teljes magyar fordítására 1848-ig kellett várni.) Nagy népszerűsége miatt Fernández de Avellaneda még a második rész megjelenése előtt élvezetes és önmagában értékes, de Cervantes művének emelkedettségéhez nem hasonlítható folytatást írt hozzá. A mű világirodalmi jelentőségét annak köszönheti, hogy korának és a legáltalánosabb emberi problémáknak józan ábrázolásával megteremtette az európai realista regény századokra érvényes formáját, a sokoldalú jellemábrázolás és a modern lélekrajz szinte korlátlan lehetőségeit, fikció és valóság, tárgyilagos elbeszélés és személyes regényírói hang addig ismeretlen, könnyed harmóniáját. A regény jelentését két egyetemes szimbólummá nőtt alak hordozza: Don Quijote, a temérdek lovagregény olvasásától meghibbant szegény és rátarti, tipikus vidéki hidalgó, aki nemes felbuzdulásában a gyengék és védtelenek segítségére siető középkori kóborlovagok példája szerint akar élni, és hűséges kísérőtársa, a paraszti sorból ’fegyverhordozóvá’ előlépett Sancho Panza. Az előbbi a realitásokkal nem számoló idealizmus, az utóbbi a földhözragadt gyakorlatiasság miatt korlátolt józanság képviselője. A két szélsőséges típus kiegészíti egymást, sőt a regény folyamán hat egymásra is, és ezzel párhuzamosan Cervantes fokozott rokonszenvet ébreszt Don Quijote iránt, aki végül is nem annyira nevetséges őrült, mint inkább különc, de bölcs és fennkölt gondolkodású hős benyomását kelti. A regény felépítése egyszerű, sőt látszólag hanyag természetessége miatt rögtönzöttnek, kevéssé átgondoltnak is tűnhet. A főhősnek az első fejezetben történt részletes bemutatása után számtalan kisebb-nagyobb kitérővel fantasztikus, ellenállhatatlanul mulatságos s egyszersmind szimbolikus értelmű kalandok végtelen sora következik, melynek végén Don Quijote kudarcainak súlya alatt hazatér, és halálos ágyán kijózanodva lemond lovagi álmairól. A kalandok során a kezdeti arckép mély jellemrajzzá és átfogó korképpé tágul, melyben Don Quijote és Sancho Panza mellett több száz hiteles, élettel teli alak idézi fel Cervantes bonyolult, ellentmondásokkal teli korát. A mű egységét nem a cselekmény folyamatossága, hanem a főhősnek, az önmagában széteső kalandok és epizódok tömkelegén uralkodó erős egyénisége és a Sancho Panzával folytatott, a regény minden mozzanatát, a cselekmény legrejtettebb indítékait több oldalról részletesen elemző és vitató párbeszédei, a dialektikus értelmezés folyamatossága biztosítja. A dialógus itt a regénynek a cselekménnyel egyenrangú ellenpontja, az eszmei lényegnek, az igazság bonyolult voltának s a rendszeres kételynek, mint a helyes megismerés feltételének legfontosabb kifejezője. A főként morális kérdésekben való szabad, racionális vizsgálódás szükségességének érzékeltetése éles ellentétben állott a nemesi becsület és dogmatikus vallásosság jegyében megmerevedő egykorú spanyol társadalmi és szellemi élet légkörével. A regény látszólag a divatjamúlt lovagregények paródiája, de valójában a középkori lovagság külsőségeit felelevenítő feudális társadalom anakronisztikus vonásait bírálja. Liberalizmusa a Spanyolországban rendkívül jelentős erazmusi hagyományokat, s egyben az olasz komikus eposz és a spanyol pikareszk regény antiheroizmusát is folytatta. Don Quijote és Sancho Panza mellett az elbeszélő is fontos szerepet játszik a regényben. Elbeszélő helyett akár elbeszélőket is mondhatunk, mivel a könyvben olvashatjuk, hogy a „búsképű lovag” sorsát Cide Hamete Benengeli arab történész írta meg, de az olvasó nem az ő szövegét ismeri meg, hanem egy megnevezetlen, spanyolul jól tudó mór fordítását. E kettős áttétellel Cervantes mintegy eltávolítja magától a Don Quijote-ban elbeszélteket, s ezzel mintha a Búsképű lovag történetének igaz voltát akarná állítani. Mégsem mondhatjuk ezt ilyen egyértelműen, mivel az első részben arról olvashatunk, hogy az arabok szeretnek hazudni, a második részben pedig Sancho Panza arról beszél, hogy az első részbe tévedést is lehet találni - az elbeszélő nem azt mondta el, ami megtörtént. Valóság és regény viszonyát Cervantes igen bonyolultnak mutatja. A regényben a történet befogadója is szerepel. Cervantes felfogását leginkább a második rész 26. fejezetében szemlélhetjük, melyben Don Quijote Pedro mester bábjátékát szemléli. A bábjátékot hárman értelmezik: Pedro mester, a kikiáltónak szerződtetett siheder és a lovag. A jelenet tükörhöz hasonló. Mindhárman másként látják és értelmezik a látványt. Cervantes kisebb prózai művei a nagy regény árnyékában kevésbé érvényesülnek, noha a Példás elbeszélések 1613 a poétikus szerelmi történettől a pikareszk elbeszélésig terjedő, változatos témájú remekművek, amelyek olykor fantasztikus formában adják a valóság morális interpretációját. Cervantes utolsó műve a bizánci regények műfajához tartozó Persiles és Segismunda viszontagságainak története 1617.

Amerikai novellista, regényíró 1899. július 21-én született Oak Parkban. Jómódú polgárcsaládból származott, apja orvos volt, aki fiát korán ránevelte a halászat, vadászat, a sportok iránti szeretetre. Röviddel az érettségi előtt megszökött hazulról, 17 éves korában a Kansas City Star riportere lett, 1918-ban egészségügyi önkéntesként Franciaországba, majd az olasz frontra került, Fossaltánál súlyosan megsebesült. Felépülése után a torontói Star munkatársaként helyszíni tudósításokat küldött a közel-keleti forrongásokról, a görög forradalomról. 1925-ben első feleségével Párizsban telepedett le, bekerült Stein szalonjába, összebarátkozott Sherwood Andersonnal, Ezra Pounddal. A 20-as évek végétől, 1927-től Floridában élt egy kis szigeten, kijárt a tengerre halászni. Ennyi kaland azonban nem elégítette ki; sokat utazott, Arizona dzsungeleiben és Afrika őserdőiben nagyvadra vadászott, bikaviadalokra járt Spanyolországba. Eközben bokszolt, rinbe állt, és legyőzött egy bajnokot. A polgárháború idején az antifasiszta Hemingway négyszer járt Spanyolországban mint haditudósító. 1940-ben Kubába költözött. Kis hajójával a Karib-tengeren cirkált, és segítette az amerikai tengerészeket a német tengeralattjárók felkutatásában. 1944-től Angliában működött haditudósítóként, részt vett a partraszállásban, újra megsebesült. Egy francia partizáncsoport parancsnokaként elsőként vonult be Párizsba. A haditörvényszék parancsmegszegés miatt hat hétre „diszkvalifikálta”, ezután azonban kitüntették. A háború után visszatért Kubába. 1954-ben repülőgépével lezuhant Afrika fölött, a világ már halottnak hite, amikor előkerült az őserdőből. Ugyanebben az évben Nobel-díjat kapott, mivel „új stílust teremtett a modern irodalomban”. Nem várta meg, amíg súlyosbodó betegsége elhatalmasodik rajta, 1961. július 2-án öngyilkos lett. Első alkotói korszaka a Három elbeszélés és tíz költemény 1923 című könyvvel indult; a versek igen zsengék, a novellák témaválasztása (erőszak, halál) és hangvétele azonban már a későbbi Hemingway-re utal. A mi időnkben 1925 novellái és miniatúrái hol az erőszak, háború drámai képeit villantják fel láncreakciószerű összekapcsolásban, hol a szorongató gyermekkori emlékekhez, az erőszak világába való beavattatás nyers misztériumához térnek vissza. Közös erényük a nyelv szűkszavú tömörsége, az intenzitást fokozó ritmusváltás. A kötet kiemelkedő darabja az önéletrajzi ihletésű Indián tábor, mely születés és halál, szenvedés és szenvedély titkaiba kalauzolja gyermekhősét. Első regénye, a Fiesta1926, a Stein által „elveszett nemzedéknek” nevezett háború utáni, eszmény és cél nélküli, cinikus, neurotikus generációról ad hű korképet. (A regény mottója Gertrude Steintől származik: „Ti valamennyien az elveszett nemzedékhez tartoztok.”) Az elveszett nemzedék, a „lost generation” az amerikai értelmiségiek, elsősorban írók azon csoportja, mely túlélte a világháborút, hazájukba visszatérve azonban nem hősként fogadták őket, hanem fenntartásokkal és fanyalgással Amerikában végleg a haszon és a pénz vált egyetlen értékké. A nemzedék tagjai (Fitzgerald, Dos Passos) Európába telepedtek át, itt akartak célt és értelmet találni életükre. A Fiestában fogalmazódik meg először Hemingway erkölcsi rendszerének fő tétele: a halállal mérkőző bátorság, a helytállás kultikus tisztelete, s rajzolódik ki a hemingway-i pozitív hős profilja: a gyakorlatias, bátor, őszinte, természetes, antiintellektuális férfié. A Búcsú a fegyverektől 1929 az egykor lelkes önkéntes érett háborúellenességének manifesztuma. A regény főhőse, Henry hadnagy kedves, fiatal és kíváncsi átlagamerikai. Kezdetben önként vállal válla harcot az olaszországi fronton, de egyre több brutalitást ismer meg a háborúból. Megsebesülése után rádöbben, hogy ez nem az ő háborúja, neki ehhez a háborúhoz semmi köze. Ekkor megköti a maga különbékéjét, és szerelmével, catherine Barkley-val, az angol ápolónővel elmenekülni kíván egy „másik hazába”. Ám hiába sikerül éjszaka csónakon Svájcba jutni, a fronton leselkedő halál szabad földön is utoléri Henryt; gyermekágyban öli meg Catherine-t. Henry is antiintellektuális hős, de programszerű, tudatos nemgondolkozása a háborús öldöklés, a káosz, a hazug elméletek elleni tiltakozás, tehát indokoltnak látszó emberi magatartásforma. Az utolsó pillanatban bekövetkező tragédia azt a meggyőződést teszi nyilvánvalóvá, hogy a háborúból nem lehet szerelmi idillbe menekülni. A jellegzetes hemingwayi stílus ebben a művében valósul meg először a maga tökéletességében: a szűkszavúságra törekvő visszafogottság, amely nem közvetlenül az érzelmeket akarja kifejezni, hanem az emberi kapcsolatoknak azokat a tényeit, amelyek létrehozzák az érzelmeket. Így jönnek létre remek dialógusai, amelyek a mindennapok nyelvén látszólag a hétköznapok apróságaival foglakoznak, de rendkívül intenzív érzelmi töltést hordoznak. Hemingway stílusa és emberképe mögött a behaviorista lélektani iskola áll; az alkotó nem lát bele hősébe, csak tetteit és szavait tudja reprodukálni. Második alkotó korszakának kezdeti írói válságát tükrözi a Halál délután 1932 és az Afrikai vadásznapló 1935. A két - bikaviadalokról, illetve vadászatról szóló - könyvet az kapcsolja össze, hogy bennük kristályosodik ki Hemingway ars poeticájának lényege; az élet alapvető igazságainak érzékletes ábrázolása. A két remekbe szabott afrikai novella, a Francis Macomber rövid boldogsága 1936 és A Kilimandzsáró hava 1936 tovább boncolja a becsület, helytállás, beteljesülés problémáit, az amerikai férfi és nő pénzen alapuló kapcsolatát. Hősei, bár az ő sorsuk is fizikai megsemmisülés, képesek megszabadulni a gyávaság gyötrő szorításából, s a sikeres elmenekülés értelmessé avatja halálukat. A Francis Macomber rövid boldogságában a turista-vadász Macomber háromszor vétkezik. Először is elfut a megsebesített, a bozótból támadó oroszlán elől. Másodszor: nem fogja fel, miért nem szabad a sebzett oroszlánt pusztulni hagyni. Harmadszor: ara kéri kísérőjét, a hivatásos vadász Wilsont, hogy hallgassa el gyávaságát. Csupa olyan dolog, gondolja Wilson, aki az erkölcsi kódexet testesíti meg, hogy „egyszerűen nem teheti meg az ember”. Másnap azonban fordulat következik, megvalósul Francis Macomber rövid boldogsága, rövid, boldog élete, ahogy az eredeti angol cím mondja. Macomber megtanulja, magáévá teszi a törvényt, tehát habozás nélkül a megsebesült kafferbivaly után megy a bozótba. A beteljesülés a halált hozza, Macomber mégis elérte, amit elérhetett. Élete nagy pillanatában férfi volt, betartotta az erkölcsi szabályokat. A Gazdagok és szegények 1937 sikertelen regénykísérletének célja a felismert antagonizmus feltárása. Tanulsága azonban: „egy embernek önmagában semmi esélye sincs”, következő legjobbnak tartott regényében, az Akiért a harang szól 1940 is visszacseng. A mottóul választott John Donne-idézet: „Senki sem külön sziget... minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang; érted szól.”, az emberi együvé tartozás, a közös felelősség példázata. A regény a spanyol polgárháború idején játszódik, hőse, a hídrobbantó Robert Jordan a bátor, férfiasan helytálló Hemingway-figurák leszármazottja. Odahaza, Amerikában a montanai egyetem spanyol nyelvtanára, most a köztársaságiak önkéntese. Az a dolga, hogy a spanyol partizánokkal együttműködve a fasiszták hátában felrobbantson egy hidat. A regény három napja a szakadatlan harc ideje. Amikor időlegesen elhallgatnak a fegyverek, Robert Jordan önmaga reményeivel és kételyeivel csatázik. „Kommunista vagy?” - kérdezi Maria, a Hemingway-hős mindenkori szerelmének mostani inkarnációja. „Nem, antifasiszta vagyok.” Ez az őszinte és jellegzetes válasz a regény és a teljes életmű egyik sarkigazsága. Robert Jordan küzdelmének színtere nem a kaotikus, esztelen világháború, s alapvető attitűdje nem a menekülés, hanem a fasizmus elleni értelmes, tudatos harc. Jordan sem jut el a Hemingway világában ismeretlen igenlésig, de következetes tagadása, a fasizmus feltétlen elutasítása az adott korban lehetséges egyik legtisztább magatartásforma. Küzdelem és halál örök hemingwayi témái mellett új formában jelentkezik a harmadik vezérmotívum, a szerelem is. A Búcsú a fegyverektől hőse számára Catherine kárpótlás a világért, szerelmük tragikus, de nem mentes az érzelgősségtől. Maria is idealizált figura, de nemcsak a békés élet szimbóluma; Jordan érzésében eggyé válik a harccal, s mikor ő elpusztul, Maria tovább küzd mindkettőjük helyett. Tízéves szünet után a harmadik írói korszak egy közepes regénnyel indul. A folyón át a fák közé 1950 magán viseli a 2. világháború nyomasztó hatását és az öregedő író rossz közérzetét. Hőse, Cantwell ezredes, a tipikus figurák ötvenéves, megkeseredett utódja. A kritika már az író alkotóerejének kimerüléséről kezd beszélni, amikor megszületik az eleven cáfolat: Az öreg halász és a tenger 1952. Santiago az első olyan figura, akiben hős és az írói erkölcsi követelmények maradéktalanul összefonódnak, ő az, akinek sorsában a beteljesülést, az erkölcsi győzelmet nem követi fizikai megsemmisülés, s akit az író szabadon enged töprengeni az élet, természet és ember dolgairól. Valósághű és szimbolikus elemek együttéléséből csapódik ki a kisregény és Hemingway egész életművének humanista tanítása: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék...” De az elbeszélés több a szállóigévé vált mottó illusztrálásánál. Santiago magatartása azt is sugallja, hogy az ember nem mondhat le a saját maga iránt támasztott igényekről. Számára nemcsak az eredmény a fontos, hanem az tudat is, hogy mindent megtett a ráeső feladat teljesítéséért. Az öreg halász ezért tud a sikertelen küzdelem után olyan nyugodt lélekkel elaludni. Santiago együtt él a természettel, testvérének érzi a halat, mint a napot és a csillagokat is. Beszélget, barátkozik az állatokkal. A halat butábbnak is, nemesebbnek is tartja saját fajtájánál. Mikor csónakján morfondíroz magában, ezek a belső monológjai nem tűnnek írói fogásnak, hiszen helyzetének valószerű következményei. Különösen az ölés és az ezzel járó bűntudat foglalkoztatja. Fáj neki, hogy ölnie kell, még bocsánatot is kér zsákmányától, de ebben nincs semmi szentimentalizmus. Az ember és az állat végzetének derűs tudatával elfogadja, hogy ez a világ rendje, de ebből nem lesz tragédia. Mégis örül, hogy a csillagokat, a Napot, a Holdat nem kell megölnie. Hemingway ebben az elbeszélésben is mellőzi a lélektani elemzést, a leírások csak a tárgyi világ bemutatását szolgálják, Santiagót cselekedeteiből és szavaiból ismerhetjük meg. Az életművet összegző kisregény egyúttal Hemingway alkotói módszerének, prózaépítésének is összegzése: „Ez a könyv ezer lapnál is hosszabb lehetett volna, leírhattam volna a falu összes lakóit, az összes folyamatokat, miből éltek, hogyan születtek, nevelkedtek, szaporodtak stb. ... Ezt is kihagytam. Kihagytam minden történetet, amit a halászfaluról tudtam. De a tudásból áll össze a jéghegy víz alatti törzse. ... Én mindig a jéghegy-elv szerint igyekszem írni. Minden kiemelkedő résznek hétnyolcad rész felel meg a víz felszíne alatt. Az ember mindazt elsüllyesztheti, amit tud, és ez csak erősíti a jéghegyet. Ez az a rész, ami nem látszik ki a vízből. Ha azonban az író, azért hagy ki valamit, mert nem ismeri, akkor lyuk marad a történetben.” A jéghegy-elv tehát azt jelenti, hogy az írónak minél nagyobb élményanyagból minél kevesebbet kell felhasználnia, a prózamű megalkotása során. Ügyelve, hogy a minél kevesebb szóval megjelenített élményanyag érzékeltesse a mögötte rejlő - a jéghegy víz alatti törzseként láthatatlanul maradt - kimondatlan tartalmakat. Hemingway posztumusz kötetei a Vándorünnep, a párizsi éveket bemutató önéletrajzi regény és a Szigetek az Áramlatban. Élete végén írt Veszélyes nyár című spanyolországi élménybeszámolójából csak részletek jelentek meg folyóiratban.

Spiró György (Budapest, 1946. április 4.) Kossuth-díjas magyar író, költő, irodalomtörténész és műfordító. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult magyar–orosz–szerbhorvát szakon 1965–70 között. 1970–71-ben a Magyar Rádió külpolitikaiújságíró-gyakornoka. Az Újságíró Főiskolán 1972-ben szerzett újságíró és szociológus diplomát. 1971-től 1978-ig a Corvina Kiadó idegennyelvű szerkesztője, majd 1978–81 között a Magyar Tudományos Akadémia Kelet-Európai Kutató Intézetének tudományos munkatársa volt. Az ELTE Világirodalmi Tanszékén, majd 1992-től az Esztétika Tanszéken tanít. 1981-től az irodalomtudományok kandidátusa. A kaposvári Csiky Gergely Színház dramaturgja 1986-tól 1992-ig. 1992–95 között a szolnoki Szigligeti Színházat igazgatta, majd 1990-től 1997-ig a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára. 1997-től habilitált docens. 1997 és 2000 között Széchenyi prof. ösztöndíjas. A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar PEN Club tagja. A legtermékenyebb drámaírók egyike. Darabjai, átdolgozásai folyamatosan műsoron vannak. Több darabjának (Az Imposztor; Csirkefej; Galócza; A koccanás) ősbemutatója a budapesti Katona József Színházban volt. Első bemutatót tartott műveiből: A Krétakör -, a Radnóti (PRAH)- és a Budapesti Kamara Színház is. A 2009-es magyar irodalmi érettségin választható feladat volt érvelés írása egy vele készült interjú részlete mellett vagy ellen. A szövegben Spiró a magyar irodalmi klasszikusok (például Jókai) nyelvezetének modernizálását javasolta, annak érdekében, hogy a mai diákok megértsék azokat. Sok vitát váltott ki Spiró 1984-es, Jönnek címet viselő verse, melyben „szarból jött mélymagyarokról” ír. 1974 – Kerengő (regény) 1977 – História (versek) 1981 – Az Ikszek (regény) 1981 – Miroslav Krleža (monográfia) 1982 – A békecsászár (drámák: Hannibál; Balassi Menyhárt; Kőszegők; Káró király; A békecsászár) 1985 – Magániktató (tanulmányok,drámák) 1986 – A közép-kelet-európai dráma. A felvilágosodástól Wyspiański szintéziséig (tanulmányok) 1987 – Álmodtam neked (elbeszélések) 1987 – Csirkefej (drámák: Jeruzsálem pusztulása; Az imposztor; A kert; Esti műsor; Csirkefej) 1990 – A Jövevény (regény) 1992 – Kanásztánc (esszék, tévékritikák) 1994 – T-boy (novellák) 1997 – Mohózat (drámák: Ahogy tesszük; Legújabb Zrínyiász; Árpád-ház; Dobardan; Vircsaft; Kvartett) 1997 – Shakespeare szerepösszevonása (tanulmány) 1999 – Álmodtam neked (újabb novellákkal bővített kiadás) 2001 – A jégmadár (regény) 2002 – Honderű (drámák: Honderű, Fogadó a Nagy Kátyúhoz, Szappanopera, Elsötétítés) 2003 – Három dráma (Az imposztor, Csirkefej, Kvartett) 2003 – Koccanás (komédia) 2005 – Fogság[3] (regény, ISBN 9631424308) (lásd itt) (és itt) 2006 – Fogság-Széljegyzetek 2007 – Messiások ISBN 9789631425529 2009 – Feleségverseny ISBN 9789631427219 2010 – Tavaszi tárlat ISBN 9789631428414 1982 – József Attila-díj 1987 – a Kritikusok Díja (a Csirkefej című drámájáért) 1990 – Erzsébet-díj 1993 – Déry Tibor-díj 1994 – Madách Imre-díj 1997 – Szép Ernő-jutalom 1998 – A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj 2002 – Szépírók Társaságának díja (A jégmadárért) 2004 – Pro Urbe Budapest 2004 – Szép Ernő-díj 2004 – Dramaturgok díja (az Elsötétítés c. drámájáért) 2004 – a Kritikusok díja (a Koccanásért) 2005 – A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje – polgári tagozata kitüntetés: nemzetközileg is nagyra becsült regényírói, drámaírói és esszéírói munkásságáért 2005 – Füst Milán-díj a Fogság című regényéért 2005 – Prima díj 2006 – Kossuth-díj 2006 – AEGON Művészeti Díj 2006 – Gundel művészeti díj 2007 – Alföld-díj 2009 – Visegrádi Díj 2010 – Angelus Közép-Európai Irodalmi Díj[

Nádas Péter (Budapest, 1942. október 14. – ) Kossuth-díjas magyar író, drámaíró, esszéista. Fotóriporterként, újságíróként is dolgozott. A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Budapesten született 1942. október 14-én zsidó polgári családban Tauber Klára és Nádas (er. Nussbaum) László gyermekeként. 1956-1958 között a Petrik Lajos Vegyipari Technikum tanulója, majd szakmát tanult: 1958-1961 között fényképész szakmunkástanuló volt. 1961-től végezte el a MÚOSZ kétéves újságíró-iskoláját. 1965-1967 között a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetem filozófia szakára járt, de államvizsgát nem tett. Közben 1961-1963 között a Nők Lapja című lap fotóriportere volt. 1965-1969 között a Pest Megyei Hírlap munkatársa volt. 1969-től szabadfoglalkozású író. 1974-ben a Humboldt Egyetemen volt ösztöndíjas, itt a századforduló történetével foglalkozó előadásokat hallgatott elsősorban. 1974-1979 között a Gyermekünk című pedagógiai folyóirat olvasószerkesztője volt. 1980-1981 között a Győri Kisfaludy Színház lektora volt. 1989-1990 között a Magyar Napló állandó munkatársa volt. 1993-ban infarktust kapott, a következő hónapokban több koszorúér-műtéten esett át. 2006. június 13-án a Berlini Művészeti Akadémia tagjai közé választotta. 2006 óta a Balassa Péter-díj kuratóriumának tagja. 1967 A biblia (kisregények) 1969 Kulcskereső játék (elbeszélések) 1977 Takarítás 1977 Egy családregény vége (regény) 1979 Leírás (novellák) 1979 Találkozás 1980 Temetés 1982 Színtér (3 dráma) 1983 Nézőtér (tanulmányok, esszék) 1986 Emlékiratok könyve (regény) 1988 Játéktér (esszék) 1988 A Biblia és más régi történetek (elbeszélések) 1989 Évkönyv 1991 Az égi és a földi szerelemről (esszé) 1992 Talált cetli és más elegyes írások 1992 Párbeszéd – négy nap ezerkilencszáznyolcvankilencben (Dialógus Richard Swartzcal) 1995 Esszék 1995 Vonulás 1996 Drámák 1997 Minotaurus 1998 Emlékiratok könyve 1999 Valamennyi fény 1999 Kritikák 2001 Vonulás 2004 Saját halál 2005 Párhuzamos történetek 1–3. (A néma tartomány; Az éjszaka legmélyén; A szabadság lélegzete) 2010 Szirénének Az Egy családregény vége című művét 1972 augusztusában fejezte be, s a Szépirodalmi Könyvkiadó 1977-ben adta ki. Az Egy családregény vége című műben az olvasó egy, a második világháború után Magyarországon élő zsidó-keresztény család három generációjával ismerkedhet meg. A regény főszereplője, a család harmadik generációjának tagja, a 6-10 éves Simon Péter. Nádas művében szakít a hagyományos családregények szerkesztésmódjával, így a regény szerkezete első olvasásra bonyolultnak tűnhet, mivel az író a párhuzamos történetszerkesztés módját használja. Az Egy családregény végében a történet két szálon fut párhuzamosan. Az egyik szál a főszereplő kisfiú, a 6-10 éves Simon Péter elbeszélése, a másik szál pedig a zsidó nagypapa történetmondása. A család történetét Nádas nem lineárisan követi, mivel az egyes generációk sorsa áthatja egymást. Az elbeszélés gyermeki idejét kiegészíti a nagypapa mitikus meséinek történeti ideje. Nádas Péter művét a nagypapa biblikus meséi, példázatai és a kettős időszerkesztés miatt a mitikus családregények közé is sorolhatjuk. Az Egy családregény végében a második világháborút követő magyarországi, szigorú kommunista rendszer tárul az olvasó elé. A főszereplő kisfiú – bár nem tudja teljesen felfogni a körülötte zajló eseményeket – meséiben végig jelen van a félelem, a biztonság keresése és a szeretet iránti vágy. Simon Péternek korán szembesülnie kell a rendszer pusztító hatalmával, amikor két barátját és azok anyját úgy viszik el, hogy nem tudnak elbúcsúzni egymástól. Az adott történelmi helyzet az oka annak is, hogy a nagypapa és az apa nem tud kiegyezni egymással. A kommunista rendszer ellen irányuló kritika az is, hogy az apát éppen az a politikai hatalom pusztítja el, amit ő teljes odaadással szolgált. A legélesebb kritika a kor szellemét illetően a mikosdpusztai nevelőintézet körül rajzolódik ki. Az ártatlan, magukra hagyott gyerekek teljesen ki vannak szolgáltatva az intézet szigorú, embertelen parancsainak. A gyerekek átnevelését elsőként azzal kezdik, hogy megtagadtatják velük szüleiket, s így elveszik tőlük a múltjukat. Ennek bizonyára az a célja, hogy gyorsabban a társadalom hasznos tagjává váljanak. „Az az ember, akit eddig apádnak hívtál, nem az apád. Bűne az apaságra méltatlanná teszi.”[1] A nevelőintézet állam az államban, vagyis a valós élet kicsinyített mása. A gyerekektől elvárják, hogy feljelentsék társaikat, s szombat reggeltől hétfő reggelig beszélniük sem lehetett. „A regény azt tanúsítja, hogy a korszak véres és hazug világát csak a személyiség identitását és autonómiáját helyreállító lázadás: a forradalom képes leküzdeni. A történet záróképe: az állami nevelőintézet rideg és embertelen dresszúrája ellen lázadó „párnacsata” már egy szükséges és lehetséges társadalmi fölindulás vízióját vetíti elénk. Pályafutása Jellemző műfajok regény, esszé, elbeszélés Első műve A biblia (1967) Irodalmi díjai Füst Milán-díj (1978) Mikes Kelemen-díj (1980) József Attila-díj (1985) A színikritikusok díja (1985) Örley-díj (1986) Az Év Könyve jutalom (1986) Déry Tibor-díj (1988) Magyar Művészetért díj (1989) Erzsébet-díj (1989) Krúdy-díj (1990) Alföld-díj (1990) Österreichische Staatspreis für Europäische Literatur (1991) Kossuth-díj (1992) Leipziger Buchpreis zur Europäischen Verständigung (1995) Prix du Meilleur Livre Étranger (1998) Vilenica-díj (1998) Nagy Imre-emlékplakett (1999) A Soros Alapítvány alkotói díja (2001) Franz Kafka-díj (2003) Prima díj (2003) Pro Urbe Budapest-díj (2005) Márai Sándor-díj (2006) Palládium díj (2006) Üveggolyó Díj (az Írók Boltja elismerése) (2006) Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozat) (2007) Budapest díszpolgára (2010)

Szegényparaszt családból származott, atyja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd mester, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony. Tanulmányait – a család szegénysége miatt – nehéz körülmények között végezte. A budapesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de csupán egy évig tanított mint segédtanár a Vas vármegyei Felsőlövőn. Innen még a század elején mint a Szegedi Napló munkatársa került Szegedre. A lapnak 1913–1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amely nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója. Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926). Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt. Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos magyaros stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden – azonban több mint 200, nem az író szándékai szerinti változtatással (cenzúra) – 1956-ban pedig Hannibál tanár úr címmel filmre vitték.[1] 1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták a m. ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Meleg barátság fűzte Juhász Gyulához. Művei több idegen nyelven is olvashatók 1904-ben került az intézményhez Móra Ferenc, a természetrajzi tár rendezésére. E tevékenységen túl részt vett a néprajzi gyűjtésben is, de – mint múzeumi szakember – közismertté ásatásai révén vált. Az akkori igazgató, Tömörkény István. A munkáért a város, fizetést nem tudott biztosítani, de a végeztével Tömörkény Mórát, mint szakdíjnokot maga mellé vette. Első ásatására Tömörkény küldte ki. 1907-tő indult a csókai ásatása, melyet aztán hét szezonon keresztül folytatott. Ez tekinthető egyik legnagyobb ásatásának. 1908-ban részt vett egy kolozsvári régészeti tanfolyamon, ahol a tudomány akkori állásása, és a legkorszerűbbnek tekinthető ásatási módszereken túl, alapos tipológiai ismeretekre is szert tett. 1917-től, Tömörkény halálától Móra vette át a Kultúrpalota irányítását. 1920-ban felvette a múzeum numizmatikai gyűjteményének kezelésére Banner Jánost, aki 1925-től már önálló ásatásokat is folytatott a megyében. 1924-től a korábbiakhoz képest nagyobb felületű és több ásatást folytatott a Dél-Alföld teljes területén, illetve még szabadsága alatt is foglalkozott régészettel, például amikor 1932-ben a Balatonnál egy bronzkori urnát bontott ki. Móra múzeumi évei alatt 104 lelőhelyen ásott, és 12 régészeti témájú cikke jelent meg. Pályafutását, és a vidéki múzeumok működését abban a korban az általános pénzhiány jellemezte. Többször előfordult, hogy nem tudtak feltárni egy-egy ígéretes lelőhelyet, mert ennek munkálatait a múzeum ásatásokra kapott pénzösszege nem tudta fedezni. Bizonyított tény, hogy Móra még a saját anyagi erejéből is finanszírozott ásatásokat, különösen az 1924 utáni időszakban. Publikációi közül kettő: a kunágotai honfoglalás kori lovassírok, valamint a népvándorlás és honfoglalás kori temetkezések néprajzi szemszögből vizsgáló publikációja. 1925-ben Balázs Péter, Kunágota segédjegyzője küldött néhány leletet Mórának, melyek homokbányászat közben kerültek elő. Móra még az év októberében elkezdte az ásatásokat, s a munkások által megbolygatott síron kívül még öt sírt tárt fel. Ebből három bolygatatlan és három erősen bolygatott volt. A sírokban talált leleteknek már akkor ismert volt több hazai analógiája (nyílhegyek, szíjelosztók), így Móra nagy biztonsággal a honfoglalás korra tudta keltezni az előkerült leleteket. Az ásatás a kor általános színvonalán, kutatóárkos módszerrel folyt, a temetőről Móra összegző felszínrajzot készített. Az Ethnographia 43.-as, 1932-ben megjelent számában Móra a népvándorlás kori temetők néprajzban előforduló lehetséges párhuzamait foglalta össze . A cikk megírása előtt olyan nagy népvándorlás kori temetőket tudott feltárni, mint a Deszk D, a makkoserdei, a Fehértó A, valamint a Kiszombor B temető, mindegyikben több mint 200 sírral. Móra ezen temetőkben tett megfigyeléseire hívta fel a szakma figyelmét. A dolgozat első felében az egymás mellett elhelyezkedő egykorú temetők helyzetét vizsgálta meg. Felvetette, hogy Fehértó A (352 sír) és Fehértó B (90 sír) között társadalmi különbség állhatott fenn: míg az A temetőbe a köznép, a B temetőbe az „urak”, a gazdagok temetkeztek. Ezt a B temető az A-hoz képest nagyobb sírjai, valamint a B temető A-hoz képesti melléklet gazdagságában látta alátámasztani. Ugyanebben a részben foglalkozott a sírjelölésekkel, s arra a megállapításra jutott, hogy a sírrablások precíz volta miatt kellett lennie valamiféle sírt, és társadalmi rangot jelző fejfának. A dolgozatban felismeri a gyékény temetkezésekben játszott szerepét, valamint igazolja a rönkfa koporsós temetkezéseket. Egyértelműen cáfolni tudta azt a toposzt, miszerint a lovas temetkezések esetében a halottakat lóháton temették volna el. Leírja, hogy három féle lovas-temetkezés létezett a népvándorlás és honfoglalás korában: a teljes lovas, a ló fejével és lábszáraival való temetkezés, és a jelképes temetkezés, amikor a csak lószerszám kerül a sírba, ló nem. Az ásatásai során találkozott az avar fülkesíros temetkezési formával, de nem ismerte fel, s állva eltemetett halottaknak vélte őket. Mórát mind kortársai részéről, mind pedig a későbbi kutatóktól sok bírálat érte. Kortársai főként a Szeged város illetékességi területén kívüli ásatások miatt támadták, amiben volt is némi igazság. Későbbi pályatársai közül sokan csak szerencsés kezű amatőrnek tartották. Való igaz, hogy Móra pályájának elején több szakmai hibát is elkövetett (mint a csókai leletek nem objektumonként való elkülönítése, valamint részletes dokumentáció hiánya), ezek azonban nagyrészt jellemzőek voltak kortársai ásatásaira is. A mostani, részletesnek mondható dokumentációs rendszer kifejlődéséhez több generációnyi régészeti tapasztalat volt szükséges, melynek részét képezte a Móra és kortársai által gyűjtött rengeteg tapasztalat is. Rab ember fiai (Budapest, 1909) Mindenki Jánoskája (Budapest, 1911) Csilicsali Csalavári Csalavér (Budapest, 1912) Filkó meg én (Budapest, 1915) Kincskereső kisködmön (Budapest, 1918) Dióbél királyfi (Budapest, 1922) A festő halála (regény, Budapest, 1921, később Négy apának egy leánya címmel jelent meg) Georgikon (Budapest, 1925) Nádihegedű (Budapest, 1927) Ének a búzamezőkről (regény, Budapest, 1927) Beszélgetés a ferde toronnyal (Budapest, 1927) Véreim (Budapest, 1927) Sokféle (Budapest, 1927) Egy cár, akit várnak (Budapest, 1930) Aranykoporsó (történelmi regény, Budapest, 1932) Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig (önéletrajzi regény, Budapest, 1934) Utazás a föld alatti Magyarországon (Budapest, 1935) Parasztjaim (Budapest, 1935) Dióbél királykisasszony (Budapest, 1935) Napok, holdak elmúlt csillagok (Budapest, 1935); Titulász bankója (Történelmi elbeszélések, mesék) Az Aranyszőrű bárány A cinege cipője Az égbelátó Hannibál föltámasztása A hatrongyosi kakasok Hol volt, hol nem volt Zengő ABC

Márai Sándor, eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik[1] (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró. Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott. Amikor azonban 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből, és haláláig a nevét is alig ejtették ki. Ezt nemcsak emigráns létének és bolsevizmus-ellenességének köszönhette, hanem annak is, hogy ő volt a magyar polgárság irodalmi képviselője, s erről az osztályról sokáig semmi jót sem lehetett állítani. Márai azonban a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek az eszményeknek hangot adjon műveiben. Az 1980-as években már lehetővé válhatott volna munkáinak hazai kiadása, de ő megfogadta, hogy amíg Magyarországon megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választás, addig semminek a kiadásához és előadásához nem járul hozzá. Életműsorozatának újrakiadása halála után, 1990-ben indult el. Ugyanebben az évben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták. Márai Sándor 1900. április 11-én látta meg a napvilágot Kassán. Felmenői szászok voltak, családneve eredetileg Grosschmid volt. Édesapja dr. Grosschmid Géza, királyi közjegyző, a kassi ügyvédi kamara elnöke, a csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt szenátora volt, édesanyja Ratkovszky Margit. Tekintve hogy a Grosschmid család nemzedékeken keresztül őrzője volt az elit polgári értékrendnek, természetes volt, hogy gyermekeiket is e szellemben neveljék. Erről így írt az Egy polgár vallomásaiban: …„a család a szász választófejedelem szolgálatában állott s az állami pénzverdében dolgoztak. […] Apai dédanyám Országh-lány volt, s a család évszázadokon át magyar családokkal házasodott. Mind hivatalnokok voltak, jogászok, köztisztviselők, katonatisztek.” Két nagybátyja és apja jogtudós volt, és később ő is beiratkozott a jogi karra. Ennek a háttérnek köszönhetően már fiatalon magába szívta a magyar nagypolgárság értékeit és kultúráját. Családjával Kassán élt; számára Kassa maradt az az “örök város”, ami után mindig is vágyódott, különösen emigrációjában. A Márai család egykori otthona Kassán Márai Sándornak három testvére volt: Kató (férj. dr. Jetts Gyuláné), Géza és Gábor. Géza Radványi néven vált világhírű rendezővé. Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyerek megkapja a megfelelő polgári neveltetést: hat- és kilencéves kora között házitanítóhoz járt, harmadiktól pedig a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumába. Az intézményt a jezsuita rend alapította, az oktatás magyar nyelven folyt. A gimnáziumot az 1913-14-es tanévben el kellett hagynia; ennek az lehetett az oka, hogy tizennégy évesen egyszer elszökött hazulról. Ezután a családja úgy döntött, hogy intézetbe adják Pestre a Budapesti II. Kerületi Érseki Katolikus Főgimnáziumba. Az új iskolára úgy emlékezett vissza mint egy katonai neveldére; a szigorú szabályokat nem tűrte jól, így egy évvel később már újra Kassán tanult. A VII. osztályt két helyen végezte: a Kassai Gimnáziumban és az Eperjesi Katholikus Főgimnáziumban. Utóbbiban érettségizett 1917-ben. Az iskolaváltásoknak két oka lehetett: egyrészt a premontreiek nem tűrték kihívó, bohém stílusú öltözködését, másrészt ellenezték, hogy a növendékek önállóan publikáljanak. Ennek ellenére már fiatalon pályázatokat küldött be álnéven különböző napilapokba. A családi szájhagyomány szerint azért volt szükség álnévre, hogy a művészi pályaválasztással ne hozzanak szégyent a családi névre. A fiatal fiú írói ambícióit nem nagyon támogatta családja. Ezzel ő is tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy tehetséges. Egy barátjához 1917-ben írt levelében így vallott erről: „Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös. […] A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. […] Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen. […] Az életemet eddig is én csináltam, ezután is én fogom csinálni.” [2] 1918 őszén Budapestre költözött. Tanulmányait a jogi karon kezdte, majd átjelentkezett a bölcsészkarra. Ebben az évben jelent meg elsőként Emlékkönyv című nagy sikerű verseskötete. A könyv Kosztolányi Dezsőnek is tetszett, véleményét a Pesti Naplóban írta meg. Pesten Márai bohém, költekező életet élt, rendszeresen járt mulatókba és kabarékba. Mesterével, Krúdy Gyulával is többször találkozott. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején újságíróként tevékenykedett: riportokat készített, könyvekről írt kritikákat, és publikálta műveit. A Tanácsköztársaság bukása után családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Márai Lipcsében folytatta tanulmányait. Októbertől az Institut für Zeitungskunde hallgatója lett. Lipcséből Frankfurt am Mainba, majd Berlinbe ment 1920-ban. Itt még tanult egy ideig, de a tizedik félév után teljesen feladta tanulmányait, és több lap állandó munkatársa lett. Írt többek között a Drache, a Simplicissimus és a Frankfurter Zeitung című lapokba. Ekkor már ismerte későbbi feleségét, Matzner Ilonát (Lolát), aki hat évtizeden át végig hű társa maradt. (Az asszony Kassa egyik legtehetősebb zsidó kereskedő családjából származott.) Ezekben az években Máraiból igazi világpolgár lett: sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekből merítette írásainak témáit. Tehetségét külföldön is hamar felismerték, így nem csak Németországban, hanem Prágában, valamint itthon a Kassai Naplóban, (a rivális) Kassai Újságban és Az Újságban is jelentek meg írásai. Sokszínűségének, széles körű ismereteinek köszönhetően őt kérték meg, hogy fordítsa le Franz Kafka egyik elbeszélését 1921-ben, melyet több másik követett. Németországban 1923-ig élt. Annak ellenére, hogy külföldi tartózkodása alatt sikeres újságíróvá vált, ezekre az évekre keserű szájízzel tekintett vissza. Úgy érezte, hogy Berlinben nagyon sokan kihasználták. Lolával (Matzner Sámuel és Moskovits Irén lánya) 1923. április 17-én kötöttek házasságot Budapesten.[3] Polgári esküvő volt, mivel Márai római katolikus, Lola pedig zsidó vallású volt. (Férje, hogy meg tudja védeni feleségét, megkérte, hogy térjen át a római katolikus hitre, és csak annak megtörténte után, 1936-ban tartottak egyházi esküvőt. Az asszony a keresztségben a Mária Julianna Cecilia utónevet kapta.[4]) Márai ekkor egyetemi hallgató volt és az Egyetem u. 7 szám alatt lakott. 1923-ban Párizsba utaztak. Ottlétüket eredetileg három hétre tervezték, de végül hat év lett belőle. Párizst nagyon megszerették, de ennek ellenére mindvégig idegennek érezték magukat. Két évvel később a Közel-Keletre utazott három hónapra. Élményeit Istenek nyomában című írásában összegezte 1927-ben, mely a kelet kultúráját és gondolkodásmódját mutatta be. 1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a budai Mikó utcába. Ez a városrész (Krisztinaváros) akkoriban komoly irodalmi negyednek számított. (Szomszédjai közé tartozott Kosztolányi Dezső is.) Ebben az évben adták ki Bébi vagy az első szerelem című regényét. Márai legtermékenyebb írói korszaka 1930 és 1942 közé tehető. 1930-ban Dormándi Lászlóval közösen szerkesztette az 1914-1930 című képeskönyvet, mely több országban is megjelent. Szintén ebben az évben adta ki Zendülők című művét, amely a kor kamaszainak világát és a háború utáni lelkiállapotot és világszemléletet mutatta be. 1931-ben megjelent az Idegen emberek, amelyben német- és franciaországi élményeit dolgozta fel. A könyvben így írt az idegenség érzetéről: „Évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen…” Még ebben az évben látott napvilágot Műsoron kívül címen megjelent tárcáinak gyűjteményes kötete, melyet a Csutora követett 1932-ben, melyből a rendes kiadáson kívül 100 kézzel számozott példány készült merített papiroson, a szerző, Márai Sándor és az illusztrátor, Székely-Kovács Olga aláírásával.[5] Idővel Márai Sándor korának egyik legnépszerűbb és legelismertebb írójává vált – nevével ekkortájt egyre többet lehetett találkozni a közéletben is. Többedmagával ő is aláírta a genfi Világbéke Kongresszusra szánt levelet, tagja volt a Magyar PEN Clubnak, felolvasásokat tartott a rádióban, és rendszeresen írt a Nyugat című folyóiratba. 1934-ben írta meg egyik legmaradandóbb művét, az Egy polgár vallomásait, amely főleg önéletrajzi elemekből állt. A mű második kötete 1935-ben készült el. „Új könyvemben az irodalom mostohagyermekének alakját kívántam ugyanilyen lelkiismeretes objektivitással megrögzíteni, a polgárét, amelyet a modern irodalom jóformán még annyira sem tud komolyan venni, mint mondjuk a francia bohózatok írói a felszarvazott férjet…” – nyilatkozta az első kötet megjelenésekor.[6] E műve tulajdonképpen a polgárság kritikája és újraálmodása volt. Amikor 1935 januárjában a világhírű író, Thomas Mann ellátogatott Budapestre, Márai volt az egyik, aki az írót a budai Várban kalauzolta, ezen kívül vezércikkben üdvözölte kollégáját. Ez év augusztusában és szeptemberében Lolával Londonban tartózkodtak. Londoni élményeit később a Napnyugati őrjáratban foglalta össze. 1936-ban Kabala címmel cikkgyűjteményt jelentetett meg; a műbe elsősorban filozofikus cikkeket válogatott, csakúgy, mint később a Napnyugati őrjáratban. A könyv többek között az írók szerepét firtatta. (Ez a téma egyébként Márait élete végéig elkísérte.) „Egyszer mégis az írók csinálnak majd harminc országból Európát, az írók, a lélek aggályos kalandorai, az összes fináncok ellenére. Nehéz lesz!” – írta. Hogy íróként eleget tegyen az „Európa-egyesítésnek”, tagja lett a La Fontaine Társaságnak, melynek elsődleges célja a különböző nemzetek szellemi együttműködésének elősegítése volt. Otthagyta az Újság című lapot, és a kor legrangosabb napilapjának, a Pesti Hírlapnak lett a munkatársa. A lapban a Vasárnapi Krónikát és a Tegnap és Ma rovatokat szerkesztette 1944-ig. 1937-ben A Féltékenyek című kétkötetes művével folytatta termékeny írói pályáját. A könyvben továbbfűzte a Zendülőkben szereplő Garrenek családtörténetét. Februárban megválasztották a Kisfaludy Társaság tagjává. Ez év őszén nagy öröm érte, amikor a Felvidék egy részét (Kassával együtt) a első bécsi döntés értelmében visszacsatolták Magyarországhoz. A magyar csapatokkal visszatért a Felvidékre lapja tudósítójaként. Az óriási örömöt egy óriási tragédia követte: 1939. február 28-án fia született, Kristóf Géza Gábor, néhány héttel születése után azonban a gyerek meghalt vérzékenységben. Halála Márait mélyen megviselte, állítólag hónapokig meg sem szólalt a tragédia után. Később az Egy kisgyermek halálára című versében próbált gyászával szembenézni. A második világháború kitörését elkeseredetten fogadta. Így írt Búcsú című, a Pesti Hírlapban megjelent cikkében: „Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa: behunyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú. Nem akarom elhinni, mert láttam, nem is olyan régen, tegnap vagy tegnapelőtt, amint éppen ocsúdott a háború aléltságából, székesegyházain még javították avatott kezek a roncsolt díszeket és remekműveket, a kórházakban még gyógyították a rokkantakat és sebesülteket; nem akarom elhinni, mert hallom még az államférfiak, politikusok, írók, papok, népszónokok fogadkozásait, amint hitet tesznek a tömegsírok fölött, hogy soha többé.” Majd a cikket így fejezi be: „…s amíg élek és szólalni tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma.” [7] 1940-ben adta ki az úgynevezett Krúdy-regényt Szindbád hazamegy címmel. Ez a könyv igazi stílusbravúr volt, olyan, mintha maga Krúdy írta volna. Ezzel a művel mesterének állított örök emléket. A könyvben egy vágyott világ, a régi Magyarország elevenedik meg, ami már csak az emlékekben él. Márai tehetségére az akkori színházak is felfigyeltek. 1940 októberében mutatták be Kaland című színdarabját, amelynek alapját a Rendelés előtt című novellája adta. Színpadra viteléhez saját maga dolgozta át a művet, néhány hét alatt. Eleinte tartott a bukástól, ám a darab páratlan sikert aratott; összesen 351 alkalommal játszották a Kamaraszínházban. Ezt a színművét a Magyar Tudományos Akadémia Vojnits-díjjal jutalmazta.[8] Következő műve a Kassai őrjárat 1941-ben jelent meg. „A háborús felelősség kérdését akarom benne megfejteni, mélyebb alapokhoz nyúlva a szokásosnál. Ez a munka mintegy folytatása lesz a Napnyugati őrjárat című könyvemnek” – mondta. „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek […] Az igazság annyi, hogy az írók nem mondták ki a válságos pillanatban megfelelő erővel a varázsszavakat […] Az író a mérték.” [9] Ezt követte Mágia című novelláskötete, melyben ars poeticáját adta közre: „…Felfedeztem, hogy az írás mágia. […] Nem hibbantam meg. […] Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogy az életnek szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van.” 1942 Márai egyik legtermékenyebb éve volt: megjelent az Ég és Föld epigramma-gyűjteménye, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című esszéje, amely akkoriban nagy port kavart, és ami miatt rengeteg támadás érte. Sokak szerint az írás a tömegek manipulálhatóságáról szól, de a háború utáni nevelési feladatokat is megpróbálta felvázolni: „Európa legjobb szellemeinek meggyőződése, hogy a bolsevizmus nem lehet az occidentális tömegek életformája” – írta. „A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyzetét a népek között, meg kell mérni erejét.” Az esszé megjelenése után politikai és pedagógiai szinten egyaránt támadták. Kodolányi János is erősen bírálta az írást. Visszavágásként Márai azt bizonygatta, hogy Kodolányi – népi íróként – híján volt az „eredendő esztétikai tudásnak” és így nem tudta megítélni hitelesen a művet. Még ebben az évben írta meg talán legismertebb regényét A gyertyák csonkig égnek címmel; ugyanekkor A kassai polgárokból készült drámát is színpadra vitték. Ez év májusában a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Novemberben részt vett egy írókonferencián Lillafüreden, aminek célja az volt, hogy megvitassák az írók feladatát a háború alatt. Márai élete végéig vallotta, hogy az íróknak kulturális missziójuk van a Földön. E korszak regényei és színművei rendkívül népszerűvé, és elismertté tették Márai Sándort, itthon és külföldön egyaránt. Erre a sikersorozatra 1943-ban egy súlyos ideggyulladás vetett árnyékot, amely több hónapra ágyba kényszerítette. Ennek ellenére folytatta írói munkáját. December 6-án a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává is megválasztották. Megírta Füves könyvét is, majd közreadta a Pesti Hírlapban Vasárnapi Krónika címen megjelent írásainak gyűjteményes kötetét, valamint a Sirály című művét is. A német csapatok 1944 márciusában szállták meg az országot és a fővárost. Feleségével március 23-án elhagyták Pestet és Leányfalura költöztek. Naplójában a következőket írta: „Mintha március tizenkilencedikén eltört volna bennem valami. Nem hallom a hangom; mint amikor egy hangszer megsiketül; azt mondják, fából készült hangszerekkel megesik ilyesmi.” [10] Leányfalura magukkal vitték Lola húgát, Jacquline-t, és annak két gyermekét, Ivánt és Ágit. Itt találkozott először Babócsay Jánoskával, később örökbe fogadott fiával is. A kisfiú ekkor kb. hároméves volt. Így emlékezett vissza a találkozásra: „Látom a hároméves, szőke gyereket, amint a leányfalusi kertben elém áll és bemutatkozik. L. rendezte a bemutatkozást.”[10] Néhány hét után Losoncra mentek, valószínűleg azért, hogy megpróbálják Lola apját kiszabadítani a kassai gettóból. A terv sajnos nem sikerült: „X-et deportálták Lengyelországba.” – írta.[10] Többen felajánlották Márainak, hogy kijuttatják az országból, azonban ezeket az ajánlatokat rendre visszautasította. A nehézségek ellenére folytatta az írói munkát: 1943-ban megkezdte első naplóját, a Verses könyv első darabjait, majd harmadik színművét, a Varázst is. A bombázások alatt lakása gyakorlatilag teljesen elpusztult, ezért családjával a II. kerületbe költöztek, itt éltek egészen 1948 augusztusáig. Az elszenvedett csapások idején Márai számára a líra volt a menekülés, az önkifejezés legjobb eszköze: Egy kisgyermek halálára című versében fia elvesztését siratta meg, a Halotti beszédet az emigrációs létről, a Mennyből az angyalt pedig 1956-ról írta. Márai Sándor emléktáblája utolsó magyarországi lakhelyén, a Rómer Flóris utca 28. szám alatt Az ország helyzetét nem látta tragikusnak a világháború után, azonban érezte, „új rend” fog kialakulni az országban. Első naplójában a függetlenség elvesztésének gondolata fogalmazódik meg benne: „Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy Budapest, a városok pusztulnak, s az ország nemzeti léte kérdéses, ha az oroszok nem megegyezéses alapon érkeznek, hanem a fegyver jogán, mint győztesek egy hadszíntérre…” [11] Ugyanebben a műben írja le, hogy nem hisz az új világban, az új rendben, mert valami megszűnt és ebben már nem tud élni: „…elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.” Ezek a gondolatok valószínűleg a zsidósággal történt tragédia, a nemzet erkölcsi válsága, valamint a szovjet ideológia és kultúra hatására születtek. Úgy gondolhatta, hogy a szovjet nyomás alatt nem létezhet igazi magyar irodalom: „A magyar irodalom nagy volt, nagyobb volt, mint a nemzet.” [11] Még az ország elhagyása előtt megfogalmazta az otthontalanság gondolatát 1945-57-es Naplójában: „Minden háború után vannak témák, melyek élnek, sarjadzanak a levegőben […] Most ilyesféle személyfölötti, általános téma lesz az európai irodalomban az otthontalanság.” 1948-ban döntő lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot. A Keleti pályaudvarra senki sem kísérte ki őket. Választásán több évet töprengett. Útjuk előtt Jánoskát örökbe fogadták. Először Svájcba mentek, egy értelmiségi találkozó miatt, de 7 hét után Olaszországban, Posillipóban telepedtek le. Naplójában megemlíti, hogy a hely teljesen olyan, mint a Rózsadomb. Minden fontos budapesti helyszínnek (pl.: a Margitszigetnek és a Lukács fürdőnek) megpróbálták megkeresni az ottani megfelelőjét. Az írást továbbra sem hagyta abba; 1949-ben befejezte az Egy polgár vallomásai harmadik részét, ami később a Föld! Föld! címen jelent meg. Sorsukat több, nyugaton megjelent újság figyelemmel kísérte, a Nyugati Hírnök és a Hungária naprakészen tudósított, mi történik a Márai családdal. Novemberben megjelent az íróval egy interjú a Szabadság című clevelandi lapban. Az interjúban arról kérdezték, hogy szerinte mi a magyar emigráció feladata a magyarsággal kapcsolatban. Az emigráció két legfontosabb feladatának a magyarok előítéletek nélküli megismertetését és a magyar nyelv megmentését jelöli meg. „Megvannak az imáink, megvan a nyelvünk, él a nemzet – mondták és igazuk volt (a zsidóknak, amikor a rómaiak után a romok alól kikaparták megmaradt tekercseiket). Így kell nekünk is átmentenünk a nyelvünket, és ez, csakis ez dönti el majd népünk sorsát. [12] Utóbbi gondolata a száműzetésben eltöltött 41 év ars poeticája lett; ez visszhangzik a Halotti beszédben is: „Nevedről lehull az ékezet.” Olaszországban barátjuk, Paulay Erzsi és férje, a diplomata Vittorio Cerruti segítette őket – többek között elintézték, hogy ne kelljen az emigránsoknak fenntartott táborban lakniuk. Azonban Olaszországgal kapcsolatban kétségei támadtak, mivel meggyőződése volt, hogy kitör a harmadik világháború, és akkor ő az oroszok kezére fog kerülni. Itáliában ezidőtájt azzal vigasztalta magát, hogy ő ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Azonban arra is rá kellett jönnie, hogy külhonban nem lett kinek írnia. Nem volt se közönsége, se olyan emberek, akiket gyűlölhetett volna. Márait kezdte körülvenni az elveszettség érzése, hiszen hivatását – az írást –, ami az életet jelentette számára, kezdte elveszíteni. Az emigrációba kényszerült keserű és kilátástalan életérzése egyre erősödött. Ennek eredményeként 1951-ben megszületett első emigrációval kapcsolatos írása, a Halotti beszéd című verse, amely a magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása. A cím a legelsőként megmaradt magyar nyelvű műre és Kosztolányi költeményére is utal. A vers az emigráns magyarok körében rendkívül népszerűvé vált. „ Látjátok, feleim, szem’tekkel mik vagyunk Por és hamu vagyunk Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? … Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt ” Három évvel később a kommunista rezsim Tamási Áronnal íratott kritikát a versről a Művelt Nép című lapban. Márai így reagált erre: „Otthon versekben, rádióüzenetekben, cikkekben válaszolnak most a Halotti beszéd című versre. Nyilván elrendelték otthon a kommunisták ezt a koncertet: így bizonyítják, hogy aki elmegy hazulról, elsorvad a honvágytól. Ez részben igaz is; de annak, hogy elmentem hazulról, a kommunisták voltak az okozói. Ha ők nincsenek, ma nincs honvágyam.” [13] Ez az elveszettség-érzés egészen 1951 októberéig tartott, amikor is csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz; itt minden héten a Vasárnapi Krónikából olvasott fel, és így egyfajta szellemi légihidat teremtett meg elhagyott hazájával. Mint a magyarok lelki társa öntötte honfitársai szívébe a bátorságot és a kitartást az éteren át, éveken keresztül. 1951 karácsonyán a SZER A kassai polgárok rádióváltozatát közvetítette. Kezdő sora emlékeztetőül szolgált az egész magyar emigráció számára: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.” Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött. A kontinensváltás végső okait állandó levelezőpartnerének, Paulay Erzsinek írja meg 1951. február 26-án kelt levelében: „Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.” [14] Első emigrációban írt regénye a Béke Ithakában ebben az évben jelent meg. Az anyanyelvtől és a hazától való elszakadás az írót nagyon megviselte, nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek, a környezet, amiben élt. A következőket jegyezte fel naplójába: „Tizedik éve élek itt és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok – én, aki minden élethelyzetben tudtam dolgozni eddig, az ostrom idejében is! Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség. [15] „Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet” – fűzte hozzá. Ennek ellenére megpróbálta elfogadni, hogy már nincs visszaút, hozzá kell szokni az új környezethez. „Idegen országban az immigráns vagy emigráns érzelmi menetrend szerint rendezkedik be. Az első év: a lázadás. Kelepcébe estem stb. második év: menekülési tervek. (Chilében jobb stb.) harmadik év: összecsuklás, rezignáció. (Megnéztem az itteni temetőt, itt fekszem majd stb.) De aztán elkövetkezik a negyedik év, amikor az emigráns felébred az idegen országban, nyújtózik, ásít, szemét dörzsöli, és közömbösen ezt gondolja: Csakugyan olyan rossz itt?…” [15] 1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, a nemzet sorsa már eldőlt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő kezet a bajban. Később a ’60-as és ’70-es években ezért nem költözött vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába. A forradalom leverése után pár hétre Olaszországban maradt. Később New Yorkból a Szabad Európa Rádión keresztül a Mennyből az angyal című versével üzent a magyaroknak. „ Mennyből az angyal menj sietve Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok Ahol nem csillog a karácsony. Nincsen aranydió a fákon, Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. ” 1957-ben ötévi tartózkodás után, megkapta amerikai állampolgárságát. A következő évben jelent meg a Napló 1945-57 az Occidental Press (USA) kiadásában. Ezzel a kötettel az író elmondta, miért hagyta el szülőföldjét, és bemutatta az emigráció kezdeti időszakainak keserveit. A ’60-as években kevés könyve jelent meg; írás helyett inkább kirándulásokat tett Franciaországba és Olaszországba. 1965-ben újra megjelentette a San Gennaro vére című regényét, amely 1000 számozott példányban jelent meg New Yorkban. (Ez a mennyiség az amerikai magyarok körében kevésnek bizonyult.) New Yorkban továbbra sem élt szívesen, nem találta önmagát. Szőnyi Zsuzsának – másik állandó levelezőpartnerének – így vall erről: „A valóság, hogy nem köt ide semmi – ugyanakkor nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nagyon húz máshová valami.” [16] 1967-ben végrendeletet készített, amit magnóra vett fel családjának azt illetően, hogy mi történjen a kézirataival halála után. Ebben arra kérte Lolát, ha az oroszok végre elhagyták az országot és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat, addig amíg – mint örökös –, nem kíván velük rendelkezni. Ironikus módon Márai túlélte feleségét és fiát egyaránt. Ugyanebben az évben visszamentek Olaszországba, és Salernóban telepedtek le. Májusban befejezte együttműködését a SZER-rel, de ennek pontos okaira nem derült fény. Feltételezések szerint a szakításra részben anyagiak miatt került sor: a Márai által kért összegeket nem adták meg neki, másrészt a magyarországi politikai helyzet konszolidálódott. Miután a SZER tűrt kategóriába került, számára elmúlt a kezdeti izgalom és lendület. A következő években több, történelmi környezetbe ültetett művet jelentetett meg; ezek jórészt az önvizsgálat regényei: az Ítélet Canudosban a lázadásé, a Rómában történt valami a megalkuvásé, az Erősítő a megtérésé, a Harminc ezüstpénz az árulásé. A művekben felvetődik a kérdés: megfelelt-e a főhős az elvárásoknak, a hatalom, az üldözés és az árulás légkörében? 1972 szeptemberétől negyedévenként felolvasásokat küld a kölni Deutsche Welle nevű rádióba. A tematika tulajdonképpen ugyanaz volt, mint a SZER-nél: jegyzeteket, kritikákat küldött, valamint napi eseményeket kommentált. 1975-ben ellátogatott az Egyesült Államokba. Egy évvel később megjelent következő naplója: a Napló 1968-75. A delfin visszanézett c. verseskötetét 1978-ban adták ki. Közben itthon a Gyulai Várszínház színre akarta vinni A kassai polgárokat, de ez a bemutató előtt pár héttel meghiúsult, mivel Márai nem engedte meg, hogy bármelyik művét is bemutassák hazájában. 1980-ban feleségével visszaköltöztek az Egyesült Államokba, San Diegóban telepedtek le. Egy évvel később már Magyarországon is tárgyalni kezdték Márai műveinek kiadását. 1984-ben fejezte be újabb naplóját, a Napló 1976-83-at. 1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak ápolással teltek. Lola 1986. január 4-én halt meg. Az asszonyt elhamvasztották, és az óceánba szórták hamvait. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata: „Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Az év november 26-án elveszítette Géza öccsét is, a híres filmrendezőt. Halálát így összegezte: „Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.” [17] 1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt. Látogatókat már alig fogadott. Szőnyi Zsuzsának ezt írta: „Magányosan élek. János és családja egy autós óra távolságban vannak tőlem, segítőkészek, gyakran látom őket. Máskülönben mintha barlangban élnék, ahová csak denevérek tévednek. Ez nem is lehet másképp. Öreg korban dönteni kell, mit kezdjünk a magányossággal. Talán helyesebb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban. De az öregség így is probléma.” [18] A testi megpróbáltatásokat erős lelki fájdalom is követte, amikor nevelt fia, János, meghalt. Fia halálát igazi támadásnak fogta fel. „Nem tudok most számot adni erről a sorscsapásról. […] Lola úgy képzelte, ha egyikünk elmegy, János majd vigyáz az itt-maradottra. Nem így történt.” – írta egy levelében egyik barátjának.[18] 1988-ban többen (MTA, Magyar Írók Szövetsége) is megkeresték műveinek újra kiadása ügyében, azonban ő ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást. 1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel pontot tett életére. Hamvait a Csendes-óceánba szórták. Márai után három lányunoka maradt: Lisa, Sarah és Jennifer Márai, akik az Egyesült Államokban élnek. Mivel unokáit nem tanították meg magyarul, soha nem tudták megérteni nagyapjuk életművét A kommunista kultúrpolitika 1948-tól igyekezett Márai Sándort elfeledtetni. Az 1980-as években megpróbálták visszacsalogatni, ám ő nem állt kötélnek, és könyveinek kiadását sem engedélyezte. Halála után kezdték el munkáit (regények, novellák, napló) újra megjelentetni Magyarországon. 1990-ben, egy évvel halála után, posztumusz Kossuth-díjat kapott. Külföldön először Franciaországban fedezték fel újra az 1990-es évek elején. Rövid időn belül négy regénye jelent meg Párizsban. Ezt megelőzően, noha regényeit Nyugaton gyakran kiadták – a Vendégjáték Bolzanóban kivételével (mely német nyelvterületen nagy sikert aratott és sok kiadást megért) – igazából nem figyeltek fel rá. Műveit francia fordításban felfedező olasz kiadója határozta el, hogy A gyertyák csonkig égnek című regénnyel indítja Márai-sorozatát. Le braci rövid időn belül felkerült az olasz bestsellerlistára. Ezután német, spanyol, portugál és angol nyelvterületen, valamint számos kelet-európai nyelven hatalmas sikerrel jelentek meg elsősorban a franciák által publikált regények, de újabban más művei is. A sors különös fintora, hogy több regény esetében a külföldi kiadók a franciák által adott címeket részesítik előnyben az eredeti magyar címek helyett. Márai írói stílusát leginkább Thomas Mann, Robert Musil, az osztrák Joseph Roth és Arthur Schnitzler stílusához hasonlítják. Márai Sándort ma már az őt megillető helyen, a XX. századi európai irodalom egyik kiemelkedő alakjaként tartják számon külföldön és hazájában egyaránt. Magyarországi elismertségének kialakításában meghatározó szerepet játszott műveinek nyugat-európai, különösen olasz és francia fogadtatása. Márai Sándor napjainkban reneszánszát éli; sorra filmesítik meg műveit, színházi darabjait újra műsorra tűzték.

Konrád György (Debrecen, 1933. április 2. – ) magyar író, esszéíró, szociológus. Művei többek között angol, cseh, dán, finn, francia, héber, holland, német, norvég, olasz, orosz, spanyol és szerb nyelven jelentek meg. A kortárs magyar próza világszerte egyik legismertebb alakja Konrád György 1933. április 2-án született Debrecenben az egyetemi klinikán. Életének első tizenegy évét Berettyóújfalu nagyközségben töltötte, Magyarország keleti szélén. Apja Konrád József (1897–1970) jómódú vaskereskedő volt. Anyja, Klein Róza (1905–2004) nagyváradi zsidó polgárlány. Nővére Éva 1930-ban született, jelenleg New Yorkban biológus. Konrád György a helybeli zsidó elemi iskolába, majd a polgári iskola első osztályába járt 1944 tavaszáig. Szüleit az ország német megszállása után a Gestapo és a csendőrség letartóztatta, majd Ausztriába deportálta. A két testvér és még két unokafivér, Zádor István és Pál 1944. június 5-én budapesti rokonokhoz utazott nehezen megszerzett utazási engedéllyel. A rákövetkező napon Berettyóújfalu minden zsidó lakosát a nagyváradi gettóba, onnan pedig Auschwitzba deportálták. Konrád osztálytársait Birkenauban szinte kivétel nélkül megölték. A két testvér és az unokafivérek nagynénjük Vágó Zsófia jóvoltából egy svájci védett házban a vészkorszakot túlélték. 1945. február végén Éva és György hazautaztak Berettyóújfaluba. A házukat üresen találták, szüleikről semmi hír, egy bukaresti idősebb unokafivér, Kun László vette magához őket. 1945 júniusában a deportált szülők hazajöttek, és Berettyóújfalu mintegy 1000 fős zsidó lakosságából a Konrád család egyetlen kivételként együttesen életben maradt. Apja tovább folytatta vaskereskedését, és magához vette az elárvult unokafivéreket és unokahúgát. 1945-ben magántanuló volt, majd 46-ban a Debreceni Református Főgimnázium tanulója, illetőleg a neves református kollégium bentlakó diákja. 1947-1951-ig a budapesti Madách Imre Gimnáziumba járt. 1950-ben az apja üzletét és a család lakóházát államosították, a szülők pedig Budapesten tanulógyermekeikhez költöztek. Az életben maradás gyermekkori kalandjáról szól Konrád Elutazás és hazatérés (2001) című önéletrajzi regénye. Polgári származása miatt 1951-ben csak az Egyetemi Orosz Intézetbe vették föl, de 1953 áprilisában onnan is kizárták, mikor az intézet a Lenin Intézet nevet vette fel. 1953 őszén kezdhette meg tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar szakán, melyet 1956-ban fejezett be. Két ízben innen is kizárták ellenzéki politikai magatartás miatt, de professzorai (Lukács György, Sőtér István) segítségével folytathatta tanulmányait. Diplomamunkáját Papp Károlyról írta. Első recenzióit – az 1953-as reformok híveként – az Új Hang című folyóiratba írta. Az 1956-os forradalom alatt egyetemi nemzetőr volt. Ugyanebben az évben az induló Életképek című irodalmi folyóirat szerkesztője volt; a lap szerkesztőségében alakult meg a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa november 21-én. A lap megjelenését azonban december 30-án felfüggesztette a Hírlapkiadó Vállalat.[2] A forradalom leverése után, 1957 és 1959 állástalan volt; végül 1959-ben a VII. kerületi Tanács gyámhatóságán alkalmazták ifjúságvédelmi felügyelőként. Félállásban a Magyar Helikon Könyvkiadó szerkesztője is volt, ekkor közölte első esszéit is. 1965 és 1973 között a budapesti Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben dolgozott városszociológusként.[3] Értekező munkássága az 1960-as évektől bontakozott ki; elsősorban a francia és az orosz irodalommal foglalkozott. 1969-ben közölte A látogató című regényét, amely nagy sikert hozott számára Ellenzéki magatartása miatt 1973-ban ügyészi figyelmeztetésben részesült, és eltávolították az állásából. 1977-ben DAAD-ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben tartózkodott. Miután Szelényi Ivánnal együtt megírta Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvét, 1978-tól egy évtizeden keresztül publikálási tilalom alatt állt.[5] Disszidensként Václav Havel, Adam Michnik, Milan Kundera, Pavel Kohout társaságához tartozott. Ellenzéki évei alatt sokat tartózkodott Nyugat-Európában és Amerikában (többek között New Yorkban, San Franciscóban, Párizsban), 1987 és 1988 között világirodalmat tanított a Colorado Springs-i Colorado College-ben. 1988-ban a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) alapító tagja, az ezt követő országgyűlési választások alkalmával neve szerepelt az SZDSZ listáján. Egy időben a párt Országos Tanácsának is tagja volt. 2009. július 13-án, Retkes Attila elnökké választása után több alapító taggal együtt kilépett a pártból.[6][7] Egyik kezdeményezője a Demokratikus Charta elnevezésű mozgalomnak, amelynek 1993 és 1995 között szóvivője volt. 1989-től 1991-ig a Magyar Napló állandó munkatársa, 1990 és 1993 között a Nemzetközi PEN Club elnöke volt. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia egyik alapítója 1992-ben. 1997 és 2003 között ő volt a Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke Berlinben. Az 1990-es évek óta a Budapesten megjelenő német nyelvű hetilapban, a Pester Lloydban is publikál. Jelenleg az Alexandra Könyvesházban vezet irodalmi beszélgetéseket. A Szépírók Társasága tagja. Konrád György a rendszerváltás után is gyakran felemelte a szavát társadalmi- és közügyekben, többek között 1999-ben a volt jugoszláviai NATO-beavatkozás – melynek elszánt ellenzője volt -, vagy a második öbölháború idején, illetve elszánt harcosa a marihuána nevű kábítószer legalizálásának. Konrádnak öt gyermeke van. Első felesége Varsa Vera, második Lángh Júlia író, újságíró volt; jelenleg harmadik feleségével, Lakner Judit meseíró-szerkesztővel él. Fia, Konrád Áron 2006-ban jelentkezett Mostanában című verseskötetével. A Csernus Ákos-díj kuratóriumának tagja. Konrád egyike azon baloldali értelmiségieknek, akik magukat „antifasisztának” tartják. Konrád szerint mind az antiszemitizmus, mind a fasizmus egy valós és létező jelenség Magyarországon. Ezen téziseit 1992 óta ismételgeti, 2009-ig az SZDSZ színeiben. Számos nyugat-európai lapnak nyilatkozott már olyan értelemben, miszerint Magyarországon súlyos probléma a szélsőjobboldali mozgalmak ereje 1983 Herder-díj 1985 a Charles Veillon Alapítvány Európai Esszédíja 1986 a skandináv békeszövetség kitüntetése 1988 az antwerpeni Instelling Egyetem díszdoktora 1989 Maecenas-díj 1989 a mainzi Tudományos és Irodalmi Akadémia Wilhelm Heinse-medálja 1990 Kossuth-díj 1990 Manès–Sperber-díj (Bécs) 1991 a német könyvkereskedők Béke-díja 1991 a Nemzetközi PEN Club irodalmi békedíja 1996 a Francia Becsületrend tiszti fokozata 1998 Közép-Európa-díj 1998 Sztjepan Mitrov Ljubisa-díj 1998 Felix Meritis-ösztöndíj (Hollandia) 2000 Goethe-emlékérem 2001 Nemzetközi Károly-díj (Aachen)[9] 2001 a VII. kerület díszpolgára 2003 a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal 2003 Nikola Tesla-díj 2004 Budapest díszpolgára 2007 Franz-Werfel-díj Művei Konrád György dedikál az Ünnepi Könyvhéten. Budapest, 2010. június. 1969 A látogató (regény) 1969 Az új lakótelepek szociológiai problémái (Szelényi Ivánnal közösen) 1977 A városalapító (regény)[10] 1978 Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (esszék, Szelényi Ivánnal közösen) 1980 Az autonómia kísértése (esszék) 1982 A cinkos (regény) 1986 Antipolitika (esszék) 1987 Kerti mulatság (regény) 1990 Európa köldökén (esszék) 1991 Az újjászületés melankóliája (esszék) 1992 A városalapító (csonkítatlan kiadás) 1993 91–93 (esszék) 1994 Kőóra (regény) 1995 Várakozás (esszék) 1996 Áramló leltár (aforizmák) 1997 A birodalom kapuiban (esszék) 1997 A láthatatlan hang. Zsidó tárgyú elmélkedések 1998 Hagyaték (regény) 1999 Útrakészen 1999 A jugoszláviai háború (és ami utána jöhet) 2000 Mit tud a leveli béka? 2000 Urbanizáció és területi gazdálkodás (Szelényi Ivánnal) 2001 Elutazás és hazatérés (önéletrajzi regény) 2003 Fenn a hegyen napfogyatkozáskor (önéletrajzi regény) 2004 A közép tágulása (európai tárgyú esszék) 2004 Az író és a város 2005 Kakasok bánata (regény) 2006 Csodafigurák (portrék) 2009 Harangjáték (esszék) 2010 Zsidókról