Írók

Kertész Imre (Budapest, 1929. november 9. – ) Nobel-díjas és Kossuth-díjas magyar író, műfordító. Önéletrajzi ihletésű, a holokausztról és az önkényuralomról szóló műveiért irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki (2002).[1] A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. 1929. november 9-én született Budapesten. 14 éves korában (1944) megjárta Auschwitzot, majd Buchenwaldot, ahonnan a lágerek felszabadítása után 1945-ben tért haza. 1948-ban érettségizett Budapesten. 1948–1950 között a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa. 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa, 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító. Az 1955 és 1960 között létrejött írásokban született meg az 1960-tól 1973-ig írt első regény, a Sorstalanság gondolati alapanyaga. A kéziratot a Kádár-kori esztétika nevében a Magvető kiadó visszautasítja, ennek a történetéről A kudarc című regényben van szó. A Sorstalanság végül 1975-ben jelenik meg először a budapesti Szépirodalmi Kiadónál. Két kisregény, A nyomkereső és a Detektívtörténet után 1988-ban jelenik meg második regénye, a már említett A kudarc, rá két évre pedig a Kaddis a meg nem született gyermekért. Újabb 13 év munkája lesz a negyedik regény, a Felszámolás – és ezzel az eddig kertészi életmű egyik része egy tetralógiává alakul, melynek alapvető kérdése az élet és az emlékezés feszült viszonya. Az életmű másik ága a naplókat, esszéket tartalmazza: a Gályanapló (1992) a Sorstalanság műhelynaplója, esztétikai, filozófiai és misztikus följegyzések – ennek felel meg a Felszámolás párjaként felfogható Mentés másként (2011). Kertész Imre esszéinek fő problematikája – az eddigi értelmezések tükrében – a totalitarizmus emberének szabadsága. Auschwitz, sőt a történelem lezárhatatlansága, jelesül: „az »Auschwitzon túli« tapasztalat horizontját nem engedi érvényesülni” (Szirák Péter) – a probléma centrális jellegére utal, hogy A száműzött nyelv (2001) című kötetben a Holocaust szót már nagy kezdőbetűvel írja. Ugyanígy fontos az írásokban megjelenő emberek által képviselt gondolkodásmódok, különböző nyelvi világok egymással való kibékíthetetlensége. Sorstalanság című regényéből maga írt forgatókönyvet, s Koltai Lajos rendezett vegyes kritikai fogadtatásnak örvendő, rendkívül népszerű filmet. Műveit számos nyelvre lefordították, németül összegyűjtött művei a Rowohlt kiadó gondozásában jelennek meg, angolul a Random House, franciául pedig az Actes Sud adja ki. 1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung, 2001-től a német Becsületrend (Pour le Mérite) tagja. 2000 májusában Herder-díjjal, novemberben a Die Welt irodalmi díjával tüntették ki. 2002. október 10-én a Svéd Királyi Akadémia irodalmi Nobel-díját vehette át. 2002-ben Budapest díszpolgárává avatták. 2005. március 10-én a Sorbonne díszdoktori címét vehette át. 2007-ben a Magyar Kultúra Nagykövete. 2009-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Első regénye, a Sorstalanság, amit 13 évig írt, többévi várakozás és visszautasítások után jelenhetett csak meg 1975-ben. Sikert előbb külföldön aratott a mű, itthon csak a rendszerváltás után, de főként az irodalmi Nobel-díj átvételekor. A regény főhőse egy kamasz fiú, akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érleltek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. A regény tárgyszerű, már-már dokumentarista stílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését tette lehetővé. A regényt Koltai Lajos operatőr-rendező ültette át filmre. A Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) folytatás is, válasz is az első regényre. Későbbi műveiben a kelet-európai történelem és társadalom csapdáiba szorított, kiszolgáltatott, tragikus sorsra ítélt egyén sorselemzését adja. Műveit több nyelvre lefordították. Ő maga németből fordít – többek között Sigmund Freud, Hugo von Hofmannsthal, Friedrich Nietzsche, Friedrich Dürrenmatt, Arthur Schnitzler, Tankred Dorst és Ludwig Wittgenstein műveit ültette át magyar nyelvre. „A legnagyobb problémát persze az első regényem okozta, a Sorstalanság, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy sokan megírták már, amelyek között nagyon sok rossz változat volt, és egy-két jó. De a lényeg az volt, hogy nem szabad azonosulni. Jól kellett ismerni a nyelv határait. Nagyon világosan kellett tudni azt, hogy az, aki itten beszél, nem egy valódi hús-vér, hanem egy regényfigura, akinek nyelve van. Tehát csak nyelv és semmi más. És ez az a törvény, amely fegyelemben tart, és amelyet átlépve idegen szövegek keletkeznek. Ez jó és világos kontroll, csak nehéz. Úgyhogy a Sorstalanság megírása közben néha évek teltek el két fejezet között. Nem tudtam beilleszkedni abba a stílusba. Mondom, az elsődleges az, hogy aki beszél, az irodalmi figura, az csak egy nyelv, nem hús-vér valóság. És ahogy hús-vér valósággá próbáljuk tenni, elfuserálódik az egész A nyomkereső (1977) Detektívtörténet (1977) A kudarc (1988) Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) Az angol lobogó (elbeszélés, 1991) Gályanapló (1992) Jegyzőkönyv (1993) A holocaust mint kultúra (esszé, 1993) Valaki más: a változás krónikája (1997) A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998) A száműzött nyelv (2001) Felszámolás (2003) K. dosszié (2006) Világpolgár és zarándok (Káin és Ábel) (2007) Európa nyomasztó öröksége (2008) A megfogalmazás kalandja (2009) Haldimann-levelek (levelezése Eva Haldimannal; 2010) A végső kocsma (folyamatban) Mentés másként (a szerző 2001 és 2003 között írt naplója; 2011) Füst Milán-díj (1983) Forintos-díj (1986) Artisjus Irodalmi díj (1988) Aszu-díj (1989) József Attila-díj (1989) Déry Tibor-díj (1989) Örley-díj (1990) Az Év Könyve jutalom (1990) Soros-életműdíj (1992) Brandenburgi Irodalmi Díj (1995) Márai Sándor-díj (1996) Kossuth-díj (1997) 1997-ben a lipcsei könyvvásáron nagydíjat kapott, elsősorban a Sorstalanságért. 1997-ben a német kultúra külföldi terjesztéséért megkapta a Német Nyelvészeti és Költészeti Akadémia fődíját, a Friedrich Gundolf-díjat. 2000 májusában Herder-díjjal, majd novemberben a Die Welt hetilap irodalmi díjával tüntették ki. 2001-ben tagja lett a német Becsületrendnek (Pour le Mérite), amely a művészeknek adható legmagasabb németországi kitüntetés. Irodalmi Nobel-díj (2002) Hans Shahl-díj (2002) YIVO életműdíj (2002) Budapest díszpolgára (2002) A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (2003) Corine-díj (2004) Goethe érem (2004) Jean Améry-díj (2009)

Heltai Jenő (Budapest, 1871. augusztus 11. – Budapest, 1957. szeptember 3.): író, költő, újságíró, Herzl Tivadar meghatározó cionista politikus, publicista és író unokatestvére. Már 14 éves korában publikálták verseit. Miután félbehagyta jogi tanulmányait, újságíróként dolgozott: a Magyar Hírlap, A Hét, a Pesti Hírlap, majd a Pesti Napló munkatársa volt. Katonai pályára lépett; sokat utazott: élt Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Isztambulban. Már 1900-ban titkárként dolgozott a Vígszínháznál, később, 1929-től a Belvárosi Színház,majd 1932–34-ben a Magyar Színház egyik igazgatója lett. Dalszövegeket is írt: ő írta Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékához is a szövegeket. („Kék tó, tiszta tó…”) Nagy műveltségű, egyben kifinomultan könnyed, franciás lezserségű író volt. Színpadi műveiben is kitűnt költői készsége: 1936-ban nagy sikerrel mutatták be a Magyar Színházban A néma levente című verses színpadi játékát, amelyet a jelenlegi Magyar Színház ma is műsorán tart. A mű – többek között – sajátos humorral ábrázolja Hunyadi Mátyást. Heltai Jenő sírja Budapesten. Kerepesi temető: 34/1-3. sarok. Borsos Miklós alkotása. Megértéssel ábrázolta a bohém, link életet élőket. Heltai hangja időnként komor (mint például A 111-es című regényében), de sohasem lemondó. Más ünnepelt szerzők (így Molnár Ferenc) mellett rá is kiterjedtek a magyarországi zsidótörvények. 1945 után visszatért Magyarországra (időközben keresztény hitre tért). Élete vége felé még megérte az elismerést: műfordítói tevékenységéért a Francia Becsületrenddel tüntették ki, 1948-ban Kossuth-érdemrend (második osztály) elismerést kapott. A PEN klub magyar elnökévé választották és végül, már nagybetegen, 1957-ben Kossuth-díjat kapott. 86 éves korában, 1957. szeptember 3-án hunyt el. Versek Modern dalok, 1892 Kató, 1894 Fűzfasíp, 1913 Elfelejtett versek, 1947 Szabadság 1945. május 1. Novellák Lou (Bp., 1900); Írók, színésznők és más csirkefogók (Bp., 1910); Scherzo (Bp., 1910); Színes kövek (Bp., 1911); A Tündérlaki lányok (Bp., 1914); Lim-lom (Bp., 1915); Papírkosár (Bp., 1927); Utazás enmagam körül (Bp., 1935); A gyilkos is ember (Bp., 1939); Ismeretlen ismerősök (Bp., 1943); Ötven elbeszélés (Bp., 1946); Színes kövek (elbeszéléseinek gyűjteményes kötete, Bp., 1957). Regények Hét sovány esztendő (Bp., 1897); Az utolsó bohém (Bp., 1911); Family Hotel (Bp., 1913); VII. Emmánuel és kora (Bp., 1913); Jaguár (Bp., 1914); A 111-es (Bp., 1920); Álmokháza (Bp., 1929). Ifjabb (Bp., 1931). Színművek Az asszony körül (Bp., 1903); Az édes teher (Bp., 1909); Naftalin (Bp., 1908); A masamód (Bp, 1910); Arcok és álarcok (Bp., 1925); A néma levente (Bp., 1936); Az ezerkettedik éjszaka (Bp., 1939); Lumpácius Vagabundusz, vagy a három jómadár (Nestroy vígjátékának átdolg. Bp., 1943); Szépek szépe (Bp., 1955); Menazséria (válogatott egyfelvonásos színművek, Bp., 1962). Antológia, esszé A masamód – Elfelejtett drámák (Európa Kiadó, 2001., szerk: Győrei Zsolt, ISBN 9630769379) Száztíz év – összegyűjtött versek (Papírusz Book Kiadó, 2002., szerk: Győrei Zsolt, ISBN 9789639263116) Heltai Jenő breviárium (in: Budapesti Negyed – X. évf. 4. szám és XI. évf. 1. szám, 2002. tél és 2003. tavasz, szerk: Győrei Zsolt) Győrei Zsolt: Heltai Jenő drámai életműve (L’Harmattan, 2005., ISBN 963 7343 40 7) Te pajkos, kis kokott – Heltai Jenő Budapestje (Papírusz Book Kiadó, 2007., szerk: Győrei Zsolt,

Gárdonyi Géza (eredetileg Ziegler Géza; Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között. A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete”), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható. Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Bár költői és drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901). Ziegler Géza néven látta meg a napvilágot, s első ízben tizenhat évesen, 1881. május 5-én az egri Füllentőben megjelent humoreszkjét írta alá Gárdonyi Z. Géza néven. Írói nevét születési anyakönyvezési helyszíne, Gárdony után választotta, s 1881 után – a Z. elhagyásával – egyre gyakrabban, az 1890-es évektől pedig kizárólagosan ezt tüntette fel művei fejlécén. Ez a tény, valamint 1879 után keletkezett, Ziegler Géza névre kiállított iratai (1882-es tanítói oklevele, 1884-es sárvári osztálytanítói bizonyítványa, 1885-ös házassági anyakönyve stb.) cáfolni látszanak a Magyar katolikus lexikon azon értesülését, hogy 1879-ben felvette volna a Gárdonyi Géza nevet. Abból, hogy gyermekeit Gárdonyi családnévvel anyakönyvezték, arra következtethetnénk, legidősebb gyermeke születése, 1887 előtt hivatalossá kellett tennie írói nevét, erre is rácáfolnak azonban 1890-es évekbeli személyes okmányai. Az Új magyar életrajzi lexikon – közelebbi forrásjelölés nélkül – tudni véli, hogy az író 1897-től, Egerbe költözése évétől hivatalosan is viselte a Gárdonyi Géza nevet, ennek azonban nem találni nyomát a szócikkünkhöz forrásműként felhasznált, róla szóló életrajzi monográfiákban.[1] Pályája során számos álnevet használt, főként újságírói tevékenysége kapcsán, illetve pályája korai szakaszában írt röpiratai és ponyvái címlapján, később pedig gyermekmeséi fejlécén. Ezek betűrendben: Balatoni, Black William dr., Don Vigole, Egy katholikus, Egy katholikus pap, Figurás Feri, Figurás Géza, g.g., gh.t., Garabonciás diák, Gárdonyi bácsi, Géza bácsi, Göre, Göre Gábor, Ista Pista, Katufrék Fekete Géza Pétör, Mindentudó Gergely bácsi, Mummery Róbert, Nagyapó, Nemeskéry Sándor, Paprika János, Répa Matyi, Somogyi lantos, Tamásffy dr., Yang A. dr., Yang O. I. dr., -yi Gárdonyi édesapja, a nemeskéri születésű Ziegler Sándor Mihály (1823–1879) szászországi származású, evangélikus felekezetű, évszázadokon át Sopron környékén élt és dolgozott vasművesek – kovácsok, lakatosmesterek – leszármazottja volt. Iskoláiból gépészlegényként szabadult, majd Bécsben folytatott gépészmérnöki tanulmányokat. Több találmány fűződött a nevéhez, így például az önélező ekevas és egyfajta acélzománcozási eljárás. Huszonöt éves korában már kétszáz ember dolgozott a keze alatt a bécsi Ziegler-gyárban, ahol egyebek mellett először gyártottak acél ekevasat és acélfésűt. A szabadságharc kitörésekor elhagyta Bécset és feladta az anyagi biztonságot, s mint „Kossuth fegyvergyárosa” tüntette ki magát a nemzeti küzdelemben. Hadnagyi rangban a saját pénzén felszerelt pesti, később Nagyváradra, majd Aradra telepített fegyvergyár igazgatója volt, kivívta Kossuth megbecsülését és Petőfi barátságát. A szabadságharc leverését követően teljes vagyonát az ellenség kezén hagyva szökött el Aradról. Álruhába öltözve, az országot megkerülve, Bukaresten és Bécsen keresztül érkezett meg szülőfalujába, Nemeskérre, de csakhamar elfogták és haditörvényszék elé került. Megmenekülését annak köszönhette, hogy a hatóságoknál kegyben lévő jóakarói aláírásukkal igazolták: a pesti fegyvergyáros csupán névrokon, Ziegler a szabadságharc során végig Bécsben tartózkodott. Ezt követően évekig valóban az osztrák fővárosban élt, különböző gépgyárakban dolgozott, majd az 1850-es években végleg hazatért Magyarországra.[3] Egyik hazai megbízása a szőlősgyöröki gőzmalom megépítése és felszerelése volt. E munkája során ismerte meg, majd 1860. december 8-án feleségül vette a nála tizenhét évvel fiatalabb Nagy Teréziát (1840–1926), parasztsorba süllyedt szőlősgyöröki római katolikus kurtanemesek sarját. Frigyükből hét gyermek – egy leány és hat fiú – született: Tera (1861–1865), Géza (1863–1922), Béla (†1865), Béla (1866–1888), Dezső (1868–1874), Árpád (1869–1871), Árpád (1875–1893). Hat testvére közül csupán két öccse érte meg a felnőttkort – hogy még fiatalon a sírba is hulljanak –: az apjuk nyomába szegődő, lakatoslegénnyé váló Béla, és a színészi pályát választó, vízi balesetben meghalt ifjabbik Árpád. A szőlősgyöröki gőzmalom elkészülte után Ziegler uradalmi gépészként, cséplőgépkezelőként és -karbantartóként kereste kenyerét. Megalkuvásra képtelen, lázadó természetű ember lévén, munkaadói sehol nem tűrték meg hosszabb ideig, így gyakran kényszerült új munkahelyre szegődni és lakóhelyet váltani. 1861. június 1-jétől Ziegler a Veszprém vármegyei akarattyapusztai Fiáth-uradalom kovácsa lett, majd 1862. február 21-én a Fejér vármegyei Gárdonyba költözött az akkor már egygyermekes házaspár. Géza fiuk születésekor a Ziegler család tehát éppen a Velencei-tó déli előterében, a Gárdonyhoz tartozó agárdpusztai Nádasdy-uradalomban élt, ahol a családfő uradalmi gépészként dolgozott. A leendő író egy nádfedelű, hosszú gerincű cselédházban látta meg a napvilágot 1863. augusztus 3-án (az emléktáblával megjelölt épület ma a Gárdonyi Géza Emlékháznak ad otthont). A csecsemőt az agárdpusztai Szent Anna-kápolnában anyjuk római katolikus vallására keresztelték. Agárdpusztán sem sokat időztek azonban, az apa 1879-es haláláig összesen tizenhat településen fordult meg a család. 1864. április 24-étől a Somogy vármegyei Kilitin, 1866. szeptember 29-étől átmenetileg a Fejér vármegyei Pátkán, majd Székesfehérváron éltek. 1868 nyarán Pestre, az erzsébetvárosi Rózsa utcába költözött a család, míg az apa Szarvason dolgozott cséplőgépkezelőként. Később egy lipótmezei szolgálati lakásban éltek, a családfő ugyanis a Magyar Királyi Országos Tébolyda főgépészi állását foglalta el. Az apa később az Óbudai Hajógyár munkása lett, s a család is követte Óbudára. A gyermek Ziegler Géza Budán kezdte meg elemi iskolai tanulmányait 1868 végén, majd miután apja 1870. május 1-jén a Borsod vármegyei Sályban, a Laszty-birtokon kapott állást, három osztályt a faluban, az 1873–1874-es tanévet pedig már Hejőcsabán végezte. Az 1873. május 26-áig nyúló hároméves sályi tartózkodás volt Gárdonyi gyermekkorának legemlékezetesebb, legönfeledtebb korszaka. Itt alakult ki benne a magyar vidékről alkotott idillikus képe, s itt ismerkedett meg a nép gondolatvilágával, hiedelmeivel, a népköltészettel – és Duka Vilmácska személyében az első gyerekszerelemmel.[6] Zieglerék 1874. június 1-jén a Zemplén vármegyei Taktaharkány melletti Jajhalomba költöztek, Géza az 1874–1875-ös tanévben a sárospataki református kollégium tanulója volt. Noha apja jóvoltából és mintájára kora gyermekkorától falta a könyveket, meglehetősen gyenge képességű diáknak bizonyult, saját későbbi szavaival: „Februárban kimaradtam az iskolából, mert mindenből szekundám volt.” A család lankadatlan vándorlása folytatódott: 1875. december 3-án Tiszalúcon telepedtek le, majd a borsod–zempléni vidéknek búcsút intve 1876. április 1-jén visszaköltöztek a fővárosba. A családfő előbb a Fehér Miklós-féle gépgyárban helyezkedett el, a család a Soroksári úton lakott, majd az apa 1877. október 1-jétől a Károlyiak kál-nagyútpusztai uradalmában vállalt állást (ez lett utolsó munkahelye). Gézát 1876-ban a budapesti Calvin téri református gimnáziumba íratták be. Nem tartozott a szorgalmasabb vagy kiemelkedő képességű nebulók közé, de tanulmányi előmenetelére ekkor már nem volt különösebb panasz. Később e pesti esztendőkre úgy tekintett vissza, mint élete egyik legboldogabb időszakára. Itt kötötte első barátságait – többek között későbbi pályatársával, Pekár Gyulával –, itt érte az első diákszerelem, tizenöt évesen itt szerezte első maradandó irodalmi élményeit (Cervantes Don Quijotéja) és írta első verseit.[7] Gárdonyi 1880 körül, egri tanítóképzősként 1878-ban letette érettségi vizsgáját, majd a betegségre hajlamos, gyenge fizikumú, vékonydongájú fiú mesterember ősei hagyományaival szakítva szeptemberben az Egri Érseki Római Katolikus Fitanítóképző Intézet (röviden a Líceum) növendéke lett. Ha szerette a pesti diákéletet, úgy annál nehezebben viselte a nélkülözésektől, a magányosság és a céltalanság érzésétől terhes egri esztendőket. Noha szegény sorú család sarjaként érseki ösztöndíjban részesült, és alkalmi házitanítóként sovány keresethez is jutott, mégis mostoha körülmények között élt. Egy évig a Magazin utcai Antali Borcsa-féle diákmenhely egyik nyomorúságos szobájában lakott harmadmagával, majd egy fáskamrából kialakított deszkafalú házikóban tengődött. Lelki állapotára és anyagi helyzetére további csapást mért apja 1879. októberi halála. Mindemellett a tanulás sem lelkesítette, nem fűtötték tanári ambíciók, ahogy ő fogalmazott: „Kedv, hajlam… majd megjön az is, csak diploma legyen!” Hiányzott belőle az elhivatottság érzése, a tanítóképezdében a közepes képességű diákok közé tartozott. Magyar nyelvből egy ízben professzora, Répássy János meg is buktatta a következő szavak kíséretében: „Fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni.” Répássy megérte volt tanítványa irodalmi csillagzatának felemelkedését, s élete legnagyobb gyalázatának nevezte korábbi szavait. Más szempontból mégis termékenynek bizonyultak az egri évek. Az irodalombarát egri képezdészek önképzőkörének egy ideig alelnöke volt. 1879-ben itt, a részben általa szerkesztett és illusztrált Drukk (vagy Druck) című diákélclapban jelentek meg első írásai, ennek megszűntével a Frici című hetilap élcrovatába írt rövid, csattanós történeteket. 1881 elejétől egy újonnan induló egri élclap, a Füllentő illusztrátora és Don Vigole álnéven néhány humoreszkjének szerzője volt. A városi papságot, a túlbuzgó egri híveket és a líceum tanárait kifigurázó – szintén álnévvel megjelent – írásai többször sodorták kínos helyzetbe A harmadév befejezése utáni nyárra hazaköltözött édesanyjához, Szőlősgyörökre, és hogy egyéves tanítói gyakorlatát teljesítse, 1881. szeptember 28-án a Somogy vármegyei Karádon vállalt segédtanítói állást. Ismét nyomorúságos körülmények között élt, az osztályteremben szalmazsákon hált, s szánalmas keresményét is arra fordította, hogy Köpönyeg címen – bukásra ítélt – lapot indítson a somogyországi községben. Karádi évével teljesítette próbatanítását, és vizsgái letételét követően, 1882. május 30-án átvehette – „elégségesen képesített” megjegyzéssel kiadott – népiskolai tanítói oklevelét is. 1882. szeptember 5-én a Veszprém vármegyei Devecser elemi iskolájában helyezkedett el segédtanítóként, majd 1884. január 20-a és június 29-e között a Vas vármegyei Sárváron volt osztálytanító. Időről időre tolla után nyúlt, s ha meglehetős rendszertelenséggel is, de dunántúli és fővárosi lapok közölték írásait, elbeszéléseit és verseit (Zalamegye, Somogy, Veszprém és Vidéke, Pápai Lapok, Vasmegyei Lapok, Dunántúl, Ország-Világ, Budapesti Néplap, Pesti Hírlap, Néptanítók Lapja, Fővárosi Gyorsíró stb.). Gyorsan múló ifjonti szerelmi vágyakozásait és a lelkét annál makacsabbul mardosó csalódásait versbe öntötte, s 1882-ben első – soha el nem készült – regénye megírásába is belefogott. Ugyanebben az évben írta meg – a devecseri kántor, Tima Lajos biztatására – „Fel nagy örömre…” kezdetű karácsonyi egyházi énekét. 1883-tól különböző, jobbára ismeretlen élclapokban (Füstölő, Pipa János) jelentek meg kisebb szatirikus történetei. Írt tehát, ha tehette, de eközben a még egri képezdész korában megidézett tanítóság iránti „kedv és hajlam” nem költözött be a szívébe. Sanyarú életkörülmények között tanítással töltött évei során felhalmozódott benne a mellőzöttség keserű érzése, s Devecserben tapasztalta meg először a szerelmi csalódás ízét, gyengéd érzelmei sem Tima Herminnél (patrónusa leányánál), sem Gergelyi Katalinnál nem találtak viszonzásra. Egyre fojtogatóbbnak érezte a vidéki néptanítói életet, s legszívesebben városi könyvkereskedőként képzelte el jövőjét. 1883 augusztusában még szerzetesnek is jelentkezett, de a pozsonyi ferencesek rendfőnöke elutasította kérelmét. Sárvárt ellenzéki magatartása miatt kellett elhagynia: az évzáró ünnepségen a himnusz elhangzása után tanítványai rögtön rázendítettek az általa betanított, „Jaj, de huncut a német, hogy a fene enné meg…” kezdetű nótára. 1884. szeptember 6-a, az 1884–1885-ös tanév kezdete ismét tanítóként köszöntött az ifjú Ziegler Gézára a Veszprém vármegyei Dabronyban. Ám ezúttal a katolikus felekezeti iskola választott kántortanítója volt, ami életkörülményeit tekintve előrelépést jelentett. Szolgálati lakást kapott, így hát maga mellé vette édesanyját és Árpád öccsét is. Újult erővel, lelkiismerettel végezte tanítói munkáját, amelyben szabadkezet kapott: egy sor játékos módszert vezetett be az írás-olvasás tanítására, s a kor didaktikai zsinórmértékétől eltérve, a maga elképzelése szerint oktatta a betűírás tudományát. Tanítványai és a falu népe egyaránt megbecsülték, s a sikerélmény megbékítette sorsával, a néptanítói pályával, bár továbbra is anyagi gondok gyötörték. Az írással, a dunántúli lapokkal való levelezéssel nem hagyott fel, s 1885 februárjában rámosolygott a nem várt szerencse: a pécsi Dunántúl című lap külső munkatársa lett.[9] A Tanítóbarát egyik számának címoldala Gárdonyi Géza portréja 1885. október 15-én lemondott kántortanítói állásáról, október 28-án házasságot kötött a dabronyi Csányi Máriával, s az ifjú házasok Győrben telepedtek le. Eleinte házitanítóskodásból kívánta fenntartani magát, de nem sikerült munkát találnia, így a zsurnalisztika felé fordult. Noha már korábban is jelentek meg írásai különféle lapoknál, igazából itt, Győrben indult el újságírói karrierje. 1885 őszén Pereszlényi János lapszerkesztő meghívására előbb három hónapon keresztül a negyvennyolcas függetlenségi eszmékhez hű Hazánk főmunkatársa lett. 1886 januárjában megindította és 1888-ig szerkesztette a Tanítóbarát című tanügyi folyóiratot, valamint sajtó alá rendezte a Néptanítók Naptárának 1886–1888-as évfolyamait. Ezzel párhuzamosan nem szünetelt hírlapírói tevékenysége sem, 1886. január 1-jétől a Győri Közlöny főmunkatársa, 1886. június 18-ától pedig ezzel egyidejűleg a Budapesti Hírlap külső munkatársa volt. 1886 szeptemberében családjával együtt Győrből Budapestre költözött, s a Budapesti Hírlap munkatársaként tevékenykedett. Aktív sakkversenyző lévén szerkesztette a Magyar Sakklapot, illetve az Egyetértés sakkrovatát. Ugyanakkor rövid időre a Budapesti Állami Tanítóképezde magyar–történelem szakos hallgatója lett. A Pedagógium magyar nyelv és irodalom tanárával, Király Pállal csakhamar összekülönbözött, miután a Budapesti Hírlap hasábjain vitriolos kritikát írt professzora tudományos munkásságáról, s azt nem is volt hajlandó visszavonni. Tanulmányainak és a fővárosi zsurnalisztalétnek egyaránt búcsút kellett intenie, s még 1887 elején visszatért Győrbe. A Győri Hírlap alkalmazásában folytatta újságírói munkáját, 1887. december 25-étől pedig a Garabonciás Diák című élclap számára is dolgozott. 1888. július 1-jétől átmenetileg ismét a Hazánk hírlapírója volt, röviddel később az immár egygyermekes család Szegedre költözött. Ziegler a kormánypárti Szegedi Híradó munkatársa lett, egyidejűleg 1888. december 25-étől 1890. április 1-jéig szerkesztette az újság mellékletét, az általa alapított Szögedi Paprika című élclapot is. 1890. május 1-jén átszegődött a független Szegedi Naplóhoz, a folyóirat belső munkatársa, egyúttal a lap vasárnapi melléklete, a Hüvelyk Matyi szerkesztője lett. A Tisza-parti város irodalmi kávéháza, a Hungária gyakori vendégeként szívélyes baráti kapcsolatba került Dankó Pistával, s ekkor és később is több maga írta nótaszöveggel segítette ki a cigányprímást. Nagy társasági életet azonban itt sem élt, szegedi éveiben is megmutatkozott emberkerülő hajlama, folytonos elvágyódása és útkeresése. Így hát kapva kapott az alkalmon, amikor 1891. augusztus 1-jei kezdéssel felkínálták számára az Arad és Vidéke belső munkatársi, riporteri állását. Aradon azonban ismét súlyos csalódás érte: a beígért munkakörnél nagyobb felelősség szakadt a nyakába, a beígért fizetségnél viszont rendszeresen kisebb összeg ütötte a markát.[10] Egészségi és idegi állapota megromlott, 1891 novemberében Aradon felmondott és Budapestre költözött, hogy a fővárosban kezeltesse gyomorbaját. December 11-étől – barátja, Bródy Sándor beajánlására – a Magyar Hírlap alkalmazta belső munkatársként, később politikai rovatvezetőként. Itt indította el 1892. június 6-án a később népszerűvé váló Göre Gábor-levelek folyamát, s itt és így ragadt rá pályatársai körében egy életen át használt baráti ragadványneve: Göre. Emellett írásokat, tárcákat küldött a Pesti Hírlap, az Egyetértés, a Függetlenség, gyermekeknek szóló történeteket és meséket írt Az Én Újságom és a Mátyás Deák számára. 1892-ben feleségétől különvált, aki gyermekeikkel együtt Győrbe költözött, 1893-ban meghalt szeretett Árpád öccse – az örökké magányos Gárdonyi magára maradt a századfordulós Budapest forgatagában is. A politikai újságírást nem szenvedhette, ezért 1894 júniusában kialkudta főszerkesztőjével, hogy eztán mindösszesen havonta négy tárca és két Göre-történet megírására kötelezhető. Ezzel párhuzamosan 1894. május 18-ától – ismét Bródy Sándor protekciójával – egy éven át a Feszty Árpád-féle körképvállalat titkáraként is tevékenykedett, feladata a körképet népszerűsítő írások, riportok megírása volt. Ezzel bejáratos lett a korabeli Budapest irodalmi életét meghatározó Jókai–Feszty-szalonba. 1895 végén maga is körképvállalatot alapított: Dante Alighieri Isteni színjátéka ihlette meg a Pokol-körkép megtervezésére, vázlatának megfestésére és megvalósítására. Az 1896 májusában a Városligetben megnyílt, összetákolt pavilonban sebtében megfestett körkép csúfosan megbukott, dacára az egyedi hangot megütő Gárdonyi-reklámszövegeknek („Menjen kérem a Pokolba!”, „Azt hallottam, Budapesten megnyílott már a Pokol, vigyázzon kend, komámasszony, nemsokára meglakol!”). Gárdonyit a kudarc letörte ugyan, de nem annyira, hogy tervbe ne vegye egy Petőfi-körkép és egy fehérló-áldozatot bemutató élő szereplős zsánerkép felállítását. Ez idő tájt szervezett országos gyűjtést, hogy a segesvári csatatéren elesett Petőfi feltételezett sírja fölé méltó emléket emeljen a nemzet. Törekvése részben sikerrel járt: 1897-ben felállították Köllő Miklós Petőfi-szobrát, de nem az egykori csatatéren, hanem a segesvári várban. 1896 márciusában a vasúti szabadjegy megvonása miatt összekülönbözött a Magyar Hírlap szerkesztőségével, s a Budapesti Hírlap élclapmelléklete, a Kakas Márton munkatársa lett Budapesti újságíróként egyre erősödött benne az érzés, hogy a fővárosi irodalmi élet és művészvilág talmi kulissza, a modern társadalom és civilizáció elfajult és elanyagiasodott. Rosszallóan szemlélte az 1896-os millenniumi előkészületeket és ünnepségeket övező „önáltató mámort”, a hazai közélet és közállapotok alakulását. 1895-ben először az akkor még a fővárostól különálló Rákospalotán akart házat venni, s magyar–történelem szakos tanári állást is ajánlottak számára a Pápai Állami Tanítóképző Intézetben, amit végül nem fogadott el. Egy időben fejébe vette, hogy kivándorol Amerikába, s ott vagy hegedűművész lesz, vagy saját fejlesztésű vízibiciklijével szerez vagyont magának. Gyakran kirándult a főváros környékére, s egy ízben, 1896 októberében diáksága színhelyére, Egerbe is ellátogatott. A városhoz nélkülözéssel telt iskolaéveinek rossz emlékei kötötték – két évtized elteltével a nagyváros zajából elkívánkozó író rácsodálkozott Eger szépségeire és nyugalmára. Bródy Sándor is bátorította az Egerbe költözésre, így hát nem tétovázott sokáig, úgy érezte, megtalálta végre a helyét. 1897. február 10-én az egri várra néző sáncnegyedi Hóhér-dombon megvásárolt egy tornácos parasztházat, s még ugyanazon év június 22-én – idős édesanyjával és maga mellé vett két idősebb fiával – Egerbe költözött. Hamarosan megvásárolták a szomszédos szőlőterületet, s az így kibővült portán 1899-ben másik ház épült. Az új házban alakították ki a konyhát, ebédlőt és ide költözött be a család többi tagja, míg ő maga a szintén átalakított, megnagyobbított régi épületbe fészkelte be magát. Könyvekkel, rövid szárú csibukokkal és hosszú szárú tajtékpipákkal zsúfolt, ablaktáblás és bőrrel párnázott ajtajú, teremnyi nagyságú dolgozószobájába nem szűrődött be a külvilág látványa és zaja, a napfény csak a tetőbe vágott ablakokon keresztül talált utat a „remetelakba”.[12] Az egri Gárdonyi-ház napjainkban Az alakja köré fonódó legenda közvetlenül Egerbe költözése után, még életében kialakult. Kortársai „egri remetének,” vagy regénye után a „láthatatlan embernek” címezték. A kíváncsi tekintetek elől menekvést kereső, megközelíthetetlen ember hírében állt, ám ebben a sommás ítéletben már az 1900-as években is sok túlzás volt. Egyetlen legendateremtő momentum: az egri házba ellátogató írótársak rendre számot adtak arról, hogy Gárdonyi dolgozószobája ablaktalan, az író befalaztatta a ház ablaknyílásait; alkalmasint csupán zárva tartotta ablaktábláit a fejfájós író. Jóllehet, minden idejét az irodalomnak szentelte, s az egri magány szülte művészete legtermékenyebb időszakát, korántsem szakított el minden közéleti-irodalmi köteléket a külvilággal. 1897-től állandó külső munkatársa volt a Pesti Hírlapnak, valamint továbbra is küldött írásokat napi- és hetilapoknak (pl. Budapesti Hírlap, Magyar Hírlap, Néplap, Szabad Szó), irodalmi folyóiratoknak (pl. Új Idők, Jövendő, A Hét, Az Én Újságom) és élclapoknak (pl. Kakas Márton). 1903-ban kötött szerződésük értelmében a Singer és Wolfner rendületlenül ontotta a Gárdonyi-köteteket. A józsefvárosi Aggteleki (ma Kiss József) utcában szobát tartott fenn, gyakran utazott fel ugyanis Budapestre, az irodalmi körökben tájékozódni és darabjai színpadra állítása körül bábáskodni. A háza ajtaján kopogtató váratlan látogatóktól és riportot kérő újságíróktól valóban elzárkózott, s Eger társasági életétől is távol tartotta magát, de írótársait és barátait szívesen fogadta otthonában. Szoros barátságot ápolt többek között Tóth Bélával, Bródy Sándorral és Szabolcska Mihállyal. Ám amikor pályatársai 1911-ben lázasan készülődtek Gárdonyi harmincéves írói jubileumának megünneplésére, a rivaldafénytől irtózó egri remete teljes erélyével állította le a szervezkedést. Azt azonban már nem tudta megakadályozni, hogy az egri városvezetés 1912-ben átkeresztelje az író lakhelyéül szolgáló Takács utcát Gárdonyi Géza utcára.[13] Aszketikus életmódjának további cáfolata, hogy gyakran kelt útra, bel- és külföldön egyaránt: 1899 tavaszán Konstantinápolyba utazott anyagot gyűjtendő az Egri csillagokhoz, 1900-ban pedig Franciaországba ment, ekkor már az Attila és a hunok idejében játszódó A láthatatlan emberen gondolkozott, s a catalaunumi csatatér meglátogatása volt egyik célja. 1903-ban végiglátogatta gyermekkora helyszíneit, 1908-ban Olaszországban, 1909-ben Bajorországban járt, 1912-ben nagyobb körutazást tett Erdélyben. Voltak egészen sajátságos, különc útjai is: A bor című színművét úgy írta meg két hét alatt 1900-ban, hogy vonatról vonatra szállt, s míg szaporodtak a betűk a kéziratban, ő észrevétlen beutazta fél Magyarországot; 1901-ben álnéven szobát vett ki a kolozsvári New York szállóban, hogy befejezhesse Annuska című darabját. Élete utolsó évtizedeiben írói munkája mellett időt és energiát szentelt természetszeretete kibontakoztatásának is. Már 1895-től gyakran botanizált, akkor még a Buda környéki hegyeket járva gyűjtötte a növényeket herbáriuma számára, s volt egy külön gyűjteménye hírességek lakhelyéről és sírjáról szakított virágokkal is. Az egri háza körüli ötholdas birtokon botanikus kertet alakított ki, amelyet hazai és külföldi útjairól magával hozott növényekkel gyarapított. Gyűjtötte és mikroszkóp alatt vizsgálta a környék ízeltlábú-faunáját, 1898-ban felfedezett egy az egri pincékben honos, hatszemű bikapókfajt. Az általa megfigyelt állatokról és növényekről irodalmi értékű leírásokat küldött A Természet című folyóirat számára (halála után külön kötetben is megjelentek Mai csodák címen). 1907-ben a sóskúti dombok között megbújó nyaralót vásárolt magának. Emellett szívesen játszott hegedűjén, a kor kiemelkedő prímásai, Dankó Pista és Ányos Laci is kedvelték hegedűjátékát. Gyakran rajzolt, festett és fényképezett is. A festés ifjúkorától foglalkoztatta, már a szegedi festők 1891-es tárlatán is kiállították egy képét, s későbbi korszakából ismert több grafikája, táj- és zsánerképe, fiairól készített portréfestményei, illetve egy Munkácsy-tabló, a Krisztus Pilátus előtt saját kezű másolata.[14] Gárdonyi egri dolgozószobájában az 1910-es években Gárdonyi egész életén keresztül betegeskedő, gyenge fizikumú ember volt, ezt tetézte krónikus tüdőbaja és makacs hipochondriája is. A hipochonder Gárdonyiról szólva: 1909-ben elviselhetetlen és állandó fejfájására hivatkozva felhagyott irodalmi munkáival, és orvosról orvosra járva két éven át a halálos diagnózistól rettegett, mígnem 1911-ben orvos ismerőse, Grósz Emil olvasószemüveget rendelt számára. A szemüveggel előbb fejfájása, majd halálfélelme is megszűnt, újult erővel folytatta szépírói tevékenységét. 1914-ben abbáziai pihenésén érte a világháború kirobbanásának híre; a világrengést és a keleti frontra kerülő, majd orosz hadifogságba eső kisebbik fiáért érzett aggodalmat idegei megsínylették. 1917-ben felkínálták számára az aradi Kultúrpalota igazgatói állását, de ezt Gárdonyi nem fogadta el. A világháború lezárultával visszakapta életben maradt fiát, örömmel üdvözölte a Monarchia megszűnését és 1918 októberében az őszirózsás forradalmat. Elapadt életereje visszatért, ha csak rövid időre is. Tanügyi és művelődéspolitikai javaslatokat fogalmazott meg a Károlyi Mihály-kormány számára, s megválasztották a budapesti Otthon Kör tiszteletbeli elnökének is. 1919-ben eleinte támogatta a Tanácsköztársaságot, áprilisban elvállalta az írói direktórium választmányi tagságát, főmunkatársként csatlakozott a Krúdy Gyula szerkesztésében megjelenő Néplaphoz, és korábban írt darabjai, népdrámái némelyikét ismét színpadra állították. Csakhamar azonban ellenérzést keltettek benne a proletárdiktatúra Egerben megtapasztalt módszerei. Augusztusban már megkönnyebbüléssel fogadta a Tanácsköztársaság leverését, októberben pedig megválasztották az ellenforradalommal szimpatizáló irodalmárok szervezete, a Magyar Írók Nemzeti Szövetsége díszelnökévé, később pedig versben köszöntötte Horthy Miklóst. Tétova politikai és közéleti lépései következményeként elveszítette szeretett barátját, az ellenforradalmi rendszerrel azonosulni nem tudó, emigrációban élő Bródy Sándort. Az utolsó években további csapást mért lelki és egészségi állapotára, idegrendszerére a kiadójával, a Singer és Wolfner Irodalmi Intézettel folytatott vitája, majd 1920-tól a viszály nyomában járó szerzői jogi per. A vitatott kizárólagossági jog miatt a Singer és Wolfner vonakodott műveinek jogát visszaadni, az író pedig nem volt hajlandó új kéziratokat megjelentetésre átengedni, ráadásul más kiadókkal sem tárgyalhatott érdemben, így 1916 után írásai csak folyóiratok hasábjain jelentek meg. A pert kevéssel halála előtt megnyerte ugyan, de gyümölcsét már nem élvezhette Testi-lelki egészségét a megpróbáltatások megkoptatták, állapota leromlott. Bár szív-, máj- és vesebántalmakra egyaránt panaszkodott, s látása is meggyengült, orvosai még közvetlenül halála előtt sem állapítottak meg végzetes kórt nála. Fia beszámolója szerint – a lélekvándorlásban és a spiritizmusban is hívő – Gárdonyi akarta magának a halált. 1922. október 14-e után nem mozdult ágyából, kezébe többé tollat nem vett, s ötvenkilenc esztendősen, október 30-án, egri otthonában elhunyt. Noha végakaratában arról rendelkezett, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra egri háza kertjében, Eger városa ezt méltatlannak érezte volna láthatatlan emberével szemben. November 1-jén bronzkoporsóban fekvő testét alma matere, az egri líceum aulájában ravatalozták fel, s tiszteletére a város mind a huszonhárom templomtornyában megkondították a lélekharangot. Az egyházi szertartást követően – Tordai Ányos egri cisztercita tanár javaslatára – az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen hantolták el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált frázist vésték: „Csak a teste! Gárdonyi 1885. október 28-án Győrben lépett házasságra Csányi Máriával, a dabronyi római katolikus plébános, Muraközy József törvénytelen tizenhat éves leányával (az életrajzok az 1960-as évekig a plébános unokahúgaként ismerték a menyasszonyt). Frigyükből négy gyermek született: Sándor (1887–1965), Gizella (1889–?), József (1891–1948) és Géza (1893–?). Fiuk, Gárdonyi József beszámolója szerint szülei házassága nem szerelmi házasság volt, kezdettől fogva boldogtalannak ítéltetett, Gárdonyi a gazdag hozományt ígérő szülők unszolására egyezett bele a házasságkötésbe, kitörési lehetőséget látva a nászban. Ifjú felesége azonban már egy hónap elteltével – más férfi karján – elhagyta, majd visszatért az őt visszafogadó férjhez. Ez így ment éveken át úgy, hogy már házasságuk hajnalán elenyésztek a családi szeretet kialakulásának feltételei. A kilenc hónapja nős Gárdonyi ezt írta naplójába: „Ennek a házasságnak vagy válás vagy gyilkosság lesz a vége.” Tény ugyanakkor, hogy házasságuk történetét az apja irányában tagadhatatlanul elfogult fiú, Gárdonyi József életrajzi munkájából ismerjük. Maga Gárdonyi sem szóban, sem írásban nem ejtett szót magánéletének 1885 utáni részleteiről, bár viszontagságos házasságuk egyes motívumait beleszőtte 1903-ban megjelent Az a hatalmas harmadik című regényébe. Egyes életrajzírói szerint maga Gárdonyi sem menthető fel a felelősség alól, személyiségéből kiindulva elképzelhető, hogy túl magas követelményeket állított ifjú arája elé, s a befelé forduló, elmélyült író egyenrangú szellemi-lelki társ helyett csupán egy a kamaszkora végén járó, szórakozni vágyó fiatal leánykát talált az oldalán. A Gárdonyi gyerekek az 1890-es évek derekán. Balról jobbra: József, Gizella, Sándor Frigyük végül 1892 júliusában különválással végződött. Tíz hónappal később felesége életet adott egy fiúgyermeknek, akit Gárdonyi a nevére vett, de a későbbiekben nem törődött vele (a legenda ma is tartja magát, hogy a színészi pályát választó ifjabb Gárdonyi Géza nem az író fia volt). A törvény szerint nagyobb gyermekei is Győrben élő feleségénél maradtak, de Gárdonyi rendszeresen, havonta látogatta családját. A válást hivatalosan csak 1907-ben mondták ki, a házasfelek egymással szemben sem anyagi, sem más természetű követeléseket nem támasztottak. Megözvegyült édesanyját már dabronyi kántortanítóként magához vette az író, mikor azonban szegedi újságíró lett, az anya visszaköltözött Szőlősgyörökre. Gárdonyi pesti zsurnalisztaként szívesen töltötte a nyarakat anyja györöki házában. 1896-ban végleg magához vette az idősödő asszonyt, 1897. évi Egerbe költözését követően pedig két idősebb fiát is ő nevelte és taníttatta. Súlyos idegbetegségben szenvedő Gizella leányánál 1908-ban elmebajt állapítottak meg, s 1912-ben apja helyezte el az egri irgalmasok kórházában; a szerencsétlen leány a gyógyintézet falai közt élte le életét. Fiai, Sándor és József később apjuk irodalmi hagyatékának rendezésével és megismertetésével, az egri ház emlékhellyé alakításával tüntették ki magukat.[17] Rosszul sikerült házassága után, az 1890-es években előbb rövid ideig Feszty Árpád Margit (Masa) nevű nevelt leánya, majd hat éven keresztül Szarvassy Margit tanítónő iránt táplált gyengéd érzelmeket. Fesztyék visszautasították leánykérését, utóbbi szerelme pedig nem teljesült be, eleinte az író tartózkodó magatartása miatt, majd – miután már Margit hajlott volna a házasságra – Gárdonyi rendezetlen családi állapotára hivatkozva tért ki a leánykérés elől. Egerbe költözése után Gárdonyit közel két évtizeden keresztül fűzte jobbára plátói kapcsolat a férjét és a férje által biztosított egzisztenciát elhagyó Mátékovicsné Tóth Ilonához – ahogy az író nevezte: Milához –, aki a haláláig hű lelki társa és betegágyában gondozója volt. Számára Mila testesítette meg a női eszményt, akinek törékeny alakja és már-már éterien tiszta lelke rendre megjelenik Gárdonyi prózai műveiben (az Isten rabjai Margitja, Ida regénye stb.) és kései verseiben egyaránt. Gárdonyi az ellentmondások embere volt, ami egyéniségének és művészetének megítélésére is rányomta bélyegét, és nagyban hozzájárult a személye körüli legendák, félreértések kialakulásához. Pályatársai nagy részétől eltérően az ő esetében nem volt táj, ahol bölcsője ringott, ahol gyökeret eresztett vagy ahova egy életen át kötődött volna, csak életútja derekán talált otthonra Egerben. Vidéki ember volt, nem szenvedhette a nagyváros zaklatott életritmusát, gondolkodását és eszméit mégis a beköszöntő új század nyugtalansága határozta meg. Már családjától ráhagyományozott szellemi öröksége is sokrétű volt: szemléletére erősen hatott apja hazafias, negyvennyolcas politikai radikalizmusa, Habsburg-ellenessége, ugyanakkor anyjától egy letűnt világ romantikáját, nosztalgiáját ismerhette meg. Erre épültek saját életének tapasztalatai, főként néptanítósága során megerősödött szociális érzékenysége és demokratizmusa. Apja családjának puritán evangélikus hagyományai ötvöződtek anyja szigorú katolicizmusával (a szülők közötti egyezség értelmében valamennyi Ziegler gyereket az anya vallására keresztelték), ő maga középiskoláit református tanodákban járta végig. Ennek ellenére az 1890-es években megrögzött materialistaként kérte számon jó barátja, Szabolcska Mihály vallásosságát. Egerbe költözését követően maga is vallásos lett, de hite egészen sajátos elemekből tevődött össze. Hittel vallotta a szeretet és a szabad akarat hatalmát, ugyanakkor azt is, hogy a világ megértéséhez és Isten megtalálásához a természettudományos megismerés vezet (élete egyik legfontosabb olvasmányaként tartotta számon Darwin A fajok eredete című művét). Emellett a buddhizmus, az okkultizmus és a miszticizmus, a teozófia és a spiritizmus egyaránt erősen befolyásolták vallási szemléletét. A személyiségét alakító ellentmondások, ellentétes hatások sora folytatható. Érdeklődése is széles körben mozgott, gondolatvilágára és esztétikai érzékére egyidejűleg akár szélsőséges benyomások is termékenyen hatottak. Egyszerre volt például ihletett olvasója a mizantróp és pesszimista Arthur Schopenhauer gondolatainak, szívesen forgatta a világ és az ember nyomorúságáról valló Dosztojevszkij és Reviczky Gyula írásait, ugyanakkor elkötelezett híve volt a szociális radikalizmusnak és gyermeki rajongással viszonyult Dankó Pista önfeledt és naiv tematikájú magyar nótáihoz.[19] A kortársak Gárdonyiról papírra vetett vallomásai és visszaemlékezései egy dologban kivétel nélkül megegyeznek: visszahúzódó, befelé forduló embernek írták le. Társaságban is nagyokat és jelentőségteljeseket hallgató embernek ismerték, megnyilatkozásai visszafogottak, már-már szemérmesek voltak. Külső megjelenése összhangban állt magaviselésével: öltözetével keveset törődő, szikár, barna bőrű ember volt, apró fekete szemei alatt mozgékony orr ült, hangja kellemesen érdes. A nyugalmas felszín azonban az ő esetében háborgó lelket takart. Talán összeférhetetlen apjától való örökségeként nem mindig találta meg a közös hangot a mindennapi életben: a túlzásig érzékeny volt, könnyen sértődött meg, összetűzött munkaadóival, szerkesztőivel és a darabjait színpadra állító színigazgatókkal egyaránt. Zsurnalisztaéveiben nevezetes volt egymást váltó párbajairól, ebből kifolyólag 1890-ben Szegeden az állami fogház „vendége” is volt hat héten át. Jellemző epizód: a fáma szerint 1901-ben, a Nemzeti Színház rendezőjével azon különbözött össze, hogy az általa írt darab, A bor szereplői nem jártak bokáig a sárban a színpadon úgy, ahogy ő megírta. Az évek múlásával, emberi és szerelmi csalódásai következtében tépelődő, vergődő lélekként egyre inkább elfordult a külvilág történéseitől, s emberi küzdelmei áthelyeződtek benső világába. Nemcsak emberkerülő lett, de távol állt tőle az érzéki örömök élvezete is, egyedül a pipázásnak hódolt állandó szenvedéllyel. A testi örömöknél nagyobbra tartotta a transzcendentális, már-már vallásos imádatot. Házasságellenes nőgyűlölő hírében állt; beszédes tény, hogy legelső befejezett regényének eredeti címe Nőgyűlölő volt – végül Cyprián címen jelent meg 1888-ban. Az íróval bizalmas baráti viszonyban lévő Feszty Árpádné olyan férfiként vallott róla, akinek „nem volt tehetsége a szerelemhez”, meglett férfiként is olyan félszegen viselkedett a nőkkel, akár egy kisdiák. Ebben a sommás ítéletben is sok a legendateremtő elem, mert bár Gárdonyi lelkét valóban megsebzették szerelmi csalódásai és elfordult a felszínes, a testiségben kimerülő férfi–nő-kapcsolatoktól, élete utolsó szakaszában Mila személyében igazi szerelemre, lelki társra talált.[20] Gárdonyi titkosírása („Gratulálok, ha megfejtened sikerül”) Gárdonyi személyiségének és mindennapjainak részletei, valamint irodalmi ötletei és ars poeticája rendszeresen vezetett titkosírásos naplójából, feljegyzéseiből és maximáiból – ún. Mesterfüzeteiből – bontakoznak ki emberközelségből. 1906-ban fejlesztette ki meglehetősen bonyolult, kalligrafikus titkosírását – családja tréfás elnevezésével „tibetűit” –, amelyet több sikertelen próbálkozást követően 1969-ben Gilicze Gábor és Gyürk Ottó fejtett meg. A lentről felfelé és jobbról balra haladó írásrendszer pont-, vonal- és körívelemekre, illetve ezek dőlésirány szerinti kombinációjára épülő betűírás Gárdonyi „kövek alatt nőtt fűhöz” hasonlította önmagát, és ezzel nem csupán közéleti elzárkózását, rejtőzködő életvitelét, de irodalmi építkezését és ars poeticájának kialakulását, művészi eszköztárának hosszan tartó érlelődését is illusztrálta. Gárdonyi nem sorolható egyetlen irodalmi körhöz sem, híján volt a kor haladó irodalmárait jellemző nagyvárosi, polgári háttérnek, a művészete korai szakaszára jellemző, gyermekkora élményeiből fakadó – természetesnek vélhető – népi tematikát és hangvételt pedig nem érezte igazán a magáénak. Ahogy Juhász Gyula fogalmazta meg Gárdonyi helyét az irodalmi panteonban: „Ő nem utóda senkinek, és őt nem is igen utánozza senki.” Nyitottsággal fordult a legkülönfélébb irodalmi formák és írói csoportosulások felé. Egyedül a 20. századdal születő új nemzedéktől idegenkedett annak dacára is, hogy az újabb irodalmi irányzatok szellemi vezérei elismeréssel szóltak Gárdonyi századforduló utáni művészetéről, s csábították is volna a Nyugat szerzőgárdájába. Ady Endre például a magyar Dickensnek nevezte, mások a magyar Tolsztojt tisztelték személyében. Irodalmi életműve egyfajta sajátos átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye, a vidéki népies és a városi polgárosult irodalom között. Pályáját és művészetét folyamatos útkeresés, a világ és önmaga reflektív megfigyelése és önképzés jellemezte, emiatt gyakran említik hivatásában is amatőr szerzőként. Személyiségével és szerteágazó érdeklődésével összhangban művészi pályáját is tematikai-formai kalandozás, filozófiai-ideológiai irányváltások jellemezték Gárdonyi írásai az 1880-as évek elejétől jelentek meg vidéki és fővárosi újságokban. Eleinte irodalmi zsengéit küldte el a lapszerkesztőknek, 1885-től azonban átmenetileg hírlapírói tevékenysége bontakozott ki. A győri és dél-alföldi lapok főmunkatársaként főként vezércikkek, napi tárcák és „kis színesek”, rendőrségi és törvényszéki tudósítások, továbbá zenei és színi kritikák írásával foglalkozott, de ismeretterjesztő újságíróként is széles érdeklődési körről tett tanúbizonyságot. Cikkezett politikai, társadalmi és tanügyi témákban, jelentek meg gazdasági írásai (selyemhernyó-tenyésztés), sakkjátszma- és képelemzései is, több társadalmi röpiratot adott ki különböző álneveken (Egy katholikus, dr. Tamásffy). Immár jelentős, befutott szépíróként sem hanyagolta el az újságírást, továbbra is munkatársa, illetve alkalmi szerzője volt a legkülönfélébb folyóiratoknak. Mindvégig kiállt ama elgondolása mellett, hogy a hírlapíró egyik legfontosabb feladata a felvilágosítás, az elmaradottabb és könyvhöz nem jutó néprétegek betűhöz szoktatása, az olvasás megszerettetésén keresztül a közízlés és a közfelfogás kimozdítása a provincializmusból. Újságírói, közírói tevékenységével ezért küzdött, ostorozva korának fonákságait. Fontosnak tartotta magyarságát, de közírói munkásságát demokratizmusa is áthatotta: távol állt tőle a nacionalizmus, elvetette a magyar kultúrfölény teóriáját, a hamis nemzetmítoszt, s mindenkor a nehéz helyzetben lévőkért emelte fel a hangját, figyelmeztetve a társadalom peremén élők és a nemzetiségi vidékek elmaradott közművelődési viszonyaira. Emellett részben újságírói tevékenysége, a cikkeiért és tárcáiért, Göre-leveleiért és Az Én Újságom számára írt gyermekmeséiért kapott jövedelem biztosította számára a novella-, regény- és drámaíráshoz szükséges alkotói szabadságot.[23] Sajátos epizódot képvisel munkásságában a Tanítóbarát és a Néptanítók Naptára 1886–1888 közötti szerkesztése: eme kísérletei a tanítói pályához való utolsó kapaszkodókat jelentették életében. Lapjában komoly hangon szólt komoly dolgokról, az oktatásügyet érintő kritikai észrevételei, radikális javaslatai azonban nem találtak célba a néptanítók körében. Később – olvasói kegyét keresendő – egyre több népies humoreszkkel, tréfás anekdotával töltötte meg a lapok hasábjait, s végül a megszűnésre ítélt Tanítóbarát alig valamiben különbözött a kor más élclapjaitól. Ugyanakkor e tanügyi folyóirat hasábjain érezte meg tollában Gárdonyi azt a népies humort és formavilágot, amely szépírói tehetségének utat nyitott. A politikai, kulturális és bűnügyi tudósítások, riportok, kritikák megírása mellett ezt követően egyre több karcolatot, anekdotikus tárcát és elbeszélést helyezett el lapjainál, de figyelemre méltó szépírói tehetsége csak az 1890-es években bontakozott ki. Korai kisprózái • Első irodalmi értékű prózai munkája az 1890-ben Szegeden, saját költségén megjelentetett, Figurák című elbeszéléskötete volt, amelyet a nagy szegedi zsurnalisztaelőd, Mikszáth Kálmán látott el bevezetővel. A részint derűs, szellemes történetek, részint gyilkos humorral megírt karcolatok a nagynevű ajánló dacára sem keltettek feltűnést. Ugyancsak szegedi időszakában adta nyomdába – Mummery Róbert álnév alatt – néhány ponyvaízű, szatirikus kalandregényét, amelyek közül az Afrika-felfedező Henry Morton Stanley paródiáját (A legfeketébb Afrikában) a szegedi Csillag börtön ideiglenes – párbajvétségért elítélt – lakójaként írta meg. Budapestre kerülése után, 1892. június 6-án a Magyar Hírlap hasábjain született meg Gárdonyi tollából Göre Gábor, a látszólag korlátolt, de minden iránt érdeklődő és kíváncsi lepéndi bíró első olvasói levele. A vaskosan népies nyelvezetű, ironikus hangvételű, karikatúraszerű beszámolót a lap olvasói tetszéssel fogadták, s ezt követően Göre Gábor ki sem maradhatott a redakcióból. A Magyar Hírlap oldalain hétről hétre helyük volt a később tíz kötetet megtöltő Göre-leveleknek, amelyekben Gárdonyi „Göre Gábor bíró uram” szemüvegén keresztül láttatta a vidéki életet és a nagyvilág történéseit. Írói pályája későbbi szakaszában szégyenérzettel tekintett vissza a paraszti világból és szemléletből akaratán kívül is gúnyt űző történetekre. A nagyközönség szintén kedvezően fogadta Parlamentünk jeles figurái címen, Nemeskéry Sándor álnéven megjelent 1894-es politikai karcolatgyűjteményét, szatirikus politikai arcképcsarnokát, amelynek szabadelvű gondolatisága, ironikus hangvétele és anekdotikus találékonysága Mikszáth hatását tükrözte. Ezek voltak tehát az első prózai kalandozások; szépirodalmi útkeresése ezt követően vált egyre határozottabbá, és ezek az esztendők hozták el a sikert és a népszerűséget is a harmincas évei elején járó írónak. 1894-ben jelent meg a Nemzeti Iskola lapjain folytatásokban A lámpás című kisregénye, amelyben egy néptanító vívódásait és küzdelmeit dolgozta fel (a következő évben kötetben is kiadták), majd 1895-ben a népszerű Pöhölyék-ciklus népies elbeszélésfüzére. Népies prózaírói munkásságának folytatásaként, s egyúttal lezárásaként 1898-ban adta ki Az én falum – 1895 óta írt – népi zsánertörténeteit és rövid elbeszéléseit, amelyekben vándorlással telt gyermekkora és nélkülözésekkel terhes néptanítósága élményeit dolgozta fel. Nevét ezek a naiv romantikájú, a tiszta paraszti erkölcsöt idealizáló, keserédesen lírai elbeszélések tették elismertté az irodalmi körökben. Gárdonyinak eztán megbecsült helye volt az asztaltársaságokban, befutott írónak számított.[26] Az 1890-es évek olvasóközönsége és írástudói Mikszáth Kálmán irodalmi utódját látták Gárdonyiban, amit csak erősített Mikszáthnak a Figurák című kötethez írott 1890-es előszava, illetve hogy Az én falumat a nagy palóc mesemondónak ajánlotta a szerző. Kellő irodalomtörténeti távlatból szemlélve az is megállapítható, hogy bár Gárdonyi valóban idealizálta, alkalmasint kedvezően hamis színben tüntette fel a paraszti világot, jóízű humorával és idillikus, anekdotikus történeteivel – ízig-vérig „vidéki” íróként – ráirányította a figyelmet a falu életére és alakjaira, a vidéki élet rezdüléseire. Letisztult, minden modorosság híján levő nyelvezete erősítette kisprózájának népies jellegét: rövid, egyszerű mondatokból építkezve szőtte erőteljes ritmusú elbeszéléseit. Ezen novellái némelyikében használta először tudatosan az első szám első személyes formát, eleven, vallomásszerű monológokká formálva történeteit; ezzel a megoldással aztán később regényei megírásakor is élt (pl. A láthatatlan ember, Szunyoghy miatyánkja). Két fiatalabb pályatársa, Tömörkény István és Móra Ferenc mellett korai, népies műveivel nagy szerepet játszott a később Móricz Zsigmond színre lépésével megjelenő és az 1930-as–1940-es években kiteljesedő, társadalomkritikai élű népi irodalom előkészítésében.[27] „Ami ezekben [ti. Gárdonyi regényeiben] történelem, az csak messziről fénylő színháttér, a fődolog, az előtér a mindig egyforma, időtlen kicsiny emberi sorsok képe.” Schöpflin Aladár, 1937[28] Történelmi regényei • Gárdonyi írói életműve szempontjából az 1897 utáni egri évek bizonyultak a legtermékenyebbnek. Már Az én falum elbeszéléseiben is realista leírásra, ugyanakkor lírai mesemondásra törekedett: az aprólékosan kidolgozott háttér egy-egy személyes probléma, emberi sors díszletéül szolgált csupán. A történeti hűség és a lírai mondandó kettős igénye nyomán bontakozott ki prózaírói munkásságának legjelentősebb vonulata és legmaradandóbb alkotásai: történelmi regényei. 1899 végén a Pesti Hírlap kezdte folytatásokban közölni Az egri csillagokat (1905 óta Egri csillagok cím alatt jelenik meg), amely a magyar irodalmi panteonban biztosította Gárdonyi számára azt a helyet, amely ma is megilleti. A maga korában is elnyerte az olvasóközönség és a pályatársak tetszését, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1902-ben Péczely-díjjal jutalmazta a regényt. A mű egyfelől a nemzeti önfeláldozás, a hazafiasság hőskölteménye a török uralom alá kerülő 16. századi Magyarország kulisszájával, ugyanakkor egy idillikus költői eszközökkel ábrázolt szerelem – Bornemissza Gergely és Cecey Éva – sorsát is végigkövetheti benne az olvasó. Ahogy naplójából és feljegyzéseiből kiderül: a századforduló önáltató és hamis magyarságkultuszával szemben a történelemismereten és demokratizmuson alapuló nemzetképet kívánta megfogalmazni művében. További történelmi regényeinek hősei – a szerző életérzéséből merítve – a csöndes szenvedés és az egész életet végigkísérő magányosság hősei, Gárdonyi eme műveiben a századforduló eszmeiségét behálózó gondolatok jelképteremtő módon érvényesülnek. A Láthatatlan ember (1901, 1975 óta A láthatatlan ember címen jelenik meg) című műve a hun Attila udvarában játszódik, kerettörténetéül a görög rabszolgának, Zétának az előkelő hun leány, Emőke iránt táplált szerelme szolgál. Irodalomtörténetünk a magyar szecessziós népiesség egyik fő műveként tartja számon. Az egyes szám első személyben megírt énregény élményszerű, lírai önvallomás, amely a szerzőt foglalkoztató misztikus témák, a halál, az álom, a hatalom, a magány stb. szimbólumsorára fűződik fel. Gárdonyi voltaképpen ugyanazt az idill utáni sóvárgást idézi fel A láthatatlan emberben, amely már megjelent Az én falumban is, csak éppen szereplőit történelmi környezetben helyezi el. E párhuzam felismerése késztette a 20. század nagy irodalomtörténészét, Schöpflin Aladárt arra a megállapításra, hogy Gárdonyi az egyszerű falusi emberek és a rég letűnt korok világában is egyetemes emberi problémákra, érzésekre koncentrál. Másik jelentős műve, a középkori Magyarországon játszódó, Árpád-házi Szent Margit sorsát felelevenítő Isten rabjai (1908) történetében az egyszerre valóságos és metaforikus rabság értelmezése szorosan egybefűződik az egyidejűleg földi és transzcendentális szerelem szimbolikájával, Margit alakjában az erkölcsi tökéletességet rajzolta meg. Olyan kérdéseket is feszegetett ebben a művében Gárdonyi, mint a keresztény dogmatika és a lélekvándorlás viszonya, vagy éppen a szabadság és a rabság paradox azonossága. Egyházi körökben eleinte rosszallóan fogadták, keresztényietlennek tartották az Isten rabjait, és a mű irodalmi értékeit vitatva a kritikusok is fanyalogtak. Az olvasóközönség azonban megszerette a könyvet, s a 20. század első felében – főként Sík Sándor értelmezése nyomán – már az irodalmi kánonba is úgy vonult be a regény, mint a korábban vallástalan Gárdonyi katolikus íróvá válásának mérföldköve. A későbbiekben sokban módosult a mű irodalomtörténeti helyének értékelése, s többnyire legenda és történelem összefonódásából fogant, lírai tónusú, romantikus történelmi regényként tartják számon.[29] Tézisregényei • Ugyancsak az 1900-as évektől jelentkezett társadalmi regényeivel, amelyek ugyanakkor a századelő lélektani regényirodalmának is úttörő darabjai voltak. Lírai nyelvezete hangulatos olvasmánnyá teszi olyan műveit, mint például az 1905-ben folytatásokban megjelent Ábel és Eszter, amelyet maga Gárdonyi „az epedés végtelen énekének” titulált. Ugyanebben az évben adták ki Az öreg tekintetes című munkáját, amelyben a magyar műveltség szárba szökkenését elősegítő és a polgári nemzetet megteremtő, a történelem színpadáról levonulni kényszerülő nemesi középosztálynak állított egyszerre elégikus és ironikus irodalmi emlékművet, amelyben Gárdonyinak a „visszájára fordult világ”-ról alkotott elképzelései is megjelennek. Egyes irodalomtörténészek ezt a regényt tartják legjobban megszerkesztett, letisztult tudatosságról való alkotásának. 1912–1913-ban írt, de könyvformában csak halála után megjelent, Te, Berkenye! című regényében a letűnő 19. századi feudalista és az új típusú 20. századi kapitalista világeszmény összecsapását jeleníti meg egy össze nem illő emberpár élettörténetén keresztül. Az első világháborús pusztítás és az annak terheit viselő egyszerű nép sorsa felett érzett aggodalom ihlette naturalista háborúellenes kisregényeit, amelyekben visszanyúlt a vidéki életérzés idillikus ábrázolásához, ám ezúttal a háború dúlta könyörtelen világgal állította szembe az egyszerű emberek életét (A kapitány, 1914; A kürt, 1915; Aggyisten, Biri!, 1915–1916). 1916-ban jelent meg prózaírói munkásságának egyik jelentős darabja, a tézisregényként számon tartott, 1913-ban írt Szunyoghy miatyánkja, amely művével a főszereplő jellemvonásainak, sorsának lélektani és társadalmi ábrázolása terén korábban nem látott gazdagságra és hitelességre jutott el. Utolsó nagy munkája az 1918–1920 között írt Ida regénye volt, amelyben Gárdonyi egy apácának szánt, de szerelemről ábrándozó leány kiszolgáltatottságát, lázadását, majd végül a kényszerű látszatházasságban megtalált boldogságát írja le romantikus fordulatokban bővelkedő formában.[30] Kései kisprózái • Noha elsősorban nagyprózai művei – történeti és társadalmi-lélektani regényei – hozták el számára a sikert, Gárdonyi elsősorban mindvégig novellista volt. Regényeinek és színműveinek legtöbbje előbb novellaként vagy elbeszélésként született meg, Gárdonyi ezt a tartalmi magot fejtette tovább, de míg dramaturgiai készsége, helyzet- és feszültségteremtő ereje elbeszéléseiben érvényesült, regényeit lazán összefűzött szerkezeti elemek, a megkomponáltság részleges hiánya és a meseszövés romantikus csapongása jellemzi. Az Egri csillagok szövegével soha nem volt elégedett, az 1913-as kiadásig minden egyes megjelenés előtt újra és újra átírta, átstilizálta a regényt. A munkássága utolsó évtizedében írott nagyprózái már kiérleltebb, letisztultabb képet mutatnak, szerkezetileg egységesebbek és lélektanilag is elmélyültebbek. Az irodalomtörténeti és -esztétikai elemzések azonban egyaránt a kisprózában jelölik meg azt a műfajt, amelyben Gárdonyi maradéktalanul kibontakoztathatta írói tehetségét. Csakhogy míg a századforduló környékén született, Az én falum ciklusába tartozó novellákból sugárzott az idill, későbbi elbeszéléseiben ennek helyét a forrongó, ellentmondásoktól terhes világ vette át. Társadalmi problémákkal szembesülő alakjait nyugtalanság, a sorsuk elleni lázadás fűti, de kiszolgáltatottságuk és tehetetlenségük megpecsételi sorsukat, az egyetlen járható út az élet nyomorúságának elfogadása. E kései novelláiban reagált a legérzékenyebben kora társadalmának olyan problémáira, mint például a széleskörű szegénység, az Amerikába való tömeges kivándorlás és a világháború nyomában járó testi-lelki nyomorúság. A Hosszúhajú veszedelemben (1912) a magára maradt, társat kereső ember félelmei és vágyódásai fogalmazódnak meg parabolaszerűen. A Messze van odáig (1913) történeteiben az egyszerű ember hazaszeretetével szembeállítva a külsőségekben és frázisokban megnyilvánuló, álságos honfiúi hévről rántja le a leplet. Megrázó háborúellenes történeteiben a humanizmust sárba tipró öncélú kegyetlenséggel vet számot, főt hajtva a háború terheit viselő egyszerű emberek előtt (Krisztus bankója, 1914–1915).[31] Realizmus és szentimentalizmus határán • Gárdonyi novelláiban és regényeiben egyaránt törekedett a realista ábrázolásra, a történeti hűségre, de őrizkedett a hosszadalmas és túlzottan részletező leírásoktól, seregszemléktől. Történelmi regényei megírásakor mélyreható kutatásokat végzett, tüzetesen megismerkedett az elsődleges forrásokkal és a legfontosabb szakirodalommal, levéltárakban kutatott és terepszemlét végzett a történetei hátteréül szolgáló helyszíneken. Forrásait kritikával kezelte, s kutatásai során több kisebb jelentőségű felfedezést is tett. Ő tisztázta egyebek mellett levéltári források alapján az egri várvédő Mekcsey István nevének írásmódját; rámutatott Priszkosz rétornak a hun fejedelem, Attila udvaráról írott beszámolójában, illetve Iordanesnek a catalaunumi csatáról írt krónikájában fellelhető ellentmondásokra; forrásismeretére támaszkodva megmutatta az ásatásokat felügyelő Lux Kálmánnak, hol fogja megtalálni a Margit-szigeti domonkos apácakolostor kútját; stb. A részletek aprólékos valósághűsége azonban csupán a környezet leírására terjedt ki, szereplőinek jellemábrázolását szentimentális elnagyoltság jellemzi. Hőseit élő emberekről mintázta ugyan – külön füzetet vezetett ismerőseiről és legjellemzőbb alapvonásaikról –, ábrázolásuk mégis gyakran egyoldalúra és sommásra sikeredett. Legismertebb műve, az Egri csillagok valamennyi alakja – az árulóvá lett Hegedűs hadnagy kivételével – statikus, jellemük nem fejlődik a regény során, az olvasót nem érheti meglepetés a szereplők érzéseit, cselekedeteit és viszonyulásait illetően. Jellemző Gárdonyira élet- és társadalomszemlélete: szentimentálisan szemet huny az élet és az emberi lélek rútságai felett, hajlamos elfordítani tekintetét a nyers életérzésekről és a húsba vágóan kellemetlen élményekről, hogy ehelyett egy nyugalmasabb eszményvilágba nyújtson betekintést. Műveit pozitív hősök népesítik be, de legalábbis emberi sorsok együttérző, lírai ábrázolásai, ennek következményeként gyakran didaktikus színezetűek. Későbbi regényeinek társadalmi élét ugyancsak csökkentette Gárdonyi idegenkedése és tudatos elhatárolódása a naturalizmus írói kellékeitől. A szereplők társadalmi súrlódásai, a testi-lelki nyomorúságuk hátterében álló monoton, beszűkült életforma ábrázolása szegényes, hőseinek érzelmi magányosságát, lelki vívódásait pusztán önnön gondolataik illusztrálják, az események alakulására alig van befolyásuk. A naturalista eszközöktől való szemérmes távolságtartás további következményeként műveire egyáltalán nem jellemző az esetenként a hitelességet erősítő durva beszédmód (már az 1890-es évek Göre-történeteiben is szemérmes „ö. m. a. f.” rövidítéssel váltotta ki az ártatlan „ögye mög a fene” kiszólást). Juhász Gyula egyenesen a magyar irodalom „legkevésbé erotikus jelenségének” tartotta Gárdonyit, akinek szívéhez közelebb állt a pipázás, mint a szerelem; férfi és nő kapcsolatából csupán az éteri vágykép utáni, mindent elsöprő boldogtalan sóvárgás ihlette meg írói képzeletét. Talán e

Dr. ásvai Jókai Móric (Komárom, 1825. február 18. – Budapest, Erzsébetváros, 1904. május 5.[1]) regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, a Szent István-rend lovagja, a Kisfaludy Társaság tagja, a Petőfi Társaság elnöke, a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagja. Egyik névadó ági felmenője, Jókay Mihály I. Lipót király alatt Esztergom várában volt zászlótartó, a vár vivásánál fölfedezvén, hogy a tüzérek megvannak vesztegetve, maga irányzott egy ágyút, s úgy célzott, hogy a vár alatt táborozó törökök közül egy basának a karját sodorta el a golyó. Érdemeiért 1668. február 5-én címeres nemeslevelet nyert. Jókai Mór Komáromban kisbirtokos református nemesi értelmiségi családban született, ásvay Jókay József ügyvéd (1781-1837) és banai Pulay Mária gyermekeként 1825. február 18-án. Rá két nappal, február 20-án kereszteltetett meg. Édesapja elszegényedett nemes volt; miután a földjeit kénytelen volt eladni, ügyvéddé lett. Barátja volt az irodalomnak (amint maga írja: «tisztelettel, még pedig különös tisztelettel viseltetem hazánknak minden jelesebb poétai lélekkel ékeskedő fiai eránt»); maga is írt időtöltésből verseket, összeirogatott más szerzőktől érdekes dolgokat; ügyes rajzoló s festő is volt és jegyzeteit találóan illusztrálta. 1812. augusztus 14-én lépett házasságra Pulay Máriával. A családnak Móric volt az ötödik gyermeke (de két bátyja még csecsemőként meghalt). Eredetileg Jókay Móricnak hívták, mivel Móric néven anyakönyvezték.[2] Egy anekdota szerint írótársa, Tóth Lőrinc címzett először egy levelet „Jókay Mór úrnak”, amin Jókai kezdetben bosszankodott, s frappáns válaszul ő maga is „Tóth Lőr úrnak” címezte leveleit. Később Petőfi noszogatására kezdte az irodalmi életben a Jókay Mór nevet használni. 1848. március 15. után nevében az y-t i-re cserélte, ezzel is jelezte, hogy nem akar élni a nemesi származás előnyeivel, így legismertebb regényei már Jókai Mór néven jelentek meg. Az elemi iskoláit 1831-ben Komáromban kezdte meg, 1832-ben már ugyanott a református középiskolában a gimnáziumi declinisták sorába lépett és 1833-ban conjugista lett; mind a két osztályban Keresztesi Barsi József volt a tanára. 1834-35-ben grammatista volt Sörös Lajos tanárkodása alatt. A kis Móricban korán jelentkezett az erős képzelődés. Ennek tulajdonítható ideges félénksége, mely egyebek között abban nyilvánult meg, hogy rettegett a nagy szakállú zsidóktól, a kutyáktól és különösen attól, hogy élve eltemetik. Szülei nem eresztették el a háztól, pajtásai nem igen voltak, magában, bizarr játékokkal szeretett mulatni. Nagy hatást gyakorolt lelkére édesatyja, ki barátja volt az irodalomnak, színészetnek és maga is írogatott időtöltésből verseket, rajzolgatott, festett, mesélt az 1809-es nemzeti felkelésről, melyben részt vett; valamint édesanyja, ki jeles adomázó volt. Mindezen hajlamokat Jókai a szüleitől örökölte. Kilenc éves korában megjelent két verse nyomtatásban (egy rímes rébusz a Regélő 1834. 70. számában, és egy négysoros vers A város bolondjáról a Helmeczy Társalkodójában 1834. 54. számában), melyeket Tóth Lőrinc vitt magával Pestre s ott adatta ki. 1835-ben Pozsonyba adta őt atyja cserébe Zsigmondy Sámuel ágostai evangélikus líceumi tanárhoz, a német nyelv megtanulása végett, hol tanulmányait folytatta. Schröer Tobiás Godofréd volt a tanára, ki az akkori idők szelleme szerint szigorúan óvta az ifjakat a magyar beszédtől és irodalomtól. Jókai a német nyelven kívül jól megtanult latinul és a görögbe is belekezdett – kitűnő tanuló volt. 1837-ben hazatértekor már halálos betegen találta szeretett atyját és még azon évben el is vesztette. A fájdalom ágyba döntötte a gyermekifjút és méltán féltették életét. Hálával emlékezik a költő «áldott jó Eszter nénjére», aki őt ápolta, mert ennek az ápolásnak köszöni, hogy életben maradt. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában folytatta. Tanárai közül nagy szeretettel és hálával emlékezik meg Vály Ferencről, aki később sógorává lett. Úgy jellemzi őt, mint puritán szigorúságú, sokoldalú, tudományosan képzett férfiút és jeles tanárt. Tőle tanult meg Jókai három év alatt franciául, angolul és olaszul; az ő vezetése alatt készítette retorikai (1837-38) és poetikai (1838-39) feladatait. Jókainak télen-nyáron mindennap reggel öt órakor ott kellett lennie tanítója írószobájában és ezt úgy megszokta, hogy idős korában is reggel hat órakor kel felt és 10 órára elvégezte írnivalóját. Az 1839-40. iskolai évben a logikai tanfolyamot ugyancsak a komáromi református középiskolában végezte Vály vezetése mellett. A II. bölcseleti osztályra, melyet akkor fizikának neveztek, az 1841-42. iskolai évre a pápai református főiskolába küldte őt édesanyja, ahol végül az érettségit letette. Jeles tanárai voltak, köztük a természettudós Tarczy Lajos, ki egyébként az irodalmi foglalkozásban is vezetője volt az ifjúságnak. A szerencsés véletlen több tehetséges kortárssal, többek közt Kerkapoly Károllyal, Petrich Somával, Kozma Sándorral és Petőfi Sándorral hozta össze; utóbbival szoros barátságot kötött. Jókai 11 tantárgyból mind a két félévben csupa kitűnő osztályzatot kapott és az elsők között volt mint poéta is. Volt ugyanis a főiskolában egy képző-társulat, melynek tagjai hetenkénti üléseikben a beadott irodalmi műveket bírálták, s amit elfogadtak, azt a szerzők felolvasták és saját kezűleg az érdemkönyvbe iktatták. 1841. november 21-én érdemkönyvbe írásra ítélték: Mi az? c. lírai költeményét, majd 1842-ben Az istenítélet c. elbeszélését. Írt még számos lírai művet, 1842. július 26-án pedig egy arany jutalmat nyert Tűz és víz c. elbeszélésével. Erős és gyakori mellfájás kínozta, meg volt róla győződve, hogy tüdővészben van. Az iskolai év bevégeztével, augusztus 21-e után hazament szüleihez. Petőfi s Orlay pár nappal azután szintén elhagyták Pápát és Komáromnak kerültek, hogy Jókait meglátogassák; az anya szívesen fogadta és csak három nap múlva bocsátotta el őket. Levegőváltozásra lévén szüksége, anyja Kecskemétre küldte őt jogot tanulni. Ezen alföldi város testére, lelkére egyaránt üdvösen hatott. «Itt lett belőlem ember! Itt lett belőlem magyar író», mondja visszaemlékezésében ő maga. Mellbaja teljesen megszűnt, szervezete megerősödött. Megismerte az igazi magyar népéletet, a népjellemet, a puszták világát. Kecskeméten a visszatért életkedv elég változatossá tette napjait. A sugárzó szemű szőke fejű, választékos modorú ifjú meg is tudta magát kedveltetni a diákság körében. Szorgalmasan tanult, de volt ideje színielőadásokat rendezni, bennük játszani, rajzolni s festeni; sőt, kis diákokat is tanított rajzolni. Itt írta a Zsidó Fiút 1842-ben. A darab pályázatra lévén szánva, idegen kézzel kellett írva lennie. Petőfi mint színész 1843 január közepén Kecskemétre került s felkereste Jókait. A színészköltő sanyarú helyzetben volt, Jókai arra kérte őt, másolja le drámáját, gondolván, hogy majd tisztességes honoráriumot ad neki. Petőfi örömmel tette meg a baráti szolgálatot; a honoráriumot azonban nem fogadta el. Jókai tehát azzal fejezte ki háláját, hogy lefestette barátját olaj-miniatureban, violaszín sárga gombos frakkban. Petőfi nagyon megörült a képnek és később is szívesen mutogatta azt pesti barátjainak. (Ekkor festette bankházi Ács Pál arcképét is, mely a kecskeméti főiskola birtokában van). Jókai március 8-án nyújtotta be darabját a Magyar Tudományos Akadémiához és október 31-én dicséretben részesült (a pályadíjat Obernyik Főúr és pór c. drámája nyerte el.)[3] Április elején elkisérte Petőfit Pestre s együtt ment vele Frankenburg lakására. A jogi tanulmányok befejezése után egy évig patvarián volt Asztalos István komáromi ügyvédnél, azután mint jurátus Molnár Józsefnek irodájába jutott Pesten. Javadalma volt szálláson kívül 6 forint egy hónapra. Petőfi már ekkor Pesten lakott és ünnepelt költő volt. Örömmel fogadta Jókait és büszkén mutatta be fiatal írótársainak, akik az Életképekben megjelent Nepean sziget után ismerték. Ekkor írta Petőfi Jókai Mórhoz c. költeményét, mely a Pesti Divatlapban (1845. II. 37. sz. dec. 11.) jelent meg. Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor (1840-es évek) 1845-ben a nyári hónapokat Komáromban édesanyja körében tölté; a társaságot kerülve rendesen kora reggel ment ki szigeti kertjükbe s késő este tért haza; ott készült az ügyvédi cenzúrára s írta a Hétköznapok c. regényét. Olykor ellátogatott Orbán Gábor városi rajzmesterhez, hol olajba festett egy várat.[4] Az 1845-46-os telet ismét Pesten töltötte, többnyire Petőfi Sándor, Lisznyai Damó Kálmán, Czakó Zsigmond, Pákh Albert és Vahot Imre társaságában; ezen a télen Tompa Mihály is tartozott a társaságukhoz. 1846-ban letette a cenzúrát, ügyvédi oklevelet nyert és egy pert is vitt, melyet szerencsésen megnyert. De az ügyvédi pályával csakhamar szakított. 1846-ban, első regényének, a Hétköznapoknak a sikere után az írásnak szentelte életét. Eszménye, az irodalom, vonzotta őt ellenállhatatlanul. Midőn megismerkedett Victor Hugo és főképpen Sue Jenő műveivel, természeti hajlandósága s e példák egyenesen arra utalták, hogy ő is ebben a költői formában és szellemben próbálja meg erejét; egymást követték a lapokban elbeszélései s mutatványai regényéből. 1846-ban Frankenburg lapjánál vállalt foglalkozást, vezetvén a színházi rovatot; nemsokára azonban Helmeczy jelenkoránál az újdonságok rovatának vezetését vette át és itt működött három hónapig. 1846 tavaszán Petőfi ösztönzésére a fiatal írói nemzedék legkiválóbb tagjai állást foglaltak a kiadók és szerkesztők ellen. Ígéretet tettek egymásnak, hogy egy évig semmiféle lapba nem írnak, hanem maguk fognak lapot alapítani, mely az ő irányukat képviseli. Tízen voltak az új irány hívei: Petőfi Sándor, Pálffi Albert, Degré Alajos, Obernyik Károly, Pákh Albert, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Lisznyai Damó Kálmán s Jókai Mór; mindnyájan a francia iskola tanítványai voltak. A kormány ismerte embereit, semmi sem volt tehát természetesebb, mint hogy a Tízek Társasága nem kapott engedélyt lap kiadására. Frankenburg felszólította őket, hogy dolgozzanak lapjába; félévi szünet után, a társak felmentették egymást a fogadás alól és Obernyiket kivéve, mindnyájan elfogadták a meghívást. Jókai eleinte a Pesti Füzeteket, majd annak betiltása után a társaság új lapját, az Életképeket szerkesztette, dolgozatai tetemesen fokozták a lap népszerűségét. 1847 közepén Frankenburg az udvari kancelláriánál kapván hivatalt, Bécsbe költözött. Lapjának szerkesztését Jókainak adta át. Petőfi is ekkor tért Pestre (június 14-én) utazásából; Jókai naponta találkozott vele, szövetkeztek a lap érdekében; megnyerték Arany Jánost, Tompa Mihályt és többeket munkatársakul. Petőfi nejével 1847. november 4-én megérkezvén Pestre, a Dohány utca 373. sz. alatti Schiller-ház első emeletére költöztek; e lakás egy előszobából és három utcai szobából állott, melyeknek egyikét, melynek a konyhán át külön bejárata volt, Jókainak adták ki (itt laktak együtt 1848. június 12-ig, midőn Petőfi Jókaival összezördülvén, ez elköltözött tőlük). A közös ebédet az aranysasból hozatták, bort egyikőjük sem ivott; az esték beszélgetéssel teltek el tea mellett. 1848. március 14-én az ellenzékikör közgyűlést tartott, melyen az ifjúság, köztük Jókai is, elhatározta, hogy a reformokat 12 pont alakjában a királyhoz fölterjesztik. Este a Pilvax-kávéházban értesültek a március 13-ai bécsi forradalomról; ekkor már elhatározta az ifjúság, hogy a 12 pont érdekében nem peticionálni, hanem megadásukat követelni fogja. Másnap, március 15-én Petőfi az ifjak kávéházába ment; onnét Vasvári Pállal és Bulyovszky Gyulával Jókaihoz mentek; itt a négy ifjú megegyezett a sajtó felszabadításában. Jókai és Bulyovszky proklamaciót szerkesztettek a 12 ponthoz. A proklamáció elkészülvén, megindultak; mintegy 8 óra volt, mikor az ifjak kávéházába értek; itt Jókai szólt, felolvasta a proklamációt és a 12 pontot. Az Újvilág utcai orvosi egyetemhez érvén, beszóltak a tantermekbe; az ifjak az udvarra tódultak, hol Jókai székre állva, még egyszer elolvasta a proklamációt és Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Az ifjak vállalkozása magával ragadta a tömeget, mely zajosan követte őket a mérnöki egyetem felé. Jókai ismét felolvasta a proklamációt és Petőfivel újból elszavaltatták a Nemzeti dalt. Ezután a Landerer és Heckenast-féle nyomdához indultak, mely a Hatvani utcában[5] a Horváth-házban volt. A proklamációt és a Nemzeti dalt kinyomatták. Ezalatt Jókai jelentette a történteket a népnek. Fél 12 óra tájt a szabadsajtó első termékeit, a 12 pontot és a Nemzeti dalt, Irinyi József mutatta be a népnek és ezrenként osztották azokat szét. Délután a Nemzeti Múzeum terén népgyűlés volt és innét a városház tanácskozó termébe tódult a nép, hol a többek közt Jókai is beszélt a nép nevében és erre a polgármester Szepessy Ferenc társaival együtt kijelentette csatlakozásukat és aláírta a 12 pontot. Rögtön választottak egy rendre ügyelő választmányt (melynek másnap Jókai is tagja lett). Budán Táncsics Mihályt a rab írót kiszabadították és a Nemzeti Színházhoz vitték. Itt közkívánatra a Bánk bánt adták elő, a sokaság beözönlésére felbomlott az előadás, a zenekar a Rákóczi-indulót harsogtatta; a közönség a Marseillaise-t követelte; majd Egressy a Nemzeti dalt szavalta el; annak eskütartalmú szavait a nép utána dörgé. Vasvári, Irinyi, Petőfi hiába csillapították a tömeget a nézőtérről. Még zajosabban követelt. Ekkor Jókainak az a gondolata támadt, hogy felmegy a színpadra s onnan szól a néphez, és csakugyan felrohant. Ott találta Laborfalvi Rózát, a nagy drámai művésznőt Gertrúd királyné szerepében, aki saját nemzeti színű kokárdáját tűzte mellére. Így felékesítve, egyébként «térdig sárosan (egész nap esett az eső), karbonári köpenyegben, behorpadt cilindere mellett óriási veres tollal, oldalán jurátus karddal», lépett a közönség elé. Meghallgatták és a nép lecsendesedett: lelkesülten, de szépen, rendesen oszlott szét. Jókai a további eseményekben is folyvást élénk részt vett; nemcsak gyűléseken, demonstrációkban, a nemzetőrségben, hanem lapjában is egész lélekkel szolgálta a szent ügyet. Jókainé Laborfalvi Róza egy 1848-as, Barabás Miklós készítette litográfián Az Életképek szinte politikai lappá alakultak át. Mint igazi demokrata, nevének nemesi y-ját i-vel cserélte fel. A nemzeti politikát cikkekkel, a Charivari rovatban zseniális elmésséggel támogatta; április 30-tól Petőfivel együtt szerkesztették a lapot, melynek mottója lett: Egyenlőség, szabadság, testvériség. Jókai természeténél fogva mérsékeltebb volt világszabadságért rajongó barátjánál, de ez ellenállhatatlanul ragadta magával. Midőn Petőfi az augusztus 21-iki szavazásnál Vörösmartyt is a kormány mellett hallotta szavazni, azonnal megírta költeményét Vörösmartyhoz, melyben szenvedélyesen elítéli az emberben a költőt; barátai tiltakoztak annak kiadása ellen. Midőn azonban Jókai Laborfalvy Rózával augusztus 29-én történt esküvője előtt nehány napra eltávozott a fővárosból; Petőfi augusztus 27-én mégis kiadta a költeményt az Életképekben. Jókai szerkesztői nyilatkozatban rosszalta Petőfi eljárását, ki erre kiméletlen rangú ellen-nyilatkozatban felelt, hálátlansággal vádolta őt, tiltakozott a leczkéztetés ellen és végül kijelenté, hogy a kiadónak felmondta a szerkesztést. Ezzel köztük a barátság örökre felbomlott és Petőfi ez időtől kezdve egykori barátjával megszakított minden érintkezést. Egyébként ez már elébb hidegséggé változott amiatt, hogy Petőfi nem helyeselte Jókai házasságát és okait Jókai anyjának is megírta, ki szintén ellene volt fia nősülésének, még pedig, mint Jókai sejteti, éppen e beavatkozás miatt. A házasság komoly felzúdulást váltott ki mind családja, mind barátai körében, mivel az akkor már ismert és sikeres színésznő idősebb volt Jókainál és volt egy házasságon kívüli gyermeke is. 1849-ben, Buda bevétele után, egy lakoma alkalmával találkozott utoljára Petőfivel. Jókai ott felköszöntötte azokat, akik ezután fognak meghalni a hazáért. Erre Petőfi, elbúsulva a halál sejtelmétől, oda lépett hozzá s így szólt: «Köszönöm, hogy én értem is ittál». 1848. szeptember 24-én Kossuth engedelmet kapott az országgyűléstől, hogy az Alföldön népfelkelést szervezzen. Az ifjúságból többen csatlakoztak hozzá, köztük Egressy Gábor, Csernátoni Lajos és Jókai Mór mintegy testőrségképen, esetleg, hogy ha kimerülne, felváltsák a beszédben. Kossuth elfogadta Rózsa Sándor folyamodását bűnbocsánatért és a kegyelmet Jókai vitte meg a fogolynak. A bécsi forradalom kitörése után, október elején Kossuth Jókait és Csernátonit küldte Bécsbe, hogy a felkelőket segítségre szólítsák. Az Életképek befejezvén pályafutását, Jókai készséggel fogadta Landerer és Heckenast meghívását, hogy újévkor a kormányhivatalba lépő Csengery helyett a Pesti Hírlap szerkesztését elvállalja; már december 3-án közölte programmját, melynek lényege «Magyarhon független egységének biztosítása». Bécs megfékezése után az osztrák hadsereg Pest ellen kezdett nyomulni; december 30-án a főváros lakossága a Gellért-hegy alatt hatalmas sáncokat emelt; több ezren dolgoztak a sáncokon rangkülönbség nélkűl, férfiak és nők, köztük Jókai is nejével. A móri csata után, 1849. január 1-jén ők is Debrecenbe menekültek. Itt is hírlapírással tartotta fenn magát; február 22-én megindította az Esti Lapokat, melyet az alkotmányos irány független képviseletére alapított a radikálisok főorganuma, a Március Tizenötödike ellen. Midőn április 14-én az országgyűlés egyhangúlag mondotta ki a detronizálást, Jókai is radikálissá lett és már előbb (április 3-án) a respublica mellett nyilatkozott. Amint honvédeink Budavárát bevették, a kormány és az országgyűlés Pestre költözött. Jókai is ott adta ki az Esti Lapokat és a Pesti Hírlap szerkesztését is átvette. Mind a két lapnak egyedüli törekvése a haza védelmére való buzdítás volt. A kormány egy hónap mulva azonban az osztrák és orosz hadak előnyomulása miatt Szegedre, onnan pedig Aradra tette székhelyét. Jókai is követte azt mindkét helyre. A világosi katasztrófa után menekülését Rákóczy János, Kossuth rokona és titkára mozdította elő, aki kocsit, lovat vett, felöltözött kocsisnak, felvette Jókait utasnak és vakmerően keresztülhajtott a szembe jövő orosz táboron. Gyulán találkozott ismét nejével és vele együtt menekült tovább a borsodi Bükk rengetegeibe. Tardonán, az erdős hegység elrejtett völgyi falujában, Csányi Béni földbirtokosnál vonta meg magát és itt élt, leginkább festéssel foglalkozva, ötödfél hónapig. Ezt az időszakot meséli el az Egy bujdosó naplója című műve. Jókainénak sikerült egy Klapka-féle komáromi menedéklevelet szerezni, mely Jókai Mór, mint Klapka György által kinevezett honvédhadnagy számára állíttatott ki s Szathmáry Zsigmond (Szigligeti testvére) honvédkapitány által Jókainénak elküldetett. Élete így meg volt mentve, de az óvatosság nem volt felesleges. Pestre csak később, Kovács János neve alatt Miskolcon szerzett útlevéllel tért vissza, s még itt is több hónapig részint neje lakásán, részint a budai hegyekben Adliczer vendéglőjében rejtőzött. Az irodalom férfiaival szemben a katonai kormány kiméletes volt; azonban örökké szégyen marad, hogy egy magyar közvádló, Hegyesi 34 írót, köztük Jókait is halálra jelölt ki; de egy másik tisztességes államügyész, Kossalkó János, terjedelmes emlékiratban megvédte őket, kimutatván, hogy az irodalom nem vezette a forradalmat, csupán visszhangja volt a közérzésnek. Így volt lehetséges, hogy az 1850-es irodalmi művek közt Jókai (Sajó álnév alatt) munkái is megjelenhettek, elébb a Szilágyi Sándor által szerkesztett Magyar Emléklapok, Pesti Röpívek és «Magyar Irók füzetei»-ben közölve. Az 1850-es években Jókai egyike volt azoknak az íróknak, kik tollukkal a nemzetmentés nagy ügyének tettek halhatatlan szolgálatot, s többet e téren nem tett nála senki. A közélet sorompói le voltak eresztve, Jókait semmi sem vonta el az irodalomtól, kizárólag annak élhetett, s ekkor jutott el dicsősége és hatása tetőpontjára. 1851-ben élénkebb irodalmi élet kezdődött, Jókai munkatársként támogatta az új szépirodalmi lapokat, és már saját neve alatt dolgozgatott Vahot Imrével szövetkezve, kinek Remény címü folyóiratába írt és félévig szerkesztőtársa volt. Minthogy lapszerkesztésre nem kapott engedélyt, 1853-54-ben a Festetics Leó gróf alapította Délibábnak lett főmunkatársa és névtelenül szerkesztette is a lapot, melybe sokat írt. 1854-től Jókai tevékenységét jó részben az akkor megindult Vasárnapi Ujságnak szentelte; ezen lap eszméje is Jókaié volt, de szerkesztője nem lehetett, tehát főmunkatársa maradt. Jókai már ekkor igen népszerű volt a magyar irodalomban. A Hölgyfutár már 1854-ben megírta, hogy Jókai ekkorig 45 kötetet írt 611 ívvel. Erdélyi János egyik legtanultabb, legönállóbb és kiválóan lelkiismeretes esztétikusunk, a Pesti Naplóban (1855. II. 108. sz.) Egy századnegyed a magyar szépirodalomból c. szemlét tartván az újabb regényirodalom felett, Jókaival is foglalkozott és e rövid mondatba foglalja észrevételét: «Jókai Mór inkább élvezendő, mint ítélendő». Nagyon sok regényt írt és az 1850-es években hatalmas népszerűségre tett szert. Ez volt a legtermékenyebb időszaka; ezáltal ő lett az első magyar író, aki honoráriumaiból nagypolgári színvonalon élhetett. Mindeddig keveset utazott; regényeinek érdekében 1853 május elején meglátogatta Erdélyt (ekkor járt ott először) és ott több hetet töltött, január 4-én érkezett Kolozsvárra (azután 1871. április 1-jén nejével együtt ismét Kolozsvárt volt; 1874. február 18-tól március 4-ig Prágában és Berlinben, hol Bismarckot is meglátogatta, 1876. április 9-én Felső-Olaszországba utazott és ott két hetet töltött, hogy Egy az Isten c. regényéhez tanulmányokat tegyen; augusztus 12-én erdélyi útjából visszatérve, Teleki Sándor grófhoz rándult Koltóra, innét Nagybányára, 1879 augusztusába esik vágvölgyi utazása, 1881. január 4-én érkezett a székelyekhez, 1883-ban tanulmányutat tett Lőcsén, Betléren és egyebütt is Gömörmegyében, 1886. április 28.-án egy napot töltött Boszniában a doboj-sziminhani vasút megnyitásánál.) Feleségét is többször elkísérte fellépéseire, 1857. szeptember 3-án Jókai nyitóbeszédével és Laborfalvi Róza vendégjátékával nyílt meg a Miskolci Nemzeti Színház. Ugyanebben az időszakban derült fény tüdő- és szívbajaira. 1856. március 13-án halt meg édesanyja Komáromban 66 éves korában. 1856-ban alapította a Nagy Tükör c. humorisztikus képes folyóiratot és azután 1858. augusztus 21-én az első humorisztikus hetilapot, az Üstököst. Nagy érdemei vannak a magyar néphumor összegyűjtése körül és ő nyújtott először tért a humoros rajzművészetnek. Amint az összbirodalom kudarcai után a nemzet ismét felszólalhatott eltiport jogai mellett és megtagadott alkotmányáért, Jókai a politika terén is buzgó munkásságot fejtett ki. A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 15-én választotta levelező tagjai sorába (1861. december 20-án rendes tag lett és 1883. május 17-én tiszteletbeli, 1892. május 5-én igazgató tag); a Kisfaludy Társaság 1860. július 15-én szintén tagjának választotta. 1861-ben Siklós városának képviselője lett a Teleki-féle Határozati Párt színeiben. Az 1861. évi országgyűlésen, mint a siklósi kerület képviselője, a határozati párthoz csatlakozott, május 24-én mondott beszédével avatta fel magát parlamenti szónokká. Későbbi politikai pályáján is megnyerő volt az ő kedélyes, társalgásszerű előadása s nála is érvényesültek Cicero szavai, hogy: “édes és hasznos néha a tréfa és elmésség”. Az ő humora az orátori formában is mindig elbájoló s legyen bár népszerűtlen az ügy, melyért síkra száll, az esztétikai siker mindig biztosítva van számára. 1856-ban útnak indította a Nagy Tükör c. lapot. 1858-tól a Magyar Sajtónak volt főmunkatársa s 1862-ben szerkesztését is átvette; minthogy azonban e lap nem mozoghatott elég szabadon, 1863-ban maga alapította A Hon c. nagy politikai napilapot. Jókai és Zichy Nándor gróf akkor még a perszonálunión alapuló állami önállóságért küzdöttek. Alig állott fenn a Hon öt hétig, abban február 7-én Zichy Nándor gróftól Alapkérdéseink c. cikk jelent meg, mely alkalmul szolgált Pálffy Móric helytartónak, hogy a sajtót megfélemlítse; perbe fogták a szerkesztőt is, meg az írót is; február 17-én a katonai törvényszék meghozta az ítéletet; csendháborítás címén Jókait egy évi nehéz börtönre, vasban, nemessége s 1000 forint biztosíték elvesztésére, Zichy Nándort szintén egy évi nehéz börtönre vasban, továbbá grófi s kamarási méltósága elvesztésére ítélte. Április 23-án Jókai (pár héttel rá Zichy Nándor is) a budai József-kaszárnya kazamatájába vonultak be, fogságukat letöltendők. Parancsnokuk Haymerle kapitány, a későbbi külügyminiszter öccse, igen elnéző volt a foglyok iránt; a bilincs helyett félnapra terjedő svábhegyi kirándulás, olvasás, írás, lukullusi lakmározások váltogatták egymást és egy hónap mulva ő felsége kegyelméből visszanyerték szabadságukat. Jókai és Laborfalvi Róza egy 1873-as fényképen 1865-ben Jókai ismét a siklósi kerület mandatumával jelent meg az országgyűlésen. 1867 után is előkelő tagja volt a «balközép»-nek, benső barátja s híve Tisza Kálmánnak. 1869-ben a budapest-terézvárosi kerületben megbuktatta Gorove István minisztert; 1872-ben azonban kisebbségben maradt ugyanott Radocza János deákpárti jelölt ellenében. Ekkor a dárdai választókerület tisztelte meg őt bizalmával. 1875-ben Jókai a balközépi párt kebelében a fúzió érdekében felszólalt, miután az idők tanulságai meggyőzték róla, hogy a Deák Ferenc által teremtett alapon biztosan áll Magyarország független államisága s ezentúl mint az új Szabadelvű Párt tagja vett részt a törvényhozásban és dolgozott mint újságíró. (Az 1875-78-iki országgyűlésen a bpest-józsefvárosi, 1878-81-ben az erdélyi erzsébetvárosi, 1881-84-ben az illyefalvi kerület, 1884-96-ra a Krassó-Szörénymegye oraviczai kerületében választatott meg és 1896-ban Karcagon kisebbségben maradt). Később a Szabadelvű Pártot is otthagyta. A Hont 1882-ig szerkesztette, amikor lapja a Csernátoni Ellenőrjével összeolvadt és belőlük Nemzet címmel új kormánypárti lap lett. Ennek Jókai kezdettől fogva főszerkesztője volt, majd megszűnése után utódjának, a Magyar Nemzetnek maradt haláláig a névleges főszerkesztője. Még 1867-ben alapította az Igazmondó c. politikai néplapot, melyet 1879-ig szerkesztett. Az Üstököstől 1880-ban vonult vissza. 1886. november 20-án vesztette el nejét, Laborfalvi Rózát, s ettől kezdve fogadott unokája, Jókai Róza (Benke Róza leánya) házában élt, aki Feszty Árpád festőművész felesége volt. Felesége halála után Olaszországban keresett vigaszt. Jókai költészete a haza határain túl is hódított és terjesztette a magyar név becsületét Európa minden népe között. A külföldi kritika a legnagyobb elismeréssel szólt humoráról, a magyar népéletet és társadalmat festő alkotásairól. Bírta a munkát, mert örömét találta benne; életmódja juttatot reá időt. Gyermekkorától fogva mindennap hajnalban kelt fel és dolgozott tíz óráig; azután jöttek, mint maga mondta: a «nobile officiumok». Egy nyomtatott ívet is megírt egyhuzamban. Egyszerre több munkán dolgozott s egynek a fáradságát úgy pihente ki, hogy másra tért át. Volt súlyos beteg is, vért hányt, de ő ebben az állapotban is írt. Egyébiránt egészséges szervezete volt; tornázott, kitűnően lőtt és vívott. Két párbaja volt, mint szerkesztőnek: az egyik kardra ment Bulyovszky Gyulával, a másik pisztolyra Pulszky Ferenccel; amaz az ellenfél megsebesülésével, emez minden baj nélkűl végződött. Művészi ügyessége nemcsak a rajzolásban és festésben tűnt ki, hanem a műfaragásban is. Senkitől sem tanulta, de pompás dolgokat csinál fából, elefántcsontból. Fogságában felesége mellképét faragta ki hársfából meglepő hűséggel. Mint igazi költő rajongott a természetért. 1853-ban a Svábhegyen megvett egy több holdas puszta telket. Ebből a sivár helyből gyönyörű kertet, szőlőt csinált ő maga, házat épített és egész kis gazdaságot rendezett be rajta. A gyümölcstenyésztés egyik szenvedélye; a siker e téren büszkesége. Hosszú évekig élvezte zavartalanul az idilli magány boldogságát, mindaddig, míg erdős, regényes szomszédságát szőlőheggyé nem alakították. Ekkor a korcsmai kurjongatás kezdte felverni a tájék csendjét és ő fájó szívvel bár megvált egy időre a drága tanyától. Balatonfüreden vett villát és ott töltött a nyarat egészen neje haláláig. Ekkor eladta a nyaralót és azóta tetemesen megváltozván a svábhegyi viszonyok, ismét az ő régi kedves helye lett az, hová a főváros zajából az ő módja szerint pihenni, azaz dolgozni menekült. Rendes fővárosi lakását a Bajza utcában veje Feszty Árpád festőművész villájában, szerető rokonok közt tartotta. A természettudományokat behatóan tanulmányozta; mint botanikus jóval több a dilettánsnál. Különös szeretettel foglalkozott a tengeri csigákkal, melyekből ritka szép és értékes gyűjteménye volt. Különben természettudományi ismereteit nagy hatással tudta értékesíteni nem egy regényében. Számos kitüntetés közt, fejedelmi kegyekben is nagy mértékben részesült. A királyné a koronázás idején gyönyörűséggel olvasta műveit és érdeklődött a költő személye iránt is. Jókai Deák Ferenctől tudta meg ezt és 1869-ben megjelent regényét, a Szerelem bolondjait személyesen nyujtotta át ő felségének. 1876-ban a királytól a Szent István-rend kiskeresztjét kapta. 1885-ben Rudolf trónörökössel jutott ismeretségbe. Ekkor indult meg ugyanis Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben c. vállalat, és a trónörökös Jókait bízta meg a magyar kiadás szerkesztésével és ezen munka gyakrabban hozta őt érintkezésbe a nagyrahivatott fejedelmi sarjjal. A királyfi váratlan halála mélyen lesújtotta s kegyeletének méltó kifejezést adott az Akadémiában fölötte május 5-én tartott beszédében. A felső-baranyai református egyházkerület 1862-ben világi elnökké választotta; 1867. január 5-én a Concordia jótékonysági egylet dísztagjául választotta; a Petőfi Társaságnak megalakulása (1876. január 1.) óta elnöke volt; 1879-ben a bécsi egyetemen fennálló osztrák-német olvasó-kör dísztagjául választotta; 1881. augusztus 20-án Komáromban szülőházát emléktáblával jelölték (később azt a házat is hol 1826-tól 1841-ig növekedett). A magyar közélet, irodalom és társadalom megújuló ovációkkal ünnepelte a költőnek 50. és 60. születésnapját, de különösen nagyszerű arányokban, az egész nemzet lelkes részvételével ünnepelték meg 50 éves írói jubileumát. 1894. január 6-án József főherceg védnöksége alatt alakult meg az ünnepet rendező bizottság. Jókait ez alkalommal a kitüntetések egész özönével halmozták el. Ő felsége a király elismerését és jókivánatát miniszteri ellenjegyzéssel a hivatalos lap közölte. A királynő, Stefánia özvegy trónörökösné, József főherceg, a bolgár fejedelem üdvözlő leveleket intéztek hozzá. A szerb király február 7-én a Szent Száva-rend nagy keresztjét küldte meg neki; a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem február 19-én tiszteletbeli bölcseleti doktorrá avatta. A városok, Budapest székesfővárossal élükön, díszpolgárukká választották; az irodalmi, tudományos, közművelődési s egyéb testületek, kormány, törvényhatóságok és városok díszoklevelekkel és üdvözlő iratokkal tüntették ki. Magyar hölgyek, művészek, különféle társulatok értékes ajándékokkal, albumokkal árasztották el. Az ünnep maradandó emlékéül létesítették összes műveinek nemzeti díszkiadását, mely magában foglalja összes szépirodalmi munkáit 100 nagy kötetben. A nagy szabású vállalat, melyre 200 forintjával hirdettek előfizetést, a legjobb sikerrel járt; a föltételezett 1000 előfizetőnél jóval több gyűlt össze, a számuk csakhamar 6000-re nőtt mire 60 kötet megjelent. Ezáltal a rendező bizottság a jubileum napján átadhatta a költőnek az előfizetési összeg felét, 100 000 forintot, mint nemzeti tiszteletdíjat. A sorozat végül 1898-ben zárult, a századik kötettel. 1894. április 1-jén, Kossuth Lajos temetésén gyászbeszédet mondott. A Sárga rózsa c. művével elnyerte a Péczely-díjat. 1895-ben a sovinizmus és a háborús uszítás ellen mondott beszédet az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán, mely egyben öregkori békebarát tevékenységének csúcspontját is jelentette. Nagy Bella, házasságkötésük évében 1896-ban a karcagi választásokon megbukott, 1897-ben Ferenc József főrendiházi taggá nevezte ki. Jókai és neje, Nagy Bella 1899-ben, olaszországi nászútjuk során készült fényképen. Jókai a képről a következő tréfás megjegyzést tette: “A nápolyi fényképész ugyancsak becsületes ember volt; engem húsz évvel fiatalabbá tett, nőmet tízzel öregbítette s így harmincz évvel közelebb hozott egymáshoz”[6] Jókai viszonya Benke Róza lányával időközben megromlott, mert az idős író 1899. szeptember 16-án Budapesten, a Terézvárosban feleségül vette az akkor 20 esztendős Nagy Bellát.[7] Az eseményt a közvélemény is óriási felháborodással fogadta. A pár nem törődött a támadásokkal, elköltöztek Fesztyéktől, majd számos külföldi utazáson vettek részt. Bécsen át utaztak Olaszországba, nászútjukról Nápolyban készült fényképfelvétel. Jókai töretlen lendülettel írta regényeit, mint Az én életem regénye, A mi lengyelünk, Ahol a pénz nem isten (amelyhez János Szalvátor főherceg adta az ihletet) vagy A börtön virága, bár ezek színvonala már nem érte el a korábbi remekművekét. 1900. május 28-án feleségével, Bellával közösen útnak indult, hogy ellátogassanak a párizsi világkiállításra, a francia írók is fogadták Jókait. 1901-02 telén feleségével Abbáziában jártak. 1902 októberében Jókai és felesége Kolozsvárra látogatott, mivel hitavalosak voltak a Mátyás-szobor leleplezési ceremóniájára. Somogyi Károly, a nagyváradi színház igazgatója és értesült az utazásról és Budapestre ment, hogy személyesen kérje meg Jókait, hogy látogasson el színházába, ahol az ő tiszteletére fog előadást rendezni. Meg is állapodtak, hogy a visszaúton Nagyváradon is megállnak. Kolozsvár népe nagy ünnepséggel és ujjongással fogadta az írót, mikor a város díszhintóján végighaladt az utcákon. Tiszteletére még aznap este fáklyás zenét adott az ifjúság. Díszvendégként volt jelen 1902. október 12-én Mátyás király szobrának felavatásán. 1902. október 13-14-én tartózkodott Jókai és neje Nagyváradon. Miután a vonatjuk befutott az állomásra, itt is nagy fogadtatásban volt részük. Este a színházban a Szigetvári vértanúk volt műsoron, az előadást követően bankettet is tartottak. Számos embert mutattak be az írónak, köztük egy ifjú költő is volt, Ady Endre. Másnap Jókai és felesége kocsira szálltak, és ellátogattak Püspökfürdőre, majd ezután következett a búcsúzkodás. Ekkor Jókai megcsókolta Ady Endrét, és ezeket a szavakat intézte hozzá: „Amit rólam írtál, a mélyen érző igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.” Az író és neje Nizzába indult, ez volt utolsó közös útjuk, mely közel fél évig tartott. A városban 1903. november 21-től 1904. április 17-ig tartózkodtak, a mellkasi fájdalmakra panaszkodó Jókaira gyógyító hatással volt a tenger, a látvány és a klíma. Nagy Bella így írt az ott-tartózkodásukról: „Az uramnak olyan jót tett a múlt télen az Adria, hogy azt gondoltuk, most hosszabb időt fogunk ott tölteni… Voltak párizsi ismerőseink, akik a telet mindig Nizzában töltötték, azoknál érdeklődtünk, s a vége az lett, hogy elindultunk ismét háztartással telelni Nizzába. Előbb a Grand Hotelban szálltunk meg, és onnan indultam egy párizsi barátnőmmel háznézőbe. Találtunk egy szép házat a tengerparti Promenade des Anglais 67. szám alatt. A ház nagyon kényelmesen volt berendezve, minden szobában volt kandalló. És az uram nagy élvezettel szokta nézni a lángoló fahasábokat…” A Magyar Nemzet 1904. január 16-i száma közölte a nizzai élményeket Jókai egy jóbarátjának küldött levelében: „Soha életemben ilyen boldog karácsonyt nem ünnepeltem meg, mint az idén Nizzában. Meleg napsugártól, még melegesebb szeretettől körülsugározva, családom körében töltöttem az öröm-árasztó ünnepet. Nem lakom bűzös penzióban; hanem egy előkelő palotában, melynek egész emeletét bérlem. Azt a nőm választotta ki, gondos utánjárás mellett a város legdíszesebb pontján, a Promenade des Anglais mentén, a tengerparton. Kényelmes otthont kívánt nekem teremteni, ahol testem-lelkem megújulhat. Itt mindent megtalálok, ami az úri komforthoz kívánatos… Én minden este azzal az imádsággal hajtom fejemet álomra s azzal ébredek fel: »Adjon az én Istenem Atyám az én szeretett nőmnek, Bellának s az én hazámnak, Magyarországnak boldog jövendőt!« Jókai Nizzában is ugyanazon napirend szerint dolgozott mint otthon: hajnalban kelt és délelőtt tíz óráig írt. Fiatalkori barátjával, a Nizzában lakó Türr Istvánnal is sok délutánt töltött együtt, régi emlékekről beszélgettek. Jókai nizzai üdüléséből Kun Árpád a csodagyerek címmel küldött cikket a kilenc esztendős hegedűvirtuóz játékáról a Magyar Nemzet c. lapnak, amit a Vasárnapi Újság 1904. április 17-iki száma is átvette. Jókainak utolsó írását, A férj kabátja c. elbeszélését a Vasárnapi Újság közölte már az író halála után, 1904. május 29-én. Mikszáth Kálmán a következőket írta erről: „Ez volt egyszersmind utolsó novellája, mert két nagyobb regénybe kezdett, melyeknek egyikéből negyven oldal maradt, a másikból egy oldal.” Nagy Bella így írt férje utolsó heteiről: „Jókai nagyon jól érezte magát Nizzában. Napfényes időben mindig nyitott ablaknál dolgozott, ahonnan látta a tengert… Ismerősök, akik Jókait régebbről ismerték, és Nizzában is találkoztak vele, nem győzték dicsérni rugalmas frissességét és napbarnította arcszínét. Ezerkilencszázhárom novemberétől ezerkilencszáznégy áprilisáig voltunk Nizzában, s Jókai olyan jól érezte magát, hogy elhatározta, hogy ezután minden telet Nizzában fogunk tölteni. Amikor Bertiesné 1904. áprilisában búcsú-összejövetelt adott tiszteletünkre, egy pohárköszöntőt valaki azzal fejezett be, hogy viszontlátásra jövő évben. Nem jövő évben – mondta Jókai –, hanem még az idén, mert novemberben újra itt leszünk. A sors sajnos másképp döntött…” Jókai 1904 tavaszán Nizzából hazatérve megfázott. 1904. május 5-én este 9-kor annyit mondott: “Aludni akarok”. Életének 80. évében hunyt el tüdőgyulladásban. Örök nyugalomra a Kerepesi temetőben helyezték 1904. május 9-én délután[8], végső nyughelyére ezrek kísérték.[9] Az író első fejfáját saját háza kapufélfájából készítették, miképpen azt végrendeletében meghagyta. 1928-ban Kismarty-Lechner Jenő és Füredi Richárd tervei alapján épült köréje impozáns síremlék.[10] Végrendeletének kihirdetésére 1904. május 11-én került sor, a budapesti VII. kerületi járásbíróságon. Jókai regényeinek befogadását, értelmezését a keletkezésüktől az utóbbi évtizedekig a realista és a romantikus stílus kettőssége határozta meg. Már kortársai, Gyulai Pál és Péterfy Jenő is az angol-és francia realizmushoz viszonyítva marasztalták el Jókait. Ez az elgondolás arra épít, hogy a realizmus korszerűbb, így magasabb értékű a romantikánál. A Jókai-szakirodalmat ez a megközelítés csaknem a mai napig meghatározza, Németh G. Bélának a hetvenes években íródott áttekintő munkája is a romantikától a realizmusig tartó átmenetként írta le a XIX. század második felének irodalmát. Jókai hívei ezzel az elgondolással szemben fogalmazták meg a saját érveiket, ez ellen próbálták megvédeni a szerzőt. Egy részük évtizedeken keresztül azt bizonygatta, hogy Jókai ösztönös művész, természetadta nagy mesemondó, akit nem lehet ezeknek a stílusoknak az összefüggésében megítélni (sőt, bizonyos mértékben szerintük Jókai felette áll mindenféle ítéletnek, elemzésnek), mások pedig igyekeztek minél több realista elemet kimutatni Jókai műveiben, hogy megvédjék őt a leértékeléstől. Barta János pl. azzal védte az írót, hogy igaz ugyan, hogy nem reális, amit ír, de az élettől mégsem szakad el, hiszen nála a hősök magát az életet emelik fel önmaga fölé. Az újabb értelmezések arra törekednek, hogy ne csupán a romantika és a realizmus kettősségében értelmezzék Jókai műveit, hanem új nézőpontokból vizsgálják azt, pl. a szerző iróniáján keresztül,[11] vagy a történetmondás összetettsége, többrétegűsége alapján, amely szempontokból Jókai inkább a kortárs, posztmodern irodalommal rokonítható.[12] A romantikus jegyek A romantika elsősorban a főhősök ábrázolásában mutatkozik meg: Jókai hősei vagy rosszak, vagy jók. Ez ellentétben áll a realizmus alkotásmódjával, amely szerint az ember rendkívül összetett lény, a jó és rossz tulajdonságok egyszerre találhatók meg benne, a társadalmi konvenciók, a neveltetés, a környezeti adottságok az ösztönök együttesen határozzák meg. Jókainál a hősök viszont változatlanok, és a legnehezebb szituációkból is lelkileg tisztán, romlatalnul kerülnek ki (pl. Evila a Fekete gyémántokban.) A hősök általában valamilyen nagy ügyet szolgálnak, legtöbbször valamilyen nemzeti ügyet. A főszereplőkben a jó és a rossz csap össze, ami miatt a küzdelem mitikus nagyságúvá emelkedik. Sőtér István megfogalmazásában “Szentirmay Rudolf és és Abellino: Isten és ördög hatalmas párbajának részesei. (…) Jó és rossz küzdelme az egész világot áthatja Jókainál.” [13] Romantikus Jókaiban a nagyszabású tablók, természetképek, csatajelenetek festése is. Vonzódik a katasztrófákhoz leíráshoz, mint pl. a Kárpáthy Zoltán árvize vagy a Nincsen ördög szörnyű vonatbalesete. A kőszívű ember fiainak csatajeleneteit Sőtér István szerint olyan erős pátosz jellemzi, amit már nem lehet tovább fokozni: Jókai “a romantikus nagyzenekar minden hatását túlszárnyaló pátosszal festi alá a királyerdei ütközet képét: a magyar szabadságharc hőseit a stílus viharzó trombitaszava ünnepli.” [14] Romantikussá teszi Jókait a meseszerűhöz, a fantasztikushoz, a bizarrhoz, a kísértetieshez való vonzalma is. A romantikára jellemző az egzotikum kedvelése, a távoli kultúrák, főleg a mesés kelet iránti vonzalom. Ez a vonzódás megtalálható Jókainál is, pl. a török világgal foglalkozó regényeiben (Janicsárok végnapjai, Török világ Magyraországon, A fehér rózsa). Realizmus A realizmus a szakirodalom szerint Jókai anekdotizmusában és a zsánerképek rajzában (vagyis a népies életképekben) mutatkozik meg. Míg Jókai a főszereplőket erősen stilizálva rajzolja meg, addig a mellékszereplőkben egy-egy jellegzetes (legtöbbször népies) alakot mutat be, az életképekben pedig a nép környezetét, tevékenyésgi formáit, gondolkodásmódját mutatja be. Jókai népiessége és realizmusa ezek szerint egy tőről fakadnak. Németh G. Béla szerint ilyen szempontból Jókai ugyanazt valósította meg a prózában, amit Petőfi a lírában. Művészetének legszembeötlőbb jellegzetessége a cselekményesség, a fordulatos, váratlan meglepetések sokaságát tartalmazó meseszövés. Jókai ennek rendeli alá a regények és novellák többi összetevőjét, mint pl. a jellemek megrajzolását, a környezet megjelenítését. A regények cselekménye gyakran több szálon fut, és az sem ritka, hogy Jókai egy hosszabb kitérő keretében, visszamenőleg elmeséli a történetbe újonnan bekapcsolódó szereplő korábbi élettörténetét.[16] A cselekmény általában nagy időtartamot, több évet fog át, de gyakoriak az olyan regények is, amelyek egy egész életpályát mesélnek el (Mire megvénülünk; Az arany ember; A kiskirályok; Enyém, tied, övé).[17] A romantikus meseszövés jellegzetes eszközei a nagy leleplezések is, amikor „egészen más megvilágításba kerülnek az elbeszélés korábbi mozzanatai, mint eleddig láttuk őket: feltárulnak az ellenségeskedések, szenvedések titkos, az olvasótól nem ismert rugói, lehull a színlelők álarca.” [18] A fordulat épülhet arra is, hogy a szereplő csak hosszú idő után döbben rá azoknak az eseményeknek az értelmére, amelyek vele történnek.[19] Szintén kivételes az a gazdagság, amit Jókai művészete a környezet, a tájak, kultúrák festése terén mutat: „Tájleírásaival végigvezet a történelmi Mo. regényes vidékein a Fertőtől a Szent Anna-tóig, az Al-Dunától a Tátráig, de azonfelül bejárja mind az öt világrészt, a jövő századot vagy akár a pliocént (Fekete gyémántok).[20] Jókainak már kortársa, Gyulai Pál szemére vetette nagy hiányosságát, a főszereplők jellemének kidolgozatlanságát, sablonosságát: „Személyei nem annyira jellemrajzok, mint inkább középszerű színészek szereplései. Sajátságos, bizarr jelmezekbe öltözteti őket, erősen kitömve, vastagon kifestve. Amelyik szép, az szebbnél szebb akar lenni, a rút a rútnál rútabb, a béna bénánál bénább, a vitéz vitéznél vitézebb, a bohó bohónál bohóbb.” [21] Jókai karakterei kevéssé egyénítettek: vagy makulátlanul jók, vagy mindenestül rosszak. A pozitív hősök nem ismernek lehetetlent, bátorságuk és találékonyságuk mellett morálisan feddhetetlenek, a tudományban és művészetben egyaránt jártasak. Kárpáthy Zoltán pl. a legkevésbé sem kelti valóságos ember benyomását: alakja a regény nemes, de nagyon didaktikus alapgondolatát (a nemzeti közösségért való küzdelem fontosságát) hivatott bemutatni. Jókai regényeiből hiányzik a pszichológiai részletezés, ami meghatározó a kortárs angol és francia realizmusban. A hősök cselekvése, érzelmei, személyiségük változása nincs kellőképpen megindokolva. Gyulai egyik példája [22] erre a Szerelem bolondjai, ahol Harter Elemér elválik fiatal feleségétől, majd a válás után, amikor a nő férjhez megy egy másik férfihoz, őrülten beleszeret. Regénybeli cselekvését ez a szerelem motiválja, ám semmit nem tudunk meg arról, miért vált el a feleségétől, és mi miatt szeretett bele újra. Szintén nincs megmagyarázva a lélektani változás az Enyém, tied, övé c. regényben, ahol a főszereplő Áldorfay Ince a szabadságharc hőséből korrupt politikussá, majd fiatal nő őrültjévé válik. A szakirodalom egyetért azonban abban, hogy a főalakok egysíkúsága mellett Jókai remek mellékszereplőket alkot. Ilyen feledhetetlen mellékszereplők komikus oldalon Tallérossy Zebulon A kőszívű ember fiaiból vagy az öregkorában is az anyja kicsi fiát játszó, selypítve beszélő Béni bácsi az Eppur si muove c. regényből, illetve a negatív oldalon Abellino az Egy magyar nábobból. Jellemző Jókaira, hogy a regény műfaji megnevezés alatt futó művekben valójában nagyon sok műfaj jellegzetességeit keveri. Fontos szerepet játszik ezek között az anekdota: regényei gyakran anekdoták laza füzéreként állnak össze. Mikszáth is kiemelte Jókai-kötetében, hogy az alkotó hajlamos inkább a részletekre koncentrálni az egész helyett: ha egy mellékszál írásakor elragadja a fantáziája, akkor azt alaposan kidolgozza, lemondva közben a regény egész szerkezetének zártságáról, egységéről, kerekségéről. Kései korszakában jelen van a pikareszk, ahol „főhőssé válik a rokonszenves, tág lelkiismeretű csibész, kinek kacskaringós életútját csaknem teljesen végigkövetjük.” [23] (Egy hírhedett kalandor) Műveinek jelentős része történelmi regény, (pl. Erdély aranykora) Szintén megtalálható munkásságában a kalandregény is, pl. a Minden poklokon keresztül. Emellett eposzi elemekkel is gyakran találkozhatunk Jókainál. Meghatározóak a népmesei összetevők is, Sőtér István pl. arról ír, hogy A kőszívű ember fiai a népmesék alapmotívumára, épül: ilyen motívum a haldokló apa, illetve a fiúk létszáma, ami a mesék bűvös hármas száma.[24] Fried István hozzáveszi ezekhez még a titokregény műfaját is, amely a világirodalomból leginkább Dickensnél található meg, és az jellemző rá, hogy a főhős sorsának értelme, a háttérben zajló események, összefüggések értelme csak hosszú idő után világosodik meg.[25] Szilasi László hangsúlyozza ezzel kapcsolatban, hogy „a Jókai szövegeknek nincs egy autentikus műfaji modellje. Azok a műfajok, műfaji csoportok, formák és formarendszerek, amelyekkel a Jókai-szöveg építkezését ez ideig magyarázni próbálták (eposz, mítosz, utópia, népmese, népdal, anekdota, mese, életkép, história, krónika, regény, történelmi regény, irányregény, romance, önéletrajz, emlékirat, tárca, ponyva stb.) önmagukban sohasem képesek lefedni egyetlen regényszöveget sem. A jókai-szöveg olyan struktúra, amelynek egynél több középpontja van.” [26] Jókainál ezek szerint tehát meghatározó a műfaji sokszínűség, heterogenitás. A szakirodalom Jókai nagy erényének tartja az életképek elevenségét, érzékletességét. Németh G. Béla szerint Jókai ezzel hasonlóan a realizmus irányába lépett tovább a romantikától, ahogyan a költészetben Petőfi is, akinél szintén gyakoriak a népies életképek.[27] Jókai „általában elsőrendű művészi feladatának érzi a hangulatok, hangnemek váltogatását, és nem egy művében ilyen alapon építi fel a szerkezetet is.” [28] A pátosz (pl. a Fekete gyémántokban a bányatűzzel küzdő Berend Iván esetében), a tragikum, a szentimentalista elemek (pl. Fanny esetében az Egy magyar nábobban) és a humor, valamint az idill (Az arany ember) és az elégikus hangnem egyszerre vannak jelen műveiben. Az elbeszélőnek a regényhez való viszonyáról elmondható, hogy Jókainál a mindentudó elbeszélő a jellemző, aki az eseményeken kívül áll, mintegy felülről tekint azokra. Általában egyértelműen elmondja véleményét szereplőiről, az ítéletet nem hagyj az olvasóra. „Alig készülhet rövid külső vagy belső rajz egy-egy főszereplőről anélkül, hogy abba erkölcsi minősítést kifejező, erőteljes jelző ne kerülne.” [29] Ez az elbeszélő azonban eléggé személytelen valaki, akit a valóságos, életrajzi Jókaihoz nem fűznek erős kötelékek. Ennek megfelelően majdnem minden regényében a harmadik személyű elbeszélő forma dominál, bár akadnak kivételek is [30] (pl. A tengerszemű hölgy, ahol Jókai is első szám első személyben nyilatkozik meg, és Erzsike is első személyben meséli el neki a kalandjait, ilyen a Mire megvénülünk c. regényben a Dezső naplójából való fejezetek sora, illetve a De kár megvénülni). Alkotói pályájának fénykora az ötvenes évektől a hetvenes évtizedig tart. A következő negyedszázadban írott munkái nem állnak a korábbiak színvonalán: ezekben a művekben eluralkodik a kalandos elem. Ekkoriban keletkezett írásai elsősorban történelmi regények: „A nagy nemzeti törekvéseket azonban már nem éli úgy át, mint hajdanában, a história színes képeskönyvvé válik a kezében, amelyből elsősorban a kalandor jellegű alakokat és a kuriózumokat válogatja ki.” Ehhez „új korlátozó tényezőként járul a sokat-írás, amely rutinosságra, önismétlésre csábítja, sokhelyt stílusát is pongyolává és magyartalanná teszi” [31] Azok között, akik hatást gyakoroltak Jókaira, leginkább Victor Hugo, Eugene Sue, Charles Dickens neve kerül elő, és valamivel ritkábban Dumas. Hugoval rokonítja a regények pátosza, a szereplők kettéosztása jókra és rosszakra, Dickens pedig a humor területén kapcsolható Jókaihoz. Idősebb korában Jules Verne is inspirációt jelentett számára, mindenekelőtt Az Egész az északi pólusig c. regényben, illetve a Fekete gyémántok egyes részeiben.